Többé-kevésbé lelkesen készültünk arra a pihenésre, amit Tápiószentmártonban töltünk. A telken egy faházunk van, ahol tulajdonképpen kényelmesen eltölthetnénk a nyaralásra szánt időt, de ott van a kert, amely főleg fűvel és tujákkal ill. egyéb bokrokkal, fákkal “díszeleg” és persze rengeteg tennivalót kínál, pl. fűnyírás, metszés, faágak rendezése stb. A terjeszkedő akácok sem teszik könnyebbé a dolgot, így feltétlenül meg kell ritkítani az állományukat. (Én leginkább tövestől kiirtanám az egészet…)

 

 

Megérkezés után “csak” kétszer kellett vízszerelőt hívni, egyszer a kerti csaphoz, egyszer pedig a fürdőszobai mosdóhoz, aztán lassanként beállt a rend. Minden ablakon szúnyogháló van, ami az idei szúnyoginváziót talán kiszűrhette volna, ha nem lennének lepkeszúnyogok. Ezek a nádszálkarcsú kis lények képesek átbújni a szúnyoghálón is, hogy azután harciasan támadjanak. Bevallom, sok szenvedést okoztak nekem.

 

Bonifác kutyuskánk már az érkezést követően begyűjtött egy hatalmas mennyiségű apróbojtorjánt a bundácskájába, főleg a lábát és a hasikáját lepték el az apró, szúrós kis bogáncsok, amelyeket aztán hol én próbáltam kutyakefével kiszedni, hol ő maga ráncigálta ki a fogával, máskor pedig a férjem szedegette belőle türelmesen. Egyszer rosszul nyúlt hozzá, mire Bonifác odakapott és Papa keze máris megsérült.

 

Szomszédunk kecskéi nem voltak hajlandóak legelni a nagyra nőtt füvet, így elővettem a fűnyírót és a sarlót, majd “tálaltam” nekik a kész “kaját”, amit lelkesen befaltak. Vágtam az akácágakat, a kecskék pedig lelkesen köszönték a kedvességemet. Nem értem, hogy miért nem jöttek be, és kajálták volna egyszerűen a fáról a leveleket?

A nagy munkában a fűnyíró is megadta magát, amit aztán a kecskés szomszéd megszerelt, így folytathattam az “aratást”… A tűző napon is szembesültem a felriasztott szúnyogok durvaságával, így a fűnyírást sűrű csúnya beszéddel fűszereztem.

 

Két cicánk Pesten maradt, őket egyáltalán nem lehet rávenni az utazásra, így minden harmadik napon haza kellett jönni valamelyikünknek, etetni és babusgatni őket. Szomszédasszonyunk felajánlotta a cicaetetést, de ezek a vadócok csak minket fogadnak el, így a babusgatás elmaradt volna, ami pedig a cicáknak még a kajánál is fontosabb, utazgattunk tehát hol a férjem, hol én.

 

Vendégeink is érkeztek de sajnos csak két napra – egy kedves házaspár, amelynek hölgytagjával együtt dolgoztam korábban – így bőven volt beszélgetnivalónk. A flekkennek való tarját már előre bepácoltam, beszereztük a grillezéshez a faszenet és az égéssegítőt. Mikor a grillsütőt elővettem, láttam, hogy a rács nincs rajta. Hol lehet? Égen-földön nem találtam, tehát a régi grillekről származó rácsot próbáltam beletenni, ami többé-kevésbé sikerült. A grillező alutálcán végre elkezdtem a nemes feladatot, ami valahogy nem jött össze, annyira lassan süldögélt a hús, hogy az éhes vendégeket megsajnáltam és végül a konyhai serpenyőben készült el a flekken. (Másnap bukkantam rá a megfelelő grillrácsra, ami gondosan fel volt akasztva a konyhában…)

 

A következő napon férjem volt a soros cicaetető, így nyugodtan lehettünk a következő két napon… Ezt követően én utaztam haza, de már nem mentem vissza, gondoltam, hogy amíg nincsenek itthon a többiek (anyu és a férjem) addig én nagytakarítást rendezek, (na meg kipihenem magam egy kicsit)…

 

Meglepődtem, amikor csak Ricsi cica futott elém. Kérdeztem tőle, hogy hol van Marcipán? Mire ő valamit mondott cicául, de nem értettem. Marcipán persze időnként elbújik néhány órára, úgyhogy egyelőre nem idegeskedtem, bár a kirakott ételből is elég sok megmaradt, sőt a cicabudi sem volt túlságosan telített…

 

A teraszon babusgattam a virágaimat, amikor a szomszédasszonyom mondja, hogy a fiához éjjel beugrott az ablakon egy szürke cica. Lehet, hogy a Marcipán volt?

 

Felhívtam a férjemet, kérdeztem, hogy amikor itthon járt, megvolt-e mindkét cica. Mondja, hogy igen, bár amikor zárta a lakást, akkor Marcipánt éppen nem látta, de gondolta, hogy biztos elment aludni…

 

Kiadtam a házban az általános riasztást (szomszédasszonyoknak szóltam, hogy Marcipán eltűnt), amikor a kert felől jellegzetes miákolást hallottam. Persze, hogy Marcipán volt. Szóltam neki, hogy azonnal megyek érte, és rohantam is, mint az őrült, de Marcipán elbújt. Valahogy ráakadtam egy farakás alatt, kirángattam és felvettem, hogy vigyem a lakásba. Ekkor elkezdett kalimpálni, és jól belekarmolt a kezembe. Csöpögött a vérem, de nem engedtem el a kis szökevényt, csak csúnya szavakkal korholtam. Végre felértünk a lakásba és letettem őt, miközben próbáltam felitatni a vért a kezemről. Na ebből sem lesz nagytakarítás! – gondoltam, ahogy elnéztem a sérüléseket. Marcipán folyamatosan nyávogott, szidott, mint a bokrot, amiért napokig kivert cica volt… (Mintha én tehetnék róla…)

 

Férjemnek jelentettem, hogy megvan a macskája, és azt is, hogy csúnyán összekarmolt. Ő nagyon köszönte, hogy megtaláltam és hazahoztam a kis kedvencét, én pedig próbáltam megvalósítani terveimet a nagytakarítást illetően.

 

Itthon legalább nincsenek szúnyogok, ill. 1-2 db. azért előfordul, de a tápiói invázióhoz képest ez már igazán nem számít.

 

Úgy volt egyébként, hogy az unokák is jönnek nyaralni, ám ez meghiúsult, mivel a legnagyobb unoka egy héten keresztül a telefonját hordta vissza a vásárlás helyére, mert négyszer kellett kicserélni, ezzel persze elment az idő. (Telefon nélkül a mai fiatalok nem tudnak létezni, de azt hiszem még mi idősebbek sem…)

 

Megbeszéltük, hogy majd augusztusban bepótoljuk az elmaradt nyaralást ővelük is…

 

Lassan visszazökkentem a pesti mindennapokba, ami jobban tetszik, mint a telken eltöltött időszak. Abban bízom, hogy augusztusra már nem lesz ott sem ennyi vérszívó, és elviselhető napoknak örülhetünk.

 

Ma estefelé érkezik a család másik fele: anyám, férjem és Bonifác. Jó érzés, hogy jönnek, mert már hiányoztak. Valami finom vacsorát készítek nekik, holnap pedig jön a legnagyobb unokám, úgyhogy az igazi ünnepi ebéd holnap készül majd.

 

A nyaralás emléke nem lehet “kellemetlen” ezért végiggondoltam, hogy a szúnyogokon kívül mi zavart ennyire és rájöttem: nem bírom már úgy a napot, mint régebben. Sajnos képtelen vagyok elviselni a tűző napsütést, keresem az árnyékot, ahol pedig – ahogy már említettem – a szúnyogok rohama fogad.

 

Itthon a teraszon is csak kb. negyedórás napozást engedek meg magamnak, azt is inkább 3 óra után. Lehet, hogy a nap változott meg, de az is lehet, hogy én, hiszen régebben egész nap képes voltam süttetni magamat, imádtam, ha csokibarnára pirulok, most meg valahogy nem érdekel a dolog.

 

Összességében mégiscsak jó volt nyaralni, mert a kertet valahogy rendbe tettük, és megnyugodva térhettünk haza, ahol igazán jól érezhetjük magunkat. Eddig úgy mondtuk, hogy két otthonunk van: a pesti és a telek, de most már elég lenne csak egyik. Megöregedtünk?

 

Mindenütt jó, de legjobb itthon! Vasárnap elmegyek a szentmisére és megköszönöm Istennek, hogy megengedte nekünk ezt a sok jót, hogy megöregedhettünk és együtt lehetünk. Egyúttal megkérem, hogy ha egy mód van rá, legyen minél hosszabb tavasz és ősz, mert ezek az évszakok valahogy kellemesebbek, mint a vadmeleg nyár…

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés