Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr volt egy csodálatos ország. Lakói olyan nagy gazdagságban éltek, hogy messzi földre eljutott a hírük.

 

(Kép forrása: internet)

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr volt egy csodálatos ország. Lakói olyan nagy gazdagságban éltek, hogy messzi földre eljutott a hírük.

Ennek az ország királyának volt egy szakácsa. Ez még nem is lenne érdekes, hiszen, milyen az a király, akinek nincs szakácsa. Igen ám, csak a mi szakácsunk csodaszakács volt. Úgy tudott főzni, mint senki más. Percek alatt olyan étket rittyentett össze, hogy, aki csak megkóstolta, utána megnyalta mind a tíz ujját, de talán még a lába ujját is, mert annyira ízlett neki az eledel.

Büszke is volt rá a király és az udvarnépe. Semmi pénzért nem váltak volna meg tőle. Pedig a szomszédos országok királyai mesés vagyonokat ígértek érte, ha eladja a csodaszakácsot.

– Semmi pénzért nem válok meg szakácsomtól – mondta a király, amikor ajánlatot tettek neki. – Ilyen jó szakács nincs a világon, mint az enyém.

Csak akkor lett a nagy baj, amikor a félelmetes sárkányok fejedelme követelte a fakanál mesterét.

– Ha holnap estig nem kapom meg a csodaszakácsot, porig égetem az országot minden lakójával – mondta, és hogy elhiggyék, amit mondott, kénköves lángokat lövellt ki mind a hét torkán.

Az emberek reszkettek és félve menekültek házaikba. A király sem talált nyugalmat a várában. Ő is remegve ült a trónján. Félt, hogy a sárkány beváltja ígéretét, és oda a szép országa. Nem tudta, mitévő legyen? Egész nap csak jött – ment egyik teremből a másikba és onnan vissza a trónterembe. Vacsorakor alig evett valamit, pedig a szakács a legfinomabb étkeket tálalta fel az asztalra.

Erre még a vacsora készítője is felfigyelt és ijedten rohant a királyhoz, és megkérdezte:

– Mi a baj fenséges királyom? Tán nem ízlik a főztöm?

– Dehogy nem ízlik, drága szakácsom, sőt nagyon is ízlik. Éppen ez a baj. Holnap estig oda kell, adjalak a hétfejű sárkánynak, mert máskülönben tüzes kénkővel elpusztítja országunkat.

– Tessék csak odaadni engem! – mondta vidáman a szakács.

– Te nem bánod, hogy holnaptól a sárkányokat kell szolgálnod? – kérdezte kissé csalódottan a király. – Azt hittem életem végéig, hűséges maradsz hozzám.

– Ezért ne fájjon, felséges királyom feje! Nálam a földkerekségen nincs hűségesebb ember.

– Még, hogy hűséges vagy, amikor az első szóra elhagyod királyodat – sóhajtott egy nagyot a király és útnak indította a szakácsot a sárkányok birodalmába.

A sárkányok fejedelme nagyon megörült, amikor a szakács megérkezett. Mindjárt kiadta a parancsot, hogy készítsen számára egy olyan ebédet, hogy amikor azt beveszi mind a hét szájába, annak íze egyszerre áradjon szét mind a hét gigáján. Ha csak az egyik is hibázik, akkor, jaj, neki.

– Ne féljen, méltóságos sárkányok fejedelme, úgy jól lakatom, hogy ameddig csak él mindig megemlegeti.

Nem sokat teketóriázott, miután szemrevételezte a konyhát, azonnal nekilátott a főzésnek, vagy legalábbis úgy tett. Tett – vett a tűzhely mellett. Aki csak elment a konyha ajtaja előtt, mindenki azt hihette, hogy készül a finom ebéd. Valójában így is volt, csak nem az új urának, hanem saját magának sütött jó ropogósra egy hatalmas libacombot. A hosszú út alatt úgy megéhezett, hogy akár egy nagy ökröt is meg tudott volna enni egy ültő helyében.

A sárkányok fejedelmének egészen más étket szánt a szakácsunk.

Idefele jövet jól kifundálta, hogy, mi legyen a finom menü. A kuktákkal a közeli kőbányából köveket hozatott, amiket belerakta a kondérba sok vízzel, majd felforralta. Hogy azért ne legyen annyira íztelen, még egy kis sót és borsot is szórt bele, és ezzel meg is volt az ebéd.

Amikor elfogyasztotta a libacombot, üzent a sárkányok fejedelemének, hogy elkészült az ebéd.

Ő maga szolgálta fel a csodaételt. Három szolga segítségével alig bírta el a letakart kondért.

– Mi lesz a finom ebéd? – türelmetlenkedett kíváncsian a sárkányok fejedelme. – Add gyorsan, mert nagyon éhes vagyok!

– Adom, adom, fenséges uram – mondta ravaszkásan a szakács. – Csak egy kérésem lenne, mégpedig egyszerre legyen szíves mind a hét száját kitátani, hogy gyorsan bele tudjam tenni azt a sok finomságot.

A sárkányok fejedelme engedelmeskedett, és jó szélesre kitátotta mind a hét száját, ahogyan a szakács kérte. De meg is bánta gyorsan, mert forró kődarabok hullottak beléjük. Bármennyire is szerette volna, nem tudta kiöklendezni őket, és egy idő eltelte után olyan nagy lett a hasa, mint egy hatalmas hordó. Ahogyan ott izgett – mozgott egyszer csak gurulni kezdett. Kigurult a trónteremből, át az udvaron, de még a várkapu sem tudta megállapítani, áttörve azt egyenesen a vár vizes árkába huppant. A sok kő azonnal lehúzta a mélybe, ahonnan soha többé nem tudott kikecmeregni. Ezt látván a többi sárkány úgy megijedt, hogy esedezve a szakács lába elé borultak és kérve kérték kegyelmezzen meg nekik.

– Megkímélem életeteket – mondta. – Egy feltétellel. Ezen túl királyomat kell szolgálnotok. Mindig azt teszitek, amit parancsol. Ha nem teljesítitek kérését, akkor velem gyűlik meg a bajotok.

A sárkányok örömmel bólogattak, és megígérték, minden úgy lesz, ahogyan kéri.

Ekkor felkerekedtek, és elindultak a szakáccsal vissza a várába.

A király ez idő alatt a vára legmagasabb tornyában kuksolt és bánkódott, amiért a jó szakácsát oda kellett adnia a sárkányok fejedelmének.

Amint ott búslakodott váratlanul kinézett a torony ablakán, és mit látott. Először is egy óriási porfelleget, mint amikor vihar közeledett. Egy kis idő elteltével megpillantotta a sárkányokat. Ettől úgy megijedt, hogy majd levetette magát a toronyból félelmében. Azt hitte, a sárkányok fejedelme már nem csak a szakácsát akarja, hanem igényt tart az országára is. Nagy izgalmában nem látta, hogy szakácsa az egyik sárkány hátán ül, és így jön vissza hozzá.

Már majdnem félreverette a harangokat, amikor valaki a királyi udvarban boldogan elkurjantotta magát:

– Hiszen a mi jó szakácsunk érkezik egy sárkány hátán, s akkor nem is lehet olyan nagy a baj.

Ezeket hallván a király is jobban szemrevételezte a dolgot, és megfeledkezve előbbi félelméről, kitárt karokkal sietett a szakácsa felé.

– Mégis visszajöttél, drága fiam? – ölelték át egymást. – Olyan jó, hogy itt vagy! Már napok óta koplalok. A jelenlegi szakácsom még a kását sem tudja ízlésem szerint elkészíteni. Menj, siess, és főzzél nekünk egy jó királyi vacsorát, mert ma degeszre akarom tömni bendőmet!

De még mielőtt a szakács a konyhába ment volna, a király aggódva megkérdezte:

– Ez a rengeteg, félelmetes sárkány, miért van itt?

– Azért, fenséges királyom, hogy kegyedet szolgálja. Ezen túl ezek a félelmetes fenevadak, azt fogják tenni, amit parancsol nekik.

A sárkányok ijedten fogadkoztak, hogy halál napjáig hűen fogják szolgálni a királyukat.

Az uralkodót ez megnyugtatta és elégedetten megveregette szakácsa vállát.

– Köszönöm, fiam, hogy hű maradtál hozzám. Ezt sohasem fogom elfelejteni neked. Most pedig indulj a konyhába vacsorát főzni!

A szakács olyan finom vacsorát rittyentett a királynak, hogy az utána megnyalta mind a tíz ujját. A királyi étekből a sárkányok is kaptak, akik, amint elfogyasztották az elébük tett ennivalót, ahányan csak voltak mind szépséges, tüzes paripává változtak, és a mai napig a király ménesét gyarapítják.

Aki nem hiszi a mesémet, az keresse meg a szakácsot és kérdezze meg tőle!

Itt a vége, fuss el véle!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés