Az 56-os forradalom- és szabadságharcról már vannak emlékeim, bár akkor még általános iskolás gyerek voltam, de hallgattam a rádiót, láttam az orosz tankokat, és tudtam, hogyha véletlenül meglibben a függöny, ami mögül figyeltem az utcát, akkor bizony oda fognak lőni, azokkal az ide-oda mozgó, hatalmas ágyúcsövekkel.

Féltem, de gondolom, hogy féltek az oroszok is, azért keresték olyan idegesen a célpontot. Találtak is bőven ellenséget, bár azok, akik szembeszálltak velük, nem rendelkeztek nehéztüzérséggel, sőt! Benzines üvegek repültek a tankokra, és ha sikerült bedobni a tank belsejébe egy-egy égő üveget, bizony kiugráltak az orosz katonák, akkor viszont a forradalmárok puskagolyói következtek. Amelyik nem ugrott ki, az a tankban sült meg… Sorkatonák voltak, akik azt sem tudták hová küldték őket, hiszen a Szuezi csatornát keresték…

A parancsnokaik viszont mindent részletet pontosan ismerhettek, ahogy Magyarország akkori vezetői is.

 

Mi vezetett 56-hoz? A II. Világháború szörnyű pusztítást végzett hazánkban, felégett városok, romok és halottak maradtak utána. Az oroszok pedig egyszerűen itt maradtak, sőt családostól éltek közöttünk. Miért? Mert eltűrtük, miközben alig volt olyan magyar család, amelyikben ne lett volna olyan lány, asszony, akit megbecstelenítettek, megbetegítettek ezek a”felszabadítók”. Érthető a gyűlölet, amit érzett az ország legnagyobb része. Volt persze egy kisebbség, akik az oroszokkal összefogva a saját népe ellen fordult, megalakítva az ÁVH-t, hogy meggyötörjék, meggyilkolják mindazokat, akiknek nem tetszik az új rendszer. Beszélni sem volt szabad, mert könnyen megérkezett a „fekete autó” és következtek az elképesztő kegyetlenkedések. Vidéken a kötelező beszolgáltatással és a termelőszövetkezetbe kényszerítéssel tették tönkre az embereket, Budapestről pedig „kitelepítették” pl. a Hortobágyra a tehetősebb családokat. (Főleg olyanokat, akiknek otthonára, vagyonára megfájdult valamelyik komcsi vezérnek a foga…) Például Apró Antal is így jutott ahhoz a villához, amelyikben ma is ott él a lánya: Apró Piroska, annak családja, a híres vővel: Gyurcsány Ferenccel együtt.

 

A háború utáni újjáépítés valahogy mégiscsak megtörtént, és az emberek úgy, ahogy de megpróbáltak túlélni minden bajt, csakhogy a politikai vezetők egyre-másra hozták a rosszabbnál rosszabb döntéseket, sőt egymás között is odáig vitték a marakodást, hogy mindenkiben árulót láttak/kerestek. (Nem kellett volna keresni, hiszen szinte valamennyien árulók voltak, a magyar népet eláruló, megélhetési politikusok).

 

A nép elégedetlensége fokozódott, és az egyetemista fiatalok megfogalmazták, hogy milyen változtatásokat szeretnének. 1956. október 23-án békés tömeg indult a Magyar Rádióhoz, hogy beolvassák a petíciót. Hamarosan jött a hír, hogy „lőnek a rádiónál” – tehát ahelyett, hogy eleget tettek volna a jogos kérésnek, a fegyvertelen tömegbe lőttek.

 

Érthető, ha ezek után a feldühödött tömeg mindent megtett, hogy fegyverhez jusson, és az éveken át visszafojtott gyűlölet is kiáradt, akiről tudták, vagy sejtették, hogy ÁVH-s, azt kivégezték. A gyűlölt címert is kivágták nemzeti lobogónkból, és immár a lyukas zászló lett forradalom zászlaja. A vörös csillagokat leverték a középületekről, gyárakról, a Sztálin szobrot ledöntötték.

 

A magyar katonák nem lőttek a forradalmárokra, sőt fegyverrel segítették a harcosokat. Sajnos a hadsereg vezetői között voltak, akik nem így gondolkodtak, és az ágyúk nagy részét használhatatlanná tették, (pedig ezekkel eredményesen lehetett volna harcolni az orosz tankok ellen).

 

Október 24-én Nagy Imrét választotta a nép miniszterelnöknek. Végre olyan ember vezette az országot, akinek tisztességében meg lehetett bízni. Ne tévedjünk, Nagy Imre is kommunista volt és az un. „népi demokrácia” helyreállítását kérte minden magyar embertől, ill. azt, hogy fejezzék be a fegyveres harcot.

 

Október 25-én is az ő beszédére vártak a Kossuth téren megjelentek, de golyókat kaptak, amelyek közül némelyiknek az emlékét még ma is láthatjuk a Földművelésügyi Minisztérium falában. Kik lőttek a népre? Az ÁVH-sok, az oroszok, vagy mindkettő?

 

Budapest utcái ismét háborús kinézetet öltöttek, felszedett utcakövekből épült barikádok, felborult járművek, kiégett tankok, temetetlen halottak és kétségbeesett családtagok, akik keresték eltűnt hozzátartozóikat.

 

1956. október 26-án sortűz fogadta Mosonmagyaróváron a forradalmat éltető fegyvertelen tömeget.

 

1957. október 27-én a teljes kormány leváltását kérte a nép, egyedül Nagy Imrét hagyták volna meg tisztségében. Megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy megkezdik az orosz csapatok kivonását az országból. A megállapodás ellenére október 28-án az oroszok rátámadtak a Corvin közt védő forradalmárokra.

 

Október 29-én a Szabad Nép Kossuth címeres fejléccel jelenik meg és „Hajnalodik” c. vezércikkében üdvözli a forradalmat.

 

Október 30-án az oroszok megerősítik, hogy kivonulnak Magyarországról.

 

 

1956-10-31

8 óra 55 perckor a legnevesebb politikai fogoly, Mindszenty József hercegprímás megérkezik a budai érseki palotába. A fővárosba vezető útján mindenütt harangzúgás és a lakosság lelkesedése kíséri.

 

Mindszenty bíboros fogadja P. Werenfried van Straten belga premontrei szerzetest, a híres Speckpatert, az Ostpriesterhilfe vezetőjét, aki a magyar egyház és nép megsegítését célzó nyugati katolikus segélyszállítmányok előkészületeiről tájékoztatja a hercegprímást.

 

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlése a Kilián laktanyában, a Corvin közi felkelők, a Műegyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága részvételével. A gyűlésen bejelentik, hogy a Forradalmi Karhatalmi Bizottság egységes parancsnokság alá vonja a hagyományos fegyveres erőket. A bizottság célja ezzel az, hogy a fegyveres felkelőket reguláris alakulatokká szervezze, és a kialakuló új rend szolgálatába állítsa.

 

1956. november 1.

 

Az oroszok lezárják a magyar repülőtereket.

 

1956. november 3.

 

Átalakul a kormány: miniszterelnök és külügyminiszter Nagy Imre; államminiszterek: Tildy Zoltán, Kovács Béla, B. Szabó István (FKGP), Bibó István, Farkas Ferenc (Petőfi Párt), Kádár János, Losonczy Géza (MSZMP), Fischer József, Kelemen Gyula, Kéthly Anna (Szociáldemokrata Párt), valamint Maléter Pál mint honvédelmi miniszter. Az előző kormány valamennyi szakminiszterét felmentik

 

 

1956. november 4.

 

Új orosz támadás Magyarország ellen Vaszilij Kazakov hadseregtábornok vezetésével. Budapest ellen öt hadosztály vonul… Nincs irgalom!

 

Ezen a napon hangzik el Nagy Imre rádióbeszéde amelyet többször megismételnek: “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

 

November 4. után visszatért a félelem, és már nem volt szabad véleményt nyilvánítani, szidni az oroszokat és a politikai vezetőket. Nagy Imrét eltüntették, majd meggyilkolták, Kádár János vette át az ország vezetését, és felépítette az un. „gulyáskommunizmust”. Mi voltunk a „legvidámabb barakk”, eladósodott az ország, miközben megpróbáltunk örülni annak, aminek lehetett, pl. hogy hosszú évek várakozása után lehetett vásárolni személyautót. (Trabant, ©koda, Wartburg min. 5 év várakozás után…)

 

Nyugatra háromévenként utazhattunk, akkor is minimális valutakerettel (80 dollár…), így aztán ha kint körülnéztünk, bizony csak azt láttuk, hogy mindenki jobban él, mint mi. Normális autók, rendes épületek, jól öltözött emberek…

 

1998-ban aztán fordulat következett, és valami változott. Az oroszok végre kivonultak, és demokratikusan választhattunk kormányt, és vezetőket. Sajnos a „felhozatal” a korábbi politikusokból állt, így aztán nem sokat javult az életünk. A külföldre utazás egyszerűbbé vált, de egyre gyakoribb lett a munkahelyek elvesztése, a cégek megszűnése és az egymást váltó kormányok nyilvánvaló egyéni haszonszerzése.

 

2006. szeptember 17-én nyilvánosságra került Gyurcsány elhíresült őszödi beszéde, amelyben bevallotta hazugságaikat és kormányzásra való alkalmatlanságukat. Azonnal tüntetők gyülekeztek a Kossuth téren, akik megfogalmazták követelésüket a kormány lemondatására vonatkozóan.

Szeptember 18-án ezt a petíciót szerették volna beolvasni, vagy beolvastatni a Magyar Televízióban, de az akkori tévé elnök Rudi Zoltán ezt megtagadta. A felháborodott emberek mindenáron be akartak menni az épületbe, így került sor az összetűzésre a rendőrök és a tüntetők között.

 

A Hírtv a helyszínről közvetítette az eseményt, így sokan láthatták/láthattuk, hogy mi is történt valójában. A különféle média – természetesen – másként kommentálták a tényeket. Ekkor én már újságíró voltam, és éppen a tévéostrom utáni napokban utaztam kollégákkal vidékre. Persze, hogy rákérdeztem, mi a véleményük a történtekről. A balliberális újságírók már akkor „igazságbeszéd”-nek mondták Gyurcsány megnyilvánulását, és a tévét „ostromlókat” azonnal csőcseléknek titulálták. Arra az egyszerű kérdésemre, hogy végül is miért nem olvasták be a petíciót, normális válasz nem érkezett. Azt azonban megjegyeztem magamnak, hogy a sajtó változatlanul az őskomcsik kezében van.

 

Közeledett október 23, a forradalom 50. évfordulója. A Fidesz ünnepi gyűlése az Asztoriánál volt, tehát oda hatalmas tömeg érkezett. Én nem voltam ott, hiszen nem tartozom a fideszesek közé, de még őket gondoltam akkor a leginkább elfogadható pártnak. Ismét a Hírtv-t néztem, és megdöbbentem, ahogy a vadászpuskával emberekre lövöldöző rendőröket, a könnygázban fuldokló ünneplőket elnéztem. Soha nem fogom elfelejteni azt a földön fekvő embert, (a Madách térnél), akibe minden arra haladó rendőr belerúgott. Késő éjszakáig néztem a tévéközvetítést és féltem, hogy mi lesz ebből. Előjöttek az 56-os forradalom alatt átélt szörnyűségek, az orosz tankok, és a véres megtorlás. Ezúttal nem jöttek orosz tankok (hála Istennek), sőt összesen egy öreg tank játszott szerepet az esemény során, azt a múzeumi darabot egy idős ember indította el, és ment vele néhány métert. Talán ez volt az egyetlen vicces epizód ezen a napon…

 

Néhány nap múlva mesélte egy ismerős hölgy, hogy férjével és három gyermekükkel a Fidesz ünnepi gyűlésén voltak, és békésen sétáltak volna hazafelé, amikor lovasrendőrök vágtattak feléjük, és ha a férje nem rántja félre a családot, akkor eltapossák őket…

 

Másik ismerősömet, egy nagymamát, még perbe is fogtak „hatóság elleni erőszakért”, mert ő éppen a Deák térnél próbált eligazodni, hogy a kórházban lévő unokájához eljusson valahogy, amikor a rendőrök lökdösni kezdték. Ő megkérte, hogy ne tegyék, mire hátra vitték, betették egy rabszállítóba, ezután két napig fogva tartották úgy, hogy a családja semmit sem tudott róla. A bíróságon a rendőröknek adtak volna igazat, de szerencsére sikerült találni szemtanukat, így „felmentették” a nagymamát. Kérdezném, hogy elítélték-e a rendőröket? Fölösleges kérdés, persze, hogy nem, mert azok egymást mosdatva folyamatosan letagadtak mindent.

 

Hasonlított-e a megtorlás az 56-ot követő vérbosszúhoz? Talán a kivégzések ezúttal elmaradtak, hiszen nem EU-konform az ilyesmi, de sok ember elvesztette a munkahelyét, egzisztenciáját, aki vállalta véleményét és a Gyurcsány-kormány megdöntését kívánta. Gyurcsány viszont kitüntette a vadbarom módjára viselkedő rendőrök vezetőit, pl. Gergényi Pétert és senkit nem vontak felelősségre azért sem, hogy a rendőrökön nem volt azonosító szám. Ha kicsit gondolkodunk, könnyű rájönni, hogy ezt megtervezték, hogy ne lehessen megtalálni majd azokat, akik a védtelen embereken kiélik brutális hajlamaikat. Arról is hallani, hogy rendőr ruhába öltöztetett idegen kommandósok is „segítettek” a magyar emberek megfélemlítésében, bántalmazásában. Mikor fogjuk megtudni, hogy valóban így történt-e, ki fogja cáfolni, vagy megerősíteni a dolgot? Ki a felelős mindazért, amit 2006. október 23-án elkövettek az ünnepet vérbe borító, a magyar zászlót földre taposó, magyar emberek szemét kilövő barbárok?

 

1956-ban gyerek voltam, most már nyugdíjas vagyok, de ezek e képek, ezek az igazságtalanságok végig kísérnek, amíg csak élek, és szeretnék végre választ kapni arra, hogy meddig kell várni arra, hogy valódi demokrácia legyen, ahol a nép által választott tisztességes vezetők a nép érdekeit szem előtt tartva kormányoznak? Megérem még ezt a boldog időt? Ha én már nem is érem meg, de van esély, hogy az unokáim már ilyen országban élhetnek?

 

Kérdések és kétségek gyötörnek ezen az évfordulón, amikor már hét év telt el a 2006-os események óta és egyre több balliberális „megmondó” nevezi csőcseléknek a tüntetőket, huligánoknak azokat, akik magyar zászlóval a kézben álltak szemben a rendőrsorfallal. Ne tűrjük az ilyen szirénhangokat, és azt sem, hogy „hivatásos rettegők” – mint pl. Heller Ágnes – azt nyilatkozzák, hogy itt nem történt semmiféle lövöldözés 2006-ban. A kommunizmus bűneinek tagadása ma már bűncselekménynek számít, tehát várom a pereket, amikor végre bíróság előtt felelnek mindazok, akik aljas módon tagadják ezeket a bűnöket!

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.