Mániájuk volt, hogy mindig éjjel szállítottak bennünket, a leponyvázott teherautó begördült egy magas drótkerítéssel bekerített udvarba, hosszú hodályszerű épület, valamilyen állattartó istálló lehetett, itt letessékeltek bennünket az autóról, betereltek bennünket az előbb említett épületbe, ahol már vagy ötvenen lehettek. Szerencsére, édesapámmal kerültem egy helyre, ő az emeletes vaságy alsó részét, én a felsőrészét kaptuk. Az ágy feneke deszka, takaró, a nagykabátom. Vagy ötven-hatvan ember, büdös, és kegyetlen hideg. A WC a sarokban egy hatalmas üst, fedővel, víz egy vödörben, és egy pléh pohár. Vigyázzanak a vízre, mert ez a napi adag, mondta egy mogorva katona. Szép kilátások, első nap az ismerkedés egymással, mindannyian ötvenhatosok voltunk. Volt itt öreg katonatiszt, csendőr mérnök, író, paraszt iparos, mindenféle ember, aki utálta a kommunizmus minden fajtáját. Mi voltunk a szocializmus ellenségei, a néphatalom ellen szervezkedő sötétben bujkáló ellenforradalmárok. Ennek a helynek voltak előnyei, nem vertek, kaptunk enni, bár hogy mit ettünk azt soha sem tudtam meg, borzalmas volt, de nem haltunk éhen.
Ahogy múlt az idő, úgy kezdtük megszokni a helyzetünket, mérlegeltük a lehetőségeinket. Nem vizsgálódtak, mindent véletlenszerűen tettek.
Egy alkalommal megint jött egy leponyvázott teherautó, kiszállt két civil, és az egész barakk lakóit kiterelték az udvarra, sorba állítottak bennünket, és csak úgy kapásból az egyik fogdmeg, elsétált a sorfal előtt, és egy-egy emberre rábökött, te oda, így kiválogatott vagy húsz embert, felterelték az autóra, és elviharzottak. Mi megint együtt maradhattunk.
A WC-s bödön tartalmát ritkán ürítették, ezért borzalmas bűz volt még az udvarban is. Az idősebb tapasztalt politikaiak kezdtek lázadozni, az őrök látták, hogy ebből baj lehet és sebtében készítettek az udvarba két-három deszkából ábdált WC-t. Azzal érveltek az őrök feletteseiknek, hogy valóban elviselhetetlen bűz terjengett még az udvarban is, és elszökni úgy sem tudunk. Kívül belül katonák, hogy miféle katonák voltak, azt csak sejtettük. Egyik sétálás közben, a kerítésen kívül sétáló katona odahívott, és meg kérdezte hova valósi vagyok? Majd körülnézett és azt mondta, írjam, le a címemet ő elküldi a szüleimnek, és leírja, hol vagyunk, egy gyufás dobozra írtam a címem. Így tudta meg édesanyám, hogy hol vagyunk, amit még mi sem tudtunk, mert ez az egész kóceráj a semmi közepén volt, és éjjel hoztak, hogy semmit se lássunk. Több mint három hónapot töltöttünk ezen a kietlen helyen, volt időnk édesapámmal átgondolni további életünket, a többiek is ezt tették, ám mindannyian reménykedtünk, pedig elég kilátástalan volt a helyzetünk. Hogy nem akasztottak fel, az csak a véletlenen múlt, mert soha sem firtatták mit követhettünk el. Ellenség, el kell pusztítani. A nemzetközi szervezetek is kezdtek komolyabban ránk figyelni, tudták, hogy számtalan ilyen titkos internáló tábor működik ország szerte, amiről a külvilág semmit sem tudott. Kezdett nekik a dolog kényelmetlenné válni. Ezek kommunisták, hazudnak éjjel nappal.

*

Még egyszer hangsúlyozom, nem csak ez az egy titkos internáló tábor működött hazánkban, Isten tudja hány. A saját történetem sem egyedi, sokan hasonló helyzetben voltunk, tény, hogy a magam történetén keresztül szeretném figyelmeztetni mind azokat a honfitársaimat, fiatalokat, akik nem ismerik 56 történetét, mi történt előtte, és miként torolták meg, hogyan kergették hazánk jobbik felét a bitó alá, börtönbe, és az ország elhagyására.
A tábor egyhangú, de az elmélkedésre, és a meggyőződéseink megerősítésére jó volt. Közömbös őrzőink mind katonák voltak, voltak jóindulatúak, és voltak gonoszok. Minden izzében kommunisták, parancsot teljesítettek, ám voltak akik maguk határozták meg mit, és meddig lehet elmenni. Korlát nem volt. Mennél gonoszabbak, mennél meggyőzőbben szolgálták a népi demokráciát, és kieszelőiket, annál nagyobb jutalomra számíthattak.
Amilyen furcsa körülmények között hoztak minket ide, ugyanolyan furcsa körülmények között engedtek szabadon. Már tavaszodott, a nagykabátomat már nem takarónak, hanem lepedőnek, magam alá tettem, így a deszka egy kicsit puhább lett. már fát sem kellett gyűjteni, nem volt hideg, és nem is adtak a begyújtáshoz lehetőséget.
Minden a megszokott ütemben történt, lefeküdtünk, és éppen elszenderedhettünk, éjfél tájt nagy ordibálás, fölkelni lusta disznók ki az ágyból, sorakozó az udvarban egyes sorokban. Mindenféle szidalmak közepette. Kivánszorogtunk gondoltuk, megint elszállítanak egypár társunkat, akiket aztán többé nem láttunk. Most nem volt teherautó, de volt két civil, aki így kezdte mondandóját.: Ne gondolják, hogy megúszták, maguk a népi demokratikus kormány megdöntésén fáradoztak sikertelenül
maguk a sötétben bujkáló ellenforradalmárok, akik nem érdemlik meg azt, hogy megbocsássuk árulásukat. Valami ehhez hasonló duma után tért a lényegre.
Azt hogy itt jártak, azt hogy valaha találkoztak velünk, felejtsék el, ha mégis kiderül, hogy elmondják valakinek azt, hogy itt jártak. Felejtsék el örökre ezt a helyet, ha beszélnek róla, komoly következménnyel jár. Azt megtapasztalhatták, hogy nem viccelünk. Most kapnak fél órát, hogy elhagyják ezt a területet, ha fél óra múlva egy kiló méteren belül lesznek
lövetek. Futás.