Szösszenetek 1.

Egyik barátom azt mondta, ha minden ismerősömről írok egy oldalt, lenne egy kötetre való. Ennek már legalább egy éve, és most jutott el a tudatomig. Ezek csak ujjgyakorlatok. Íme, az első történet.
Fut az Opel alatt az aszfalt, kicsit gyorsabban is, mintsem az illenék, de pár perc és máris az autópályán leszek, csak átszelem ezt a falut, a település vége tábla előtt jobbra kanyarodok és a két sor ház között gurulok vagy száz métert, utána már látom is, alig fél kilométer, s az enyhe, nagy ívű ráhajtó rávezet a pályára. Szokásom szerint hallgatom rádiót, elvégre mi más szórakozása lehet vezetés közben az embernek, főleg, ha ezerszer járt úton halad.
Elhagyom a falut, senkit sem látok áthajtás közben, mintha minden lakója téli álmát aludná, amikor észreveszem az út szélén álló autót, melynek magas, ősz hajú férfi támaszkodik. Meglát és integet, majd lemondóan visszaül a kocsiba, kizárt, hogy egy egyedül utazó nő felvegye. Jóval előtte állok meg, miután megbizonyosodom arról, hogy egyedül ül az autóban.
-    Jó napot, uram, mi a baj, segíthetek?
-    Csókolom! Maga az első, aki megállt. Elvinne a legközelebbi benzinkúthoz? Kifogyott az üzemanyagom.
-    Jöjjön, üljön be.
-    Nagyon köszönöm.
Gondosan lezárja a kocsit, még a csomagtartót is megnézi, nehogy nyitva maradjon, bekapcsolja a riasztót és elfoglalja mellettem az anyós ülést. Bemutatkozik, s akkor nézem meg jobban, s kicsit meglep, hogy arcán frissek a forradások, és az orra is szabálytalan, mint a bokszolóé, akit kiütöttek már jó néhányszor. Ám a szeme vakítóan kék, tekintete barátságos, arcvizének illata kellemes, és a kézfogása is határozott. Életkorát úgy ötven körüli saccolom.
Indexelek és hajtok tovább, lekapcsolom a rádiót, hátha zavarja.
-    Köszönöm. Jobban szeretek beszélgetni.
Én nem, válaszolnám, ám az illem úgy kívánja, hogy hagyjam csak válasz nélkül, inkább rágyújtok. Megkínálom, de nem dohányzik, ennek ellenére megnézi, milyen cigarettát szívok. Hát, elég sokba kerül belőle egy doboz, igazi, vékony, kevés kátrányt tartalmazó, igazi női füstölni való.
-    Harminc évig én is dohányoztam. Sikerült leszoknom egyik napról a másikra. Kinga nem bírja a dohányfüstöt.
Oldalra pillantok. Nézi előttünk az utat, arcán megkönnyebbülést látok és egyáltalán nem feszeng, pedig váratlan vendégnek számít és ezt maga is tudja.
-    Jól vezet – jegyzi meg, amely igazán sértő számomra.
Miért gondolják a férfiak, hogy a nők nem tudnak vezetni? Ha annyi ezresem lenne, mint ahány rosszul vezető férfival találkoztam, már tűzpiros Ferrarival járnék.  
Tempósan vezetek, kicsit gyorsabban, mint lehetne, de jóval lassabban, mint a mellettünk elsuhanó terepjárók, amelyek nem valószínű, hogy baj estén időben meg tudnának állni.
-    Szeretem a határozott nőket. Maga is ilyen.  Gyors, de nem vakmerő. Mint a feleségem volt.
-    A Kinga?
-    Nem, ő az élettársam. Volt.
Miért kell nekem megszólalnom? Azért, mert az utasom csevegni akar, nekem még nem muszáj kérdezgetnem, mint egy gyereket.
Még húsz kilométer és ott lesz az OMW kút, melynél rendszerint megállok, iszom egy kávét, veszek cigit és újságot, s kinn, a teraszon lazsálok vagy tíz percig.
-    Meghívhatom egy kávéra? Ennyivel tartozom magának.
Magabiztosan mosolyog. A benzinkútig meg sem szólal.
Leparkolok a terasz felőli oldalon.
-    Foglaljon helyet, látom, van szabad asztal. Mit hozhatok? Kávét, üdítőt, süteményt?
-    Köszönöm, csak egy kávét kérek.
-    Nyugodtan gyújtson rá, itt lehet dohányozni.
Alig öt perc múlva, kezében tálcával, visszatér, és egymás után pakolja elém a kávét, süteményt, egy doboz cigarettát, narancslét és maga elé is ugyanezeket.
-    Felhívom a fiamat, hogy jöjjön elém, ide, megvárom. Soha nem lehet tudni, mi baja a kocsimnak, már sokszor megtréfált. Mindjárt jövök, egy pillanat.
Felpattan és eltűnik, majd teli benzinkannával tér vissza, fülén a telefonnal.
-    Jól van, Balázs, várlak, fiam. Ne siess, nem megyek innen sehová. Szevasz!
Letelepedik velem szemben, feltépi a cukros zacskót, beleszórja a tartalmát az immár kihűlt kávéba, megkeveri és lehatja.
-    Bátor nő maga, hallja-e? Egy magamfajta rosszarcú pasit felvesz a nagy magyar ugaron, ez nem semmi. Ha van még tíz perce, elmondom, honnan a forradások az arcomon.
Megadom magam a sorsomnak. Melengetőn süt a késő őszi nap, nem is sietek, halljuk. Rágyújtok, hogy legyen mivel matatni, ha kellemetlen a történet. De nem lesz az. Nekem nem. A zsigereimben érzem.
-    Gépészmérnök barátommal közösen van egy jól menő építésztervező irodánk. Minden munkát vállalunk, a családi házakról az üzletekig, az új építéstől a teljes felújításig. Szaladt a szekér, egyik megrendelést kaptuk a másik után. A feleségem is építészmérnök, egy nagy tervező irodában dolgozik, de nekünk is besegített, ha sok megbízásunk volt. Ellátta a családot, napközben dolgozott, este mosott, főzött takarított, éjszaka meg rajzolta a terveket. A 14 és 18 éves fiainkkal is többnyire neki kellett foglalkoznia.
-    Ismerős a történet.
-    Gondoltam. Tudja, észre sem vettem, hogy a feleségem egyre gyűröttebb, több van a vállán, mintsem azt egy ember elbírna. Aztán kaptunk egy megbízást, apa akarta a lányának felújítani az újonnan vásárolt lakást. Mindent fizet, csak Kinga igényeinek megfeleljen. És így ismertem meg ötven évesen a 25 éves fiatal közgazdász lányt.
Mintha kissé hűvösebb lenne az idő, összehúzom magamon a kardigánt. Látom a férfi arcán, hogy csak testben van jelen, s hiába nézegeti a tányérján lévő süteményt, szeme előtt a mesélt történet képei peregnek.
-    Gazella termetű, nagyon szép lány. Hosszú lábaival, bájos mosolyával feltűnő jelenség. Kész lett lakás, és az átadásra hozott nekem ajándékba egy üveg konyakot. Viccelődtem vele, hogy egyedül nem iszom meg ennyit. Ketten azonban megittuk az egészet. A nappali padlóján szeretkeztünk. Selymes, feszes volt a bőre, bódító a parfümje, maga volt az élet. Úgy gondoltam, hogy ez egyszeri, kiadós szex, és nem lesz folytatása. De lett, mert ő is akarta és én is.
Beleharap a süteménybe, s két harapással befalja az egészet, mintha időre kellene megennie. Iszik rá egy korty narancslét, majd zavartan rám néz.
-    Megbabonázott. Hívogatott, különféle ürüggyel. Találkozgattunk. Már nem is sokat beszéltünk, csak szeretkeztünk. Fél év múlva egy reggel arra ébredtem, hogy mit keresek a gyűrött arcú feleségem mellett. Kingához költöztem.
Elnézem, mint ugrik fel a szemöldöke, s rögtön három mély ránc szántja a homlokát. Úgy tűnik, az új kapcsolat sem lett felhőtlen. Nem kérdezem. Inkább én is a süteményemmel bíbelődöm.
-    Az első néhány hét isteni volt, alig tudtunk betelni egymással. Beadtam a válópert, házat, nyaralót hagytam a családnak, csak kocsit és a megtakarított pénzünket hoztam el, melyet elég gyorsan elvertünk. Kinga utazni akart, meg új ruhákat, ékszereket, persze, hogy teljesítettem minden kívánságát. Vettem neki egy kocsit is, mégis mindig az enyémmel mentünk mindenhová. Bulizni akart a barátaival, meg járni az országot, már annyira fáradt voltam, hogy tíznél hamarabb soha nem értem be dolgozni, mert kettőnél korábban nem kerültem ágyba.
Mereven nézi maga előtt az üres süteményes tányért.
-    Egy év múlva a feleségem talpra állt, megismerkedett egy nálam öt évvel, fiatalabb pasival. Kivirult. Olyan csinos, fiatalos lett, hogy el sem tudom képzelni, mi történt vele. Összebútoroztak. Közben fogytam vagy tizenöt kilót. Szinte soha nem tudtam kipihenni magam. Buli buli hátán, hétvégeken kirándulások. Ráadásul Kinga lakásában a konyha csak dísz volt. Zacskókból, dobozokból étkeztünk. Szendvicseken, pizzákon éltünk. Aztán egyik reggel munkába menet karamboloztam. Innen vannak a sérüléseim, alig tudták megmenteni az életem. A kórházban volt időm gondolkodni. Úgy szabtak, varrtak, mint egy babaruhát.
Elhallgat, rám néz, várja a reakciómat.
-    Halványulnak már a hegek. Néhány hét múlva már nem látszanak.
-    Lehetséges. De a lelkem sebei sohasem gyógyulnak be. Tudja, az első döfést akkor kaptam, amikor Bálint fiam, aki közben egyetemista lett, bejött hozzám, a kórházba, és azt mondta, hogy a balesetemért az anyja a felelős, aki ha nem küld el engem, akkor nem lett volna balesetem sem. Majdnem szívrohamot kaptam. Végül sikerült elmagyaráznom neki, hogy én jöttem el, mert megismerkedtem Kingával, ne bántsa az anyját, mert nem érdemli meg.  Másnap bejött a feleségem, húslevest hozott és a kedvencemet, cigánypecsenyét, meg szilvás gombócot. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott, és olyan szép, mint még soha. Nem úgy szép, mint Kinga, mégis szebb volt nála. Már azon gondolkodtam, hogy megkérem, had mehessek vissza, haza, amikor csengett a telefonja. A párja kereste, a nálam öt évvel fiatalabb orvos.
Magas, mosolygós fiatalember lép oda hozzánk.
-    Szia, Apa, gyors voltam?
-    Szervusz, fiam.
Hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
-    Engedje meg, hogy bemutassam Balázs fiamat. A hölgy hozott el a kocsitól idáig.
A fiú kézfogása legalább olyan határozott, mint az apjáé.
-    Már megvettem tíz liter benzint. Iszol velünk egy kávét?
-    Kösz, apa.
-    Mindjárt hozom.
Aggódva néz az apja után:
-    Nehezen áll helyre az élete. Tetszik tudni, átmenetileg az irodájában lakik. De majd segítünk neki az öcskössel.
Nem várom meg, amíg visszatér a kávéval, elköszönök a fiatalembertől, s megkérem, mentsen ki az apjánál, mert késésben vagyok.

Szösszenetek 2.

Egyik barátom azt mondta, ha minden ismerősömről írok egy oldalt, lenne egy kötetre való. Ennek már legalább egy éve, és most jutott el a tudatomig. Ezek csak ujjgyakorlatok. Íme, a második történet.
Történt pedig, hogy harmincnégy évvel ezelőtt és ugyanennyi kilóval könnyebben, életemben először és egyben utoljára, állást változtattam. A minisztériumi intézettől elmentem egy országos hatáskörű nagyvállalathoz előadónak, azzal, hogy tulajdonképpen szervezési osztályvezető helyettesnek keresnek valakit, aki az egy év múlva nyugdíjba menő kolléganő helyére léphet, ha beválik.
Munka- és üzemszervezés, hálózatfejlesztés tartozott a munkakörömbe, és ifjú diplomásként tetszett a gondolat, hogy a cég egyes területeinek átszervezésével foglalkozhatom.
Természetesen Sárikával kerültem egy irodába, aki azonnal zokon is vette, hogy egy lánya korabelivel kell megosztania a nem túl kicsi, ám annál lakájosabb fészkét, melyben jól el volt, mint befőtt a spájzban. Fő tevékenységét a szakszervezeti titkár helyettes című társadalmi megbízatása jelentette, hozzá fordult az ezerháromszáz dolgozó közül mindenki, akinek valami baja volt a céggel. A gazdasági munkában nem tett sok kárt Sárika, és az első hét után megijedtem, hogy nekem kell a helyébe lépnem? Megnyugtatott a főnöknőm, amit később a főosztályvezető is megerősített, hogy nekik munkát végző kollégára van szükségük, nem díszpintyre, és azért vettek fel új kollégát már egy évvel korábban, hogy Sárika nyugdíjazáskor már ne legyen szabad státuszuk.
Miket hallhattak azok a falak?
Szóval, megismerkedésünk nem volt felhőtlen.
Vidéki lévén albérletben laktam az egyik külső kerületben, összes holmim belefért egy nagyobb utazó táskába. Munkám mellett sportszervezéssel is foglalkoztam, s meglehetősen lezserül, sportosan öltözködtem.
Bezzeg Sárika elegáns volt, kosztümökben járt, minden reggel hétkor a sarki fodrásznál kezdett, mire fél nyolcra beért, úgy nézett ki, mint akit a skatulyából húztak elő. A karikagyűrűjén kívül rendszerint csak egy gyűrű volt az ujján, a fülében az ahhoz illő fülbevalóval, s ezeket mindig a ruhájához igazította. A korához illő halvány smink sem maradhatott el, ahogyan a drága, márkás parfümök illata is hozzá tartozott a megjelenéséhez, és rendszerint megcsodáltam manikűrözött kezét, melyen soha nem látszott, hogy házimunkát is végez.
Talán azért nem, mert a bejárónője mindent megcsinált helyette, olyannyira, hogy még a velem egykorú és nálam négy évvel idősebb lányait is tulajdonképpen Mariska nevelte fel.
Magabiztos volt és állandóan mosolygott, és úgy beszélt Ricsiről, a férjéről, mint egy istenről.
Ricsi, - akit, mint később kiderült, András névre kereszteltek, az illegalitásban kapta ezt a fedőnevet és Sárika az óta is így hívta, - egy, a miénkhez hasonló nagy állami cég vezérigazgatója volt. Sokat járt hivatalos útként külföldre, és amint megérkezett Ferihegyre, felhívta Sárikát, hogy fél órán belül otthon lesz. Nem szerette a meglepetéseket, és ahogyan elnéztem, bájos neje is partner volt ebben.
Két hónap alatt megszeretett Sárika, mert látta, hogy teszem a dolgom, nem érdekelnek a telefonjai, s ha nem volt a helyén, akkor sem vettem fel az övét, és természetesen a nem reám tartozó személyes szakszervezetis megbeszélései idején fontos ügyintézéseim támadtak a társosztályokon, és eltűntem egy órácskára.
Egy borús, esős reggel Sárika rám nézett:
-    Most mondd, hogy zuhog az eső, nekem pedig fél kilencre mennem kellene tárgyalni az ötödik kerületi rendőrkapitányhoz egy helyiségcsere ügyben. Nincs is ernyőm! Ha lenne, akkor sem mennék, mert tönkre menne a frizurám. Öt perc múlva felhívom, hogy beszéljünk meg másik időpontot.
Úgy is tett. Negédes csacsogással felhívta a rendőrkapitányt, azonnal kapcsolták, és búgó hangon előadta, hogy az eső miatt halasszák el a tárgyalást, mert tönkre megy a frizurája. Még én is hallottam, mint üvöltött a rendőrkapitány elvtárs a telefon másik végén. Sárika nem zavartatta magát, hangnemet váltott:
-    Csak barátságos akartam lenni magával, igazság szerint kilenc órára a pártbizottságra kell mennem egy rendkívüli megbeszélésre. Beláthatja, hogy annak semmi értelme, hogy odamenjek magához, és öt perc múlva meg eljöjjek. De szóljon, ha ezt akarja, ugyanaz lesz a vége, hogy egy másik időpontot kell kitűznünk.
Megállapodtak az új időpontban és letette a telefont.
-    Ha nem jó neki az igazság, nem tehetek mást!
Elővesz két dobozt, melyekben szikkadt szendvicsek lapulnak.
-     Tegnap vendégség volt nálunk, sok szendvics maradt. Viszek a nénikénknek és neked is hoztam. Te szegény, albérletben laksz, kevés jut kajára. Vedd csak el. Tudod, a nénikénk egy idegen, akiket nekünk kell segítenünk. Ma csütörtök van, ez az én napom, megyek az öregasszonyhoz.
Látta, hogy kikerekedik a szemem, ezért elmesélte, hogy náluk a családi élet heti öt napra korlátozódott, ugyanis Ricsi évekkel ezelőtt bevezette, hogy csütörtökönként Sárika munka után oda megy, ahová akar, akkor ér haza, amikor neki tetszik, sőt, ki is maradhat, ha olyan programja akad, ellenben a férje keddenként kap kimenőt, amikor nem kérdezheti meg, hol volt, kikkel és mit csinált.
-    Kislányom, csak győzzem a rúzsfoltokat kitisztítani az ingéből. Tudod, onnan tudom, ha új barátnője van, hogy soron kívül kapok tőle egy értékes ajándékot. Mégiscsak harmincöt éve én vagyok felesége – mondta mosolyogva, majd elővette a púder kompaktját, meg a rúzsát és kiigazította a sminkjét.
Közben beszólt értem Feri kollégám, hogy menjünk le a földszinti büfébe, megvenni a reggelit, amely szinte minden alkalommal fejenként négy zsemle és húsz deka párizsi volt, amelyből kitelt az ebéd is.
-    Köszönöm, Sárika, vidd csak el a néninek azokat a szendvicseket is, amelyeket nekem hoztál.  Jobban szeretem a párizsit.
Forrt bennem a düh, hogy mer lesajnálni, és a szikkadt maradék szendvicseit rám tukmálni. Otthon ezeket már kutyáknak adtuk. Csillapítgatott Feri, nem ér annyit, hogy mérgelődjek miatta, és tökéletesen igaza volt.
Néhány napig duzzogtunk, szót is alig váltottunk Sárikával, majd konszolidálódott a helyzet közöttünk, mert új kollégát ültettek hozzánk, Géza bácsit, a nyugdíjas öregurat, aki nagyon büszke volt arra, hogy ötvenkét évesen kapta meg a diplomáját és csak azért dolgozik napi négy órát, mert kettesben maradtak a feleségével és nehezen viselik egy egymást.
Az öregúr és Sárika egy húron pendültek, annyira megértették egymást, hogy nekem módomban állt végre rendesen dolgozni, ha kikapcsoltam a környezetemet. Évődtek egymással, mintha fiatal szerelmesek lennének.
Géza bácsi statisztikákat készített, pontosabban azt kellett volna készíteni, de az öreg soha nem készült el időre velük, és úgy döntött, hogy a legjobb határidő módosítás az, ha beteget jelent.
Ismét kettesben maradtunk Sárikával, csakhogy nekem nem volt már időm elvonulni, ha jöttek a kollégák trécselni vele, egyszerűen kikapcsoltam a környezetemet és egymás után készítettem az előterjesztéseket.
Sárika azonban éppen azon mesterkedett, hogy az idősebb lányát, aki orvos volt és követte a sebész gyakornok férjét egy vidéki kórházba, felcsalogassa az unokájával együtt Pestre, mert hogyan is néz ki az, hogy egy vidéki fiatalember felesége lett, pláne az, hogy vidékre költözött. Ám a lány szerelmes volt és a családját választotta, egészen addig kitartott, mígnem vett neki Sárika a fővárosban egy öröklakást és kapott egy állást a Kútvölgyi belgyógyászatán, magas fizetéssel. Azt hogyan intézte el, arra nem emlékszem pontosan, ám kétségtelen, hogy nagy társadalmi életet éltek a férjével, hiszen nem telt el úgy egy hét, hogy ne mennének vendégségbe, vagy náluk ne lenne egy kis baráti összejövetel.
Egyébként kizárólag az idősebb lányát emlegette, mert az oly jól hangzott, hogy az orvos lányom azt mondta, stb., míg a fiatalabb lányáról igen keveset beszélt, előttem is csak úgy emlegette, hogy az a hülye Juli lányom, holott éppen nem az volt, hanem egy igazi talpraesett nő. Főiskolás korunkban férjhez ment, elkerült otthonról és két szép gyermeket szült, és boldogan élt családjával.
Igazság szerint Sárika elsősorban Ricsinek akart megfelelni, a lehető legjobban, és ennek szentelte az egész életét, a gyerekei csak a házassága melléktermékei voltak.
Már közeledett a nyugdíjazásának ideje, talán éppen két hónap volt hátra, amikor arra mentem be, hogy nagyon sugdolóznak Géza bácsival, izgatottak, és Sárika majdnem topis öltözetben pompázik, haja fodrász után kiált.
Másnap reggel késtem két percet, a két öreg már nagyokat nevetve diskurált.
-    Tudod, kislányom, mégsem leszek szochazás. Képzeld, tegnap volt meghallgatásom és a két tanú közül az egyik elfelejtette a tüntetés időpontját, pedig annyiszor a szájába rágtuk.
Látták az arcomon, hogy nem értem a dolgot.
-    Ha Sárika két tanúval igazolta volna, hogy egy bizonyos tüntetésen részt vett, és rendszeresen látták abban a Duna parti csónakházban, amely az ellenállás központja volt, akkor megkapja a szocialista hazáért érdemérmet és a fizetésével megegyező nyugdíjat – magyarázta nekem, kis tudatlannak, Géza bácsi.
Sárika megigazította a sminkjét és rám nézett:
-    Nézd, legalább megpróbáltuk. Nem sikerült. Van ez így. Én úgyis csak kefélni jártam abba a csónakházba, mert a szüleim ellenezték a Ricsivel való kapcsolatomat.
Azóta tudom, hogy a közelmúlt  történelme még nagyon képlékeny.

kép: Boris Vanessza alkotása