Október vége felé, egyre gyakrabban peregnek le sorsom vetítőjében a gyermekkori képek. Bármily furcsán hangzik, izgatottan vártuk a napot, amikor kisseprűkkel, apró gyertyákkal és gyermekölnyi őszirózsával felpakolva elindultunk a temetőbe. Első utunk a katonasírokhoz vezetett, emlékezetem szerint édesapánk minden évben elmondta, hogy a katonák harc közben esnek el, mindegy, hogy saját hazájuk védelmében-, vagy mások országában ellenségként szolgálnak. Minden katonát egyformán tisztelni kell, mert ők nem tehetnek arról, hogy a katonasoruk a háború éveire esett.
 Hacsak nem előztek meg mások, és a sírokat rendetlenül találtuk, édesapámtól azonnal megkaptuk a feladatot. Egy egész sort kellett rendbe hoznunk. A nagyobb gallyakat a sorvégéhez hordtuk, amit ő a szemeteshez továbbított. Ezt követte a sepregetés. Néha ez hiába való munkának bizonyult, mert mire a végére értünk, a lehulló levek-, vagy a szél ismét levélszőnyeget terítettek a hantok köré. A kőkeresztre végül egy apró kis gyertyát, egy szál aprófejű virágot tettünk. Pár szál gyertyával, és kisseprűvel a kezünkben látogattunk tovább családi sírokhoz, ahol körbesöpörtük a betonaljzatot, s az egyik sarokba készített pléhdobozba besoroltuk a gyertyáinkat. Virágot nem vittünk csak másnap halottak napján, mindig volt ott friss virág a vázában. Mikor nagyobbacska lettem megkérdeztem édesapámat, miért a katonáknak osztunk el minden virágot, párszálat hagyhatnánk a nagyiknak. Édesapám akkor tudatosította bennem, ez a nap a kötelesség és tisztelet napja azoknak számára, akik itt nyugszanak, és nincs senkijük, akik ezt megtegye. Megértettem, elszégyelltem magam, ezt nekem is illett volna tudnom.
Nem sokkal távolabb egy másik körbekerített parcellában, hófehér egyforma emlékkővel, vörös csillaggal, a park közepén óriási obeliszkkel helyezkedett el egy másik katonatemető, amit egyenruhások őriztek. Sokáig kavarogtak gyermekfejemben a gondolatok, hogy ha minden katona egyforma, akkor miért nem készítenek minden katonának egyforma emlékművet, és miért nem ilyen szép a másik. Megvallom soha nem kérdeztem rá, talán azért, mert gyermeklelkemnek háborgását elnyomta a keresztre helyezett gyertya lángja, és az a szál virág békés látványa. Emlékszem egyszer édesapám vitába keveredett az egyik egyenruhással a másik parcellából, mert nem akarta engedni, hogy ott rendezkedjünk. Nem tudom mivel győzte meg, hogy békén hagyott bennünket, de ismerve aput az ő gondolatmenetét, biztos arra hivatkozhatott, hogy minden katonát anya szült és nevelt fel, és minden szülőnek egyforma a fájdalma a gyászban. Az egyiknek ápolják és védik a sírhantját, a másiknak az enyészetnek adják. Hagyják, had legyen legalább egy évben egy napig áldott a nyughelyük…
Gondolom a leírt mondatnak szavakban nem sok köze lehet, az ott akkor elmondottakhoz, de ismerve apám lelkét, és gondolatait, a tartalma biztosan ez lehetett.
Később, évek múlva egyre több gyerekkel találkoztunk, akik a szüleikkel együtt járták a parcellát, virággal a kezükben. A katona sírok ma is megvannak. A másik parcellát rég nem őrzik egyenruhások, a kerítés is eltűnt. A vörös csillag és a festék megkopott, majdnem egyformák lettek a katonasírok. Gyerekeket nem látni kezükben seprűvel, virággal sehol, kisgyertyák nem égnek a fejfákon. Felnőttek gereblyéznek, sepregetnek, ezekben a napokban, hogy arra járók tiszteleghessenek a sírok felett.
De más lehetne a világ, ha megállnának egy pillanatra és minden gyereknek elmondanák azt, amit édesapánk nekünk elmondott a katonákról. Néhány szülő-, és nagyszülő ma is kisétálhatna a gyerekekkel halottak napjához közeledve, egy temető katona-parcellájához, pár szál gyertyával, és egy csokor virággal, közben mesélhetne a múltról…
Világot nem váltanának vele, de a gyermeki lélekben a tisztelet lángját fellobbantanák…