Magyar az, aki a Magyar Királyság alattvalója, vallásától, bőrszínétől, nyelvétől, szokásától, hagyományától függetlenül. A középkorban, sőt a kora újkorban a honi "nemzeti hovatartozás" (etnikum) kérdése is tökéletesen mellékes kérdésnek számított. Tudom, ez meglehetősen különösen hangzik most, a mi századunkban, de akkoriban azonban - egészen az újkori nacionalizmus idejéig, tehát a XIX. század elejéig - a nemzetiség kérdése nem tartozott a sarkalatos problémák közé. Egyszerűen ez nem volt kérdés. Az számított magyarnak, aki a Szent Korona hatalma alatt élt, nevétől és nyelvétől függetlenül tagja volt a magyarság privilegizált közösségének; horvátok, szerbek, románok, ruszinok, szlovákok, tovább nem is sorolom. Ugye milyen furcsa lenne ha Imre herceget félig bajorként, vagy Zrínyit horvátként, vagy a Hunyadiakat nem teljesen magyarként aposztrofálnánk? Megjegyzem, hogy régen nem is voltak etnikai feszültségek, hiszen minden nációból lehetőség volt a „kiemelkedésre”, mert nem a származás számított, hanem pl, az országunk védelmében tanúsított vitézség vagy a tehetség. Jeles tulajdonságai és tettei alapján, bárki előrébb léphetett a ranglétrán, csak a teljesítmény számított.

Majd 1789-ben jött a „szabadság, testvériség, egyenlőség” mítosza, a felvilágosodás, a forradalmak korszaka és az "akasszátok fel a királyokat" időszaka. A kor liberalizmusát nem vetem el, hiszen bizonyos elemei értékkel bírtak, de megtapasztalhatóan ártottak az ősi értékrendnek, amit úgy hívtak:" Isten, haza, család".

Kedves modern liberális!

A múltra vonatkozóan nem szerencsés a mai fogalmakat visszavezetni sok száz évvel ezelőtti viszonyokra, gyakran félrevezető lehet, mert más az igazság és más a képzelet. Tudom, hogy ez sok neked, de bízom abban, hogy lesznek nemzeti érzelműek, kik majd értenek…

-zcsf-