Nyirkos, semmire sem jó idő volt, de mennem kellett, mert vártak rám a kiadóban, hát kelletlenül elindultam.
Délelőtt ritkán járó busz, kedvetlen tömeg, és egymást fürkésző, táskát mellhez szorító bizalmatlanság…
A buszon öreg néni imbolygott a - sofőr kedve szerint rázkódó, kacsázó - furcsa koreográfiára, jobbjával magához ölelte rongyos fülű, hajdan jobb időket látott retiküljét, baljában pedig egy nagy szatyorban a piacról beszerzett heti ellátmány csüngött. A tömeg megtartotta, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor két megállóval később leszállt.

A Keletihez érve szinte kilökött magából a busz. A szemerkélő esőben ernyőjükkel utat törő sietős emberek kényszerítették le gyámoltalanabb embertársaikat a járdáról a metróépítkezés sarába. Az áthelyezett megállóban álló troli vezetője látva futásomat, elindult, majd az öt méterrel arrébb lévő táblánál kicsit lefröcskölve a rá várókat megállt.
Mi jöhet még? – kapaszkodtam fel, és huppantam le ugyanazzal a lendülettel a középső ajtó előtti hármas helyek egyikére.
Hát jött… Laza mozdulattal egy fiatalember vetődött a szemközti ülésekre. Mindkettőre, hogy más ne férjen oda. Jobb, ha nem nézek fel, mert hiába gyülekeztek már az utasok, ha szigorú pillantásomra válaszul belém kötne neveletlen útitársam, biztosan nem lesz, aki megvéd.
Aztán mégis felnéztem.
… És nagyon elszégyelltem magamat. A szemben ülő, pontosabban heverő fiatalemberen a hideg, esős idő ellenére is alig volt ruha. Ami viszont volt, azt láthatóan régóta hordhatta. Nem vette észre fürkész tekintetemet, mert a piszkos ablakon bámult ki, valahová nagyon messzire…
A fiú szemmel láthatóan testi és szellemi fogyatékos volt.
Szégyenkező gondolataimból egy kellemes női hang zökkentett ki: - Kérem a menetjegyeket, bérleteket! Mutattam. Megnézte a dátumot, és bólintott, eltehetem. Riadtan ültem, felkészülve, hogy megvédem a fiút, ha szekálni kezdi a nő. És a fiatal ellenőr a fiúra mosolygott. A levegőben ott lógott a dráma… Holt biztos, hogy nincs jegye, zakatolta az agyam. Hogy volt-e, azt már soha nem fogom megtudni. Az ellenőrlány további szép napot kívánt a fiúnak, nem kérte a jegyet, nem kért számon semmit, hanem odébb lépve végezte a dolgát.
Közben a Lehel téri templomhoz értünk. Megérintettem – no, nem ahogy szerettem volna, ölelve, hanem csak úgy, hogy megkaphassam a figyelmét – az ellenőrlány karját. Meglepődött, gőze sem volt, hogy mit akarok, hiszen látta a bérletemet, meg amúgy is leszálláshoz sorakoztam.
- Köszönöm Kislány! Nagyon emberséges, szép pillanat volt az előbbi…- mondtam csendben. A mellettem álló korombeli nő ránk mosolygott, mert valamennyit – pontosan eleget – elcsípett a köszönetemből, és szaporán bólogatva helyeselt. A kislány pedig zavart örömmel az arcán, csak ennyit mondott: - Én is emberből vagyok.
- A csudát! – gondoltam. Az angyalok néha trolival járnak, és álcázásul „Jegyellenőr” feliratú karszalagot viselnek.

A Nap ugyan nem sütött ki, és az eső is tovább szitált, de az emberek, akire rámosolyogtam, már nem döftek le esernyőikkel, és néhányan, némi csodálkozással szemükben, de visszamosolyogtak.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről