Szavak, édes szavak amikor simogatják lelkemet,
elnémítanak szamócaillatú büszke sóhajok,
elszabadul a perzselő vágy, szívem csak érted eped,
keringve szállnak fejünk felett ígéretes óhajok.
 
Még most is őrzöm nemrég itt hagyott mézédes álmodat,
csendben magához húz párnád bódító rózsaillata,
és a boldog pillanat szárnyán átölel a szivárvány,
a felhők, szellő hátán bandukolnak fel a magasba.
 
A tél melegebb, a nyár egyre elviselhetetlenebb,
hisz szívem vágya sugárzik a mámoros éjszakába.
Perzselve dobban, hőséget sodorva egyre közelebb,
ha mégis fázol, betakarlak lelkem fénylő mosolyával.
 
Harmatos pipacsmezőn némán gomolyog a kéjes csend,
szívem olyan nyughatatlan, csak érted dobog idebent,
elillan bánatom, testemen érzem bársonyos kezed,
szavaiddal féltőn simogatod elárvult szívemet.
 
Körülzsonglak, mint éjjeli pillangó a lámpa fényét,
pilleszárnyam kéjesen elidőz felajzott testeden,
ne kérd örök szerelmemet, hiszen hiába is kérnéd,
oly régen belevéstem nevemet parányi szívedbe.
 
Mit is mondhatnék? Hisz érzéseimre nincsenek szavak,
álmatlan éjszakán magamra vonom remegőn kezed,
el sosem engedlek, oly régen csak téged akartalak,
s, ha mindenki elfeled, én akkor is itt leszek neked.
 
Nem kérek tőled mézédes, virágillatú szavakat,
csak légy szorgos kis méhem, pihenj meg naphosszat bibémen,
ha a raj támad, csak ereszt belém bátran fullánkodat,
had járja át buja testemet még egyszer édes mérged.

Egyszer vége, és ha rátérsz a végtelen hosszú útra,
kedvenc virágodból tengernyi búsul érted a síron,
könnyes szemekkel, szótlanul leszek fejfádra borulva,
nem leszek akkor más, csak elfonnyadt vörös rózsaszirom.