Angyali történet

Egyszer valamikor nem is olyan régen

Nem a földön történt, hanem fönt az égben

Valahol a mennyországban szivárvány színében

Apró angyal gyerek sereg játszott kint a réten

Gondtalanul vidámsággal fel-alá csapongva

Kört alkotva táncot jártak egymás kezét fogva.

Bíbor kastély ablakából éppen oda érve.

Kitekintvén az ÚR gyönyörködve nézte.

Könnyű szárnyak suhogása, selymes ékessége

Szívek, lelkek simogató áldott békessége.

Mind ennek a látványától boldog is lett volna

De volt egy kis rakoncátlan, nem állt be a sorba

Pár lépésre távolabb állt maga elé nézve

Még a többi kacagása az ablakot elérte

Olyan volt mint ezer tücsök halk ciripelése

Akár karácsonyi harang lágy csilingelése

Mond, kedves jó Tündéranya. Tán a szemem megcsal?

Ki nem érzi más boldogságát, lehet-e az angyal?

Ha nem tudja más fájdalmában azt, mit meg kell tenni

Lecsorduló hála könnycsepp melegsége lenni

Kérdezte ki a folyosón éppen arra haladt

Mellé érve arra fordult, s az ablaknál maradt

Együtt szemlélődtek tovább hosszan eltöprengve

Kísérd elém legyél szíves ide a terembe.

Szólt az úr s hátra lépve ajtó felé fordult

Bólintott az s amerről jött, arra visszaindult

Kisvártatva megérkeztek előtte megállva

S szőke fürtös göndör fejét maga előtt látta.

Reá vetve tekintetét kezdte mondókáját

Még az apró kis szőkeség leereszté állát

Ám a hangra felemelve az Úrra tekintett

Felé sugározta kék szem mi lelkében fénylett

Ettől kissé meglepődve hirtelen csend támadt

Nem vidámság tüze égte, hanem inkább bánat.

Mond gyermekem, mi az oka szomorúságodnak

Vidám testvér tengerségben sziget magányodnak.

Mitől van e búskomorság még ők vigadoznak?

Terhed senkivel nem osztod, meghagyod  magadnak

Erődet nem abból nyered mit szívekből, meríthetsz

Tudni fogod e majd akkor mikor kin segíthetsz?

Mikor erős ember gerinc a súlyától roskad

Esélye csak annyi maradt, talán Te is ott vagy.

Fohászkodva, engem kérne. Ó csak hogy létezzél!

Érted kutatná az eget bár csak megérkeznél

Mindezt végre magad is lásd, vannak ilyen vágyak

Lent földön ténferegve kinő majd a szárnyad

Mert egyedül el fogsz bukni akkor majd megérted

Áldást hoz ha hozzád siet sok angyal testvéred. 

Ott tanulod meg örökre két lábadon járva

Árva lelkek  védelme egy angyal hivatása

Ha rátalálsz kit óvnod kell, s azért nem tévedhetsz

Mert te vagy az, ha nem is lát, sorsa ott fáj benned.

Elbocsájtá ezzel az ÚR, ez lesz a te próbád

Te akartad hogy így legyen. Tessék! Eredj, próbáld.

Harag nem volt szavaiban, de keményen hangzott

Még láthatta elhaladva, utána mosolygott.

Fejét kissé megcsóválva épp azt fontolgatta

Feladatként amit kirótt, nincs-e eltúlozva?

Már majdnem hogy visszahívta, inkább kicsit várjon.

De eltűnt már a szeme elől szürke láthatáron

A következő pillanatban lent a földet járta

Szárnya híján lassan haladt nyomot hagyott lába

Szokatlan volt, mert a talpa utca kőre lépve

Test súlyától olyan mintha hideg lánggal égne.

Szűk kis utcán házak között megállt szemlélődve

Emberek kik arra jártak, nem törődtek véle

Elhaladtak mind mellette mintha nem is volna

Hogy ne kelljen észre venni ha hozzájuk szólna

Az egyik ki arra sétált színpompás ruhába

Jobb kezével a zsebében mélyen kotorászva

Oda érve megtalálva karját épp kihúzta

Gyűrött papírpénz darabkát leejtett az útra.

Látszott rajta észre vette, mert utána nézett

Le sem hajolt ment sietve jó nagyokat lépett

Ő csak nézte csodálkozva, mert ezt nem értette

Kopott ruhás idős ember állt meg vele szembe

Első volt ki fel figyelt rá, amióta itt van

Szomorúan  köszöntötte szelíden és halkan.

Tekintetük találkozott csak egy villanásra

S ő lassan letekintett abba az irányba.

Lehajtva a bankót nézte s nem is mozdult addig

Csak  figyelte az  öreget, hogy érte lehajlik

Talán csak egy rezdülés volt az arcát meglátva

Kisimult a szeme fölött a legmélyebbik ránca

Bólintott egy igen mélyet komor némasággal

Megköszönve mint adományt szótlan méltósággal

Elindulva visszafordult és egy kis időt várt.

Fürtös fejétől talpáig melegség suhant át

Ahogy ment tovább az utcán, egy ház udvarában

Babakocsit pillantott meg lombok árnyékában

Meg kell néznem közelebbről, vajon mi van benne?

Néhány hetes újszülött sírt álmából ébredve

Senki sem volt a közelben aki vigasztalná

Lehetne-e oly érző lélek ki magára hagyná?

Két kis kezét szája előtt ökölbe szorítva

Jelez a világnak bele pirosodva.

Vette ő a jelzést, hiszen rokon lelkek

Fent a mennyországban minden angyal gyermek

Fölé hajolt kocsi szélét finoman megfogva

Égszínkék  nyugalmat felé sugározva.

Fel-alá mozgatva  mint hullám a bárkát

Ringatta hogy újra megtalálja álmát.

S vissza is talált az abba a világba

Hol lelkük egybe simult gondtalanul játszva

Valahonnan bentről előjött az anyja

Ám addigra őt már elnyelte az utca

A városból kifelé az erdő felé haladt

Lenézett az Úr rá s mosolyra fakadt.

Ami történt eddig mindent látott fentről

Teljesíti mit rá bízott? Nem sokára eldől

Keskeny ösvény kígyózott a sűrű erdőszélen

Fiút látott ülni egy széles fa tövében.

Vársz valakit? Szólítá meg előtte megállva

A hangra kissé megrezzenve mozdult meg a válla

Olyan volt, mint  aki mély víznek medréből

Bukkanna föl levegőért tenger fenekéről.

Sok ember él  ahol voltam elég nagy a város

Köztük nem találtam azt,  ki elhagyott magányos

Lassan arccal felé fordul kissé csodálkozva

Barna szempár nézett vissza véle találkozva

Szemeinek sugarától Ő is összerezzent

Fonákja volt bensőjének, ezt érezte ott bent

Mit az égi mennyországban soha nem találnak

Attól itt lent nagyon sokan hétrét görnyedt járnak

Ez volt hát amitől akkor, nem tudott táncolni

S leküldték őt ide lentre, mindezt megtanulni

Kérlek mesélj most magadról, mond el történeted

Hogyan éled magányosan mostoha életed?

A fiú most már belekezdett hosszan gondolkodva

Vallani az életéről, félszeg, vonakodva

Ő is egyre komorabb lett attól amit hallott

Közelebb lépett egy picit és előre hajlott.

Nincs testvérem apám-anyám, valamiért lettem

Azt sem tudom megmondani, mikor mért születtem

Éhesen ha ennem kellett nem várt gazdag asztal

Fehér abrosszal takarva sok ínyenc falattal

Nem járok kabátban, ha hideg van fázom

Tető  fölöttem nincs, mikor esik ázom

Egymagamban élek   kerülöm az embert

Úgy néznek  kit ISTEN bűneiért megvert!

Tegnap mikor megpihentem, ide telepedve

Jött valaki a fák közül, megállt velem szembe

Azt ígérte magával visz, hisz nem keres senki

Jobb sorom lesz nékem, köztük ördög lenni

Köszönöm hogy meghallgattál, de most menj. Siessél

Nem soká jön, nehogy csapdájába essél.

Itt maradok! Nem hagylak el, bármi következzék

Társaddá tesz, had legyek ki sorsodban osztozzék!

Kimondottan ez mondatot elképedve látta

A fiú ahogy partnerének kinőtt a két szárnya

Tág szemekkel bámulta mint csillagokat szórva

Ívbe görbül ég-föld közt fénylő ezüst csóva   

Kitárva és szélesen néhányat verdesett

Földtől egy ujjnyira feljebb emelkedett

Testét borította hófehér fátyolja

Égből érkezett hogy ügyét pártfogolja

Bámulva  a csodát álmok világából

Hang  téríté vissza kábulatából

Lásd nem vagy egyedül, és én rád találtam

Valaki akarta hogy,  ezt meg is lássam

Azt üzeni téged ne félj, nem felejt el

Atyád marad mindig amég csak létezel

Engem azért küldött óvjalak, védjelek

Kárhozattól mentsem bűntelen lelkedet

Velem kell most jönnöd! Nincs más választásod

Kapaszkodj nyakamba, kulcsold két rám lábad!

Átkarollak én is magamhoz szorítva

Mint anya ki magzatát szíve alatt hordja.

Megkeressük együtt magasba szárnyalva

Hol atyád, s anyád  vár, azt ki vagy vállalva

Ha alá hullanánk, s nem tudunk elmenni

A pokolt próbáljuk meg  mennyországgá tenni 

Felfelé visz az út  hol mindig kék az ég

Elnyeli balsorsod végtelen messzeség

S emelkedni kezdtek bizony éppen jókor!

Mert megjelent az ördög érte a katlanból

Dühtől toporzékolt, s a patáit rázta

Ahogy őket együtt a magasban látta

Üvölteni kezdett torka szakadtából

Meg akarnak szökni az árnyékvilágból!

A nagy ordítozást hallva felfigyelve

Seregleni kezdtek az eget kémlelve

Vörösen a dühtől izzó gyűlölettel

Baljós lángot szító forró hevülettel

Számuk egyre csak nőt s egyesült az átkuk

Viharrá, orkánná gerjedt bosszúságuk

Ólomszín felhőkből kopogva, pörögve

Jégesőt ont rájuk nagyot mennydörögve

Sötét szürkeségként a láthatárt takarta

Villámok csapkodtak esőfalt szabdalva

Átlósan vakító éles villanással

Fület süketítő, tépő durranással.

Elemekkel küzdve elfáradt a szárnya

Nehezedni kezdett esőtől átázva

Súlyuk egyre jobban  visszafelé húzta

Tépetten sebzetten, felhők között úszva

Érezve a fiú most kérlelni kezdte

Eressz,  menj egyedül ne legyek terhedre!

Ám az angyal úgy tett mint ki nem hallotta

Derekánál fogva szorosan  tartotta.

Langyos fuvallatként légbe rejtett sellő

Lágyan érkezett egy oda tévedt szellő

Mint aki mámorban süllyedve mereng

Az angyal szólt. Nézd, ott már dereng!

Majd arra fordultak most már bizakodva

Lassan haladtak, de emelkedtek újra

Látták hogy csillan meg sárgásan és kéken

Fénysugár vág lyukat a sötétszürkeségben

Vihar csillapodva, tőlük távolodva

Hideg esőcseppek csendesen csorogva

Simogatón meleg, nem jéghideg márvány

Boltívet rajzoló színpompás szivárvány

Kitárt kapuként az utat megmutatja

Mennyországba jut ki áthalad alatta

Haza értek végre s terhét lerakhatta

Zöld fű pázsit ágyban álomba zuhanva

Hagyjuk végre őket békén szenderegve

Elsorolom közben mi történt a Mennybe

Látott az ÚR mindent, ami ott lent történt

Mikor ketten lentről elindultak főként

Ahogy nekivágtak égbe rugaszkodva

Sötét felhők között sodródtak rázkódva

Reménység kísérte útjukat  ég felől

De ők a viharban eltűntek szem elől

Homlokát ráncolva az ÚR aggódni kezdett

Tündéranya szeme bánatkönnytől fénylett

Lomb suhogásaként hogy, levelek zizegnek

Angyal testvérei csendben sírni kezdtek

Hívatta magához  ÚR az öreg szelet

Azonnal indítsd el legkisebb gyermeked

Keresse meg nyomban s lelke melegével

Dacolva küzdjön meg vihar erejével!

S ha megtalálja a menekülőket

Vegye a hátára s emelje föl őket

Láthatár széléig együtt maradjanak

Vigyázva út közben  el ne akadjanak.

Utána lenézve sűrű sötétségbe

Rést hasított rajta épp a közepébe

Sugárként tört utat szemeinek fénye

Akiket keresett láthatóvá téve

Jó tündér anyácska gondos könnyedséggel

Sugarat font eggyé angyal könnycseppekkel

Fél kör íve hajló színsávokká válva

Kapuként az égből föld felé kitárta

Valamennyi angyal a kapu felé szaladt

Első ki odaért mindjárt rájuk akadt

A fűben feküdtek egymásra borulva

Görcsös öleléssel összekapaszkodva

Selyem takaróként tépve csipkézetten

Szárnyai takarták még aludtak mélyen

Odaért az ÚR is Tündéranyácskával

Megérkeztek végre, fiú és az angyal

Néma áhítattal nézték amit láttak

Miként ketten ők így egymásra találtak

Mit odalent hagytak minden keservével

Elhozva csak annyit, ami nem választ el

Tündér anyácskával ezen elmélkedtek

Még azok felülve közben felébredtek

Igazad volt Atyám bocsássál meg kérlek

Az utolsó szóig úgy volt, ahogy kérdted!

Belátom nehéz volt! Mert egyedül árván

Testvéreim nélkül, ha nincs aki rám vár 

Nem lett volna kiért, mind ezt megtehessem

Arra kérlek csupán, társam Ő lehessen.

Mosolyogva az ÚR kezét felemelte

Nyitott tenyereit feléjük terjesztve

A fiú felé mondta tisztán csengő hanggal

Gyermekem vagy te is „Barna szemű Angyal”

Meghajtva fejét sóhajtott egy nagyot

Teljesüljön Uram a te akaratod!

Az hozott közétek amit mindig hittem!

Azt ki szeretni tud Nem hagyja el ISTEN!