AZ ÖTSZÁZEZREDIK

Bensőséges, és nem mindennapi nemzeti örömünnepnek lehettünk szemtanúi  december ötödikén.

Mérföldkőhöz érkezett a visszahonosítás, az ötszáz ezredik magyar állampolgár írhatta alá a magyar állampolgársági dokumentumot, és mi sem természetesebb, mint az édesanyja is. Tudja mindenki, hogy kiket említek, a tegnapi közvetítésben, de legalább a hírekben minden magyar láthatta, amikor Böjte atya megérkezett Édesanyjával, és az általuk felkarolt gyerekekkel az Országház kupolacsarnokába.

Sokan gyülekeztek ott a Szentkoronához közel, hogy esküt tegyenek arra, amit eskü nélkül is gyakoroltak mindig. Nem tudósítást óhajtok írni, tehát nem sorolom a részleteket, azt mindenki láthatta.  Mégis illik megemlíteni, hogy Orbán Viktor Miniszterelnök Úr, és helyettese Semjén Zsolt , lelket, szívet felemelő beszédeket mondtak. Hogy ezt megélhettük, érdemes volt eddig élni.  Az eskütétel, és az állampolgársági okmány aláírása, valamint a helyszín, nekünk, a Trianoni határokon kívülre taszítottaknak valami olyant jelent, amit nem tudok leírni, és  azok, akik belül maradtak, nem tudják, mert nem tudhatják. Talán, valamit elárul, ha megemlítem, hogy gyerekkoromban  Magyarkanizsán a templomtoronyból láthattam a szegedi fogadalmi templomot, és már az is boldogság volt: ott az Magyarország! Akkor próbálják elképzelni, mit érezhettek azok az eskütevők, akiket lebozgoroztak, vagy lépten, nyomon megaláztak a többségiek, hogy sehol nem kellenek/ kellünk.

Böjte atya sem álmodta húsz évvel ezelőtt, amikor az első lakatot leverte egy használaton kívüli épületről,  amely az első menedékháza lett olyan gyerekeknek, akik árvák, vagy olyan szegények voltak, hogy a szüleik képtelenek voltak róluk gondoskodni. És az első épület után került a második, a harmadik,  ma már a sokadik, és mindig előkerültek a segítő kezek a kalákára, valahonnan anyagok is kerültek, és természetesen  pénz is. Nincs tudomásom, hogy a költségvetésből jutott volna, de valamit mégis adott a kormányzás, és az is nagy segítség volt: nem tett keresztbe, engedte csinálni.

Kérdezhetnénk, hogy mi volt ennek a titka? Elsődlegesen az, hogy Böjte atyának minden gyermek Isten gyermekének számított, és számít, nemzetiségre való tekintet nélkül. Másodsorban meg ezzel az állam válláról egy megoldatlan problémát vett le.

A kezdeti ellátottak közül nem egy az iskolái elvégzése után nevelőként, vagy más beosztásban, főállásban tevékenykedik valamelyik otthonban.

Böjte atyát az országnak csak papíron kellett befogadnia, mert Őt már régen az emberek a szívükbe zárták. Az első beszédét, mint magyar állampolgár, a könnyeivel küzdve kellett  elmondania. Azt hiszem, nem volt neki könnyű.

Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy Ő a magyarok Teréz anyja. Teréz anya Kalkuttában gyűjtötte maga köré az utca gyerekeit, elesettjeit, Böjte atya meg a Kárpáthazában.

Remélem, hogy megértik azok, akik kritizálták, - hogy román, meg cigánygyerekeket etet - hogy nem lehet válogatni a rászorulókat, ha keresztények vagyunk, és humanitárius munkát végzünk.

Legyen ez példa azoknak, akik nem így gondolkodnak.

Sok-sok szeretettel gratulálunk Csaba testvérnek az állampolgárságához, és Böjte Juliannának, az özvegy Édesanyjának, aki szerzetest nevelt az árván maradt fiából. A mártír Édesapa bizonyosan boldogan mosolygott, de lehet, hogy a lelke ott lebegett körülöttük.

Vinczer S. Péter