Ma Bálint nap, a szerelmesek napja van...

Szüleimmel álmodtam. Apám, anyám sírjánál állt, kezében a megszokott fehér rózsa csokorral. Szótlanul nyelte a könnyeit, éppen úgy, ahogy életében tette...

Mindig sejtettem, bár soha nem vallotta be, hogy részéről a síron túl is tartó, szerelem volt…

A következő álomkép visszarepített az utolsó közös hétvégéhez.

Anyám kikísért bennünket, ahogy szokott. Állt a kapuban, a szemében végtelen szomorúság ült, szótlanul nézte, amint az utolsó csomagot is elnyelte a kocsi belső tere. Soha nem panaszkodott komolyabban. Fiatal kora óta epepanaszokkal küszködött, de az évek előre haladásával ezek is ritkábban jelentkeztek. Pár hónap múlva hatvan lesz. Kerek évforduló. Molett testalkata ellenére, rendkívül hajlékony volt, azon a tavaszon még cigánykereket hány az unokái örömére…

Integettünk egymásnak ameddig láttuk egymást. Szótlanul merengtem a múlton. Gyönyörű hangját egy pillanatra hallani véltem. Nem értettem a helyzetet. A lelkemre emléksúly nehezedett. Az utóbbi években minden szabadidőnket együtt töltöttük.  Azóta volt ez így, amióta a második férje, a gaz csábító meghalt…  

Tízen-éveimben jártam, mikor egy őszi napon elhagyott bennünket. Két kisebbel együtt apánkkal maradtunk. Egy pillanat alatt a gyermeki lélek cserepei ripityára törtek. Nehéz idők jártak ránk akkoriban Anyámmal pár évig, ritkán találkoztunk. A ház, amiben laktunk több lakásból állt. Az egyik lakó kiköltözése után, az új emberrel beköltöztek, elfoglalva jogos tulajdonát. Egy bejárat, egy ház, osztatlan közös tulajdon, külön lakás… Napi szinten való találkozás. Bennünk, gyerekekben egyre nagyobb lánggal lobogott a gyűlölet a betolakodóval szemben. Nem tudtunk igazán örülni anyánknak.

Apám éjt nappallá téve dolgozott, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt.

Teltek az évek, siettünk elhagyni a nyugodtnak nem mondható, feldúlt fészket. Végül hárman maradtak a nagy házba. A betolakodó egy nehéz tárgy cipelése közben összeesett és meghalt. Temetésére az apámtól kért pénzt kölcsön az anyám. Látszólag nagy lábon éltek, senki nem gondolta, hogy nincs tartalékuk…

Később mind a ketten a belvárosba költöznek, nem messze egymástól.

A régi ház helyére társasházat építettek az egyik húgomék. Apám és anyám alig pár száz méterre lakott egymástól. Mindig csodáltam, hogy volt képes az apám a történtek után segíteni anyánkat egészen a haláláig.

Az apám kiegyensúlyozott, de gyermektelen házasságban élt, mikor megismerte a fiatal, intelligens lányt. Anyámnak is tetszett a jómódú, jó megjelenésű, gáláns férfi. Egyre gyakrabban keresték egymás társaságát. A két évtizedet meghaladó korkülönbség sem volt akadálya, hogy szerelembe essenek. A gyermektelen házasságot felégette az új szerelem lángja. Hiába őrjöngtek és tiltakoztak anyám szülei, a válás után összeházasodtak. Soha nem látott boldogságban élték a mindennapjaikat, míg a történelem közbe nem szólt. A háború után a jól menő üzletet és házat elvitte az államosítás. Mire megszülettem, semmink sem maradt csak egy bélyeg, amit a „burzsujgyerekek” kaptak.

A szerelmet is kikezdte a hirtelen jött szegénység, bár a forradalomig született még két testvérem. Apám rengeteget dolgozott, anyám emlékeim szerint talán pár évet. Kereskedelmi érettségije volt. A munkás-paraszt hatalom ellenségként kezelte a családunkat, így csak segédmunkát kapott volna, ahova az apám nem engedte. Imádta az anyámat, kímélte, ahogyan tudta. Mosni a nagyanyám járt hozzánk, takarítani egy asszony, akit megfizettek. Nem voltunk gazdagok, de erre mindig tellett.

A válásuk után minden megváltozott. Anyám az új kapcsolatában hamar elhelyezkedett, raktári könyvelőként dolgozott a nyugdíjba vonulásáig.

A párja halála gyökerestől megváltoztatta. Jóvá szeretette volna tenni, minden velünk szemben elkövetett hibáját. Mindent megtett volna, hogy visszafordíthassa a sors kerekét. Késő volt. Elfogadtuk a vezeklését, meg is bocsájtottuk a fájdalmas anya nélküli évtizedeket, de nem tudtunk felejteni.

Talán ott a kapuban…

Készültünk a nyári szünetre, az együtt töltött hetekre. Júniusi napon jött a telefon. Az intenzív osztályon fekszik. Minden sérelem hamuvá égett bennem, az életéért imádkoztam. Az osztályom főorvosához siettem, kértem segítsen! Telefonon felvette a kapcsolatot a másik intenzív osztály főorvosával.

Reménytelennek tűnik a gyógyulása az eredmények birtokában…  - közölte a főorvos úr. Intenzíves gyakorlatból tudtam, az agyammal felfogtam, de a szívemmel nem hittem el, hogy most ér véget az élete, amikor ismét egymásra találtunk. Sok mindent be kellett volna még pótolnunk.

A hosszú úton, a boldog kisgyermekkor kockái pörögtek előttem, minden más kitörlődött. Anyámat gép lélegeztette, beszélni nem tudott. Papírra írta le kívánságát.

Elülső-, és hátsó fali infarktusa billentyűjét leszakította. Keringése összeomlott. Még el tudtunk búcsúzni. Alig, hogy hazaértem a húgom telefonált, hogy visszatért teremtőjéhez. Apám hat évvel élte túl. Sokat emlegette, de soha nem mondott róla egy rossz szót. Nem Őt, a történelmet, és a több mint húsz év korkülönbséget hibáztatta...

Így ismerhettem meg a holtig tartó, kristálytiszta szerelmet Apám részéről, anyám iránt. A sírkertben is egymás közelében alusszák örök álmunkat, egyforma síremlékekben…

Saját fotó