6. rész (esettanulmány)

Segítség, szétesik a család!

Évekkel ezelőtt kaptam egy segélykérő levelet. Megvallom hosszan elgondolkodtam, mit is válaszoljak. Minden jóérzésű, és valóban segíteni akaró embernek tudni kell, senkinek nincs joga mások életében vezetni, csak utat szabad mutatni. Egy kétségbeesett fiatalasszony volt a levél írója. Négy éves kapcsolatban élt, ami három évig nagyszerűen működött. Előző kapcsolataiból született egy kislánya, aki abban az időben volt nyolcéves. A kislány és a pótapuka jól megértették egymást. A férfi felelősséget érzett a családja iránt, szülői értekezletre is gyakran eljárt. Rengeteget dolgozott, hogy előteremtse a szükséges anyagiakat. Másfél szobás panellakásukat ugyanabban a házban egy plusz kettesre cserélték, ami közös tulajdonba került. Ízlésesen szépen felújították. A kislány félszobája legtávolabbra, míg a nappali és háló egymás mellett foglalt helyet. A konyha, bár kivették szekrény speizt, még is kicsinek bizonyult, így maradt a pult rendszer, márvánnyal borítva. Úgy gondolták a nagyobb kényelem, jobb közérzetet és komfortérzést biztosít számukra. A nappaliban masszív keményfavázú bőrgarnitúra kínálta magát a pihenni vágyónak.  Lassan átalakult az életük. A kislány bevonult szobájába, saját tv, és zenelejátszók társaságában múlatta az időt. A férfi fáradtan belesüppedt a nagy fotelbe és az óriási képernyő varázsában elszórakoztatta magát. Az asszony laptopján a közösségi a közösségi oldalt fürkészte, melyik ismerős mit ír magáról, mit tesz fel a családjáról, vagyonáról, vagy éppen min siránkozik. Beállt a sznobok táborába. Tetszett neki új helyzet. Egy idő után sorakoztak a félkész ételek, konzerves dobozok, zacskós levesek. A főzésre szánt idő lerövidült. Mindenki akkor evett, amikor éhes volt. Egyre nagyobb tálcákra pakoltak, amit vittek magukkal. Senkinek nem volt kedve a márványpulton enni. Alig volt témájuk, keveset beszéltek. Amikor a kislányhoz ment, kiintették, mert zenét hallgatott, vagy filmet nézett. Ha a nappaliba a párjához közelített, az meg leintette, mert pont egy izgalmas mérkőzés közepénél tartottak. Idegennek érezte magát a családjában.

A társas magány elkeseredett pillanatában társkereső oldalra klikkellt. Nézelődött… Mennyi kedvező lehetőség. Beregisztrált. Nem akart Ő semmit, csak azt, hogy valaki figyeljen rá. Még több időt töltött a laptopjával, és kevesebbet a családjával. Egy virtuális csalódás után írta meg nekem a levelét.

Válaszom nem volt egyszerű, mert azt írtam meg, hasonló helyzetben én mit tennék.

Először felmérném a lakás helyiségeinek alapterületét. Hol helyezhetnék el nagy asztalt és minimum négy kényelmes széket. A leírás szerint, ott, ahol a monstrum ülőgarnitúra van, tehát a nappaliba. A zsúfoltság elkerülése érdekében, a két fotel és a kis asztal maradna, a vendégeknek. A nagy fekvő alkalmatosság átkerülne a hálóba, vagy a kislány szobájába, amennyiben ott elférne. A feleslegessé vált bútorokat eladnám, vagy elajándékoznám. Megszüntetném a pultos „ki mikor éhes, bekap valamit” szokást. A keskeny konyhában csak főzni lehet, de jóízűen enni nem. Családi életet élni, beszélgetni asztalnál lehet. Ott ahol nincs tévé bekapcsolva, abban az időben, amikor együtt a család. Első lépésben össze kellene terelni a szétszéledt nyájat. Amennyiben ez sikeresnek bizonyul, hozzálehet kezdeni a változáshoz. Nem a másik megváltoztatására gondolok, hanem saját magunkra. Azt az időt, amit a közösségi oldalon tölt a mama, a konyhába irányítsa át, és szépen megterített asztalnál, meleg vacsorával várja a családot.

Hagy ne írjam le részletesen, milyen választ kaptam a levelemre. Udvariasan ugyan, de kioktatott a segítségkérő, valószínű fogalmam sincs mennyit dolgoztak érte, és mennyibe került a kényelmük, amit most felborítani ajánlom.

Nem akartam válaszolni, megértettem, nem értette, vagy nem akarta megérteni, mi volt a célom vele. A kisördög bujkált bennem, nem hagyott békében, ameddig egy rövid viszont választ ki nem csikart belőlem.

Pár mondatban leírtam, van fogalmam, ismerem az árakat, és a munka értékét. Azt is megértem, hogy a megszerzett javakat az ember igyekszik megtartani, de ha avval magunknak vagy a családunknak ártunk, nem kell sajnálni, lemondani róla. Gyakran a kevesebb a több!

Évekig semmi jel, válasz nem érkezett. Már el is felejtettem, amikor ismerős névvel levél érkezett, több fényképcsatolással. A levélben az állt. Egyre leviselhetetlenebbé vált a közösségük. A párja rájött, hogy párkapcsolati oldalakat böngészik, és levelezéseket tart fent. Elköltözött. A lakást meghirdették eladásra, elkezdődött az osztozkodás. Akkor eszébe jutott a levelem. A párja édesanyjának megmutatta, akivel jó kapcsolatban maradt, aki reménykedett az újrakezdésben, hiszen naponta szembesült a fia szenvedésével.

Titokban szövetkeztek, ketten átrendezték a lakást. A nappaliból igazi polgári ebédlőt varázsoltak, a felesleges bútorokat ideiglenesen nála helyezték el, az osztozkodást mímelve. Kifőzték a tervet, és megfőzték a vacsorát, feldíszítették az asztalt, megbeszélésre hívták a férfit. Megdöbbentő pillanat következett. Mindenki asztalhoz ült, egymásra pillantva megvacsoráztak, és még éjfélkor is emlékeztek. Ügyesen keverte az anyós a kártyákat, a régi szép emlékeket, a sok vidám, közös programokat, üdüléseket forszírozta. Későre járt, a kislányt bekísérte a szobájába, kicsit beszélgettek, majd a két embert hátrahagyva, elköszönt. Másnap a fiával elbeszélgetett, rákérdezett van-e esély az újrakezdésre?

A csomagolásból maradás lett. Átalakult az életük. Áldják az „asztalt” a kapcsot, ami összetartja őket. A munka kevesebb lett, a boldogság több. Új családtag jelentkezett, a kis lélek immár biztonságba érezte magát, ezért döntött így… A kis jövevény érkezését házasságban képzelték el. Szép, szerény esküvőt tartottak. Ma már egy etető szék is ott magasodik az asztalnál.

A képek négytagú, boldog családot ábrázolnak.

Előző részek:

1. rész   Bevezető   >>>

2. rész >>>

A tanfolyam részleteiről >>>

 3. rész 

4. rész 

5. rész