A melbourne-i olimpia leghíresebb összecsapása a Magyarország és a Szovjetunió vízilabda mérkőzés, amelynek azóta már egy nagyszerű film is emléket állított. Címe: Szabadság, szerelem. (Aki még nem látta, feltétlenül nézze meg! Interneten is elérhető!)

(Ezen a képen Zádor Ervin látható)

Az olimpiai magyar vízilabda-válogatott a következőkből állt: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin, a csapat legfiatalabb tagja.

A torna döntő csoportkörébe hat csapat jutott. A csoportkörben vívott egymás elleni mérkőzések eredményeit beszámították, így mindegyik csapatnak a maradék néggyel kellett játszania egy-egy mérkőzést. A magyarok a szovjetekkel két forduló után játszottak, mindkét csapat megnyerte a hatos döntő első két meccsét, de a szovjeteknek volt egy vereségük még a csoportkörben (Jugoszlávia–Szovjetunió 3–2). 1956. december 6-án ez a meccs mind a helyszíni közönség, mind a magyarországi szurkolók számára történelmi jelentőségűvé nőtte ki magát – az eltiport kis Magyarország és a Szovjetunió csapata között. A hatezres nézőtérre nyolcezren zsúfolódtak be, miután a kétfontos jegyekért 30-40 fontot is odaadtak. A tömeg kezdettől tüntetően a magyar csapatot biztatta, és a szovjetek minden labdaérintését hatalmas füttyszó kísérte.

(Ez a fotó a filmből származik.)

A közhangulattól is támogatott magyar játékosokkal szemben a szovjetek tehetetlenek voltak. Miközben az állandóan támadó magyarok már négy gólt lőttek, a szovjeteknek folyamatosan meghiúsult a magyar védelem feltörésére tett minden egyes kísérlete. Próbálták eltalálni a felső sarkot legalább messziről, de rendre fölé lőttek, a kevés kapura menő labdát pedig Boros leszedte. A magyar és szovjet játékosok között egyébként eredetileg nem volt rossz viszony, hiszen az előző években éppen a magyarok tanították meg őket vízilabdázni. A magyarok most sem játszottak durván, de a tempójuk elsöprő volt. Ezen a meccsen alkalmazta a világon először a magyar válogatott a zónavédekezést.

A nézőtér ünnepelt, néhány perccel a mérkőzés vége előtt a magyarok 4–0-ra vezettek, így már biztos volt a győzelem. Ekkor történt az az emlékezetes esemény, amelyről az elődöntő a „vérfürdő” nevet kapta: Valentyin Prokopov, a szovjet center elvesztette a fejét. A szovjet csapat egyik legjobb játékosát kezdettől Bolváry felügyelte, minden akcióját megakadályozva. Prokopov könyökkel teljes erejű víz alatti ütést mért ellenfelére, de az épp mögé érkező Zádor Ervin arcát találta el, akinek a bőre felrepedt a szeme alatt. Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. „Vérzel” – mondta Zádornak Gyarmati a vízben, mire Zádor hűvösen felelt: „Tudom.” Amikor a vérző játékost lecserélték, nem a kispadnál az öltöző bejárata felé szállt ki a vízből, hanem a medence túlsó oldalán. Ezáltal végig kellett mennie a tribün előtt. Bár a sebe nem volt túl nagy, de a lecsorgó vér a vizes testen lassan kezdett szétterjedni. A 21 éves Zádor Ervin egy kicsit a magyar forradalom hősévé is vált, ahogy vértől vöröslő felsőtesttel a tribün előtt végigvonult. Ervin még kente is a vért. Az extázisban lévő szurkolók között ekkor pillanatok alatt elszabadultak a Szovjetunió elleni indulatok. Százak vetették át magukat a korláton, akadt, aki a magyaroknak osztott tanácsot, mások a szovjeteknek akartak nekitámadni. A találkozót nem lehetett befejezni, ezért a mérkőzést nem egészen egy perccel a hivatalos befejezés előtt magyar győzelemmel lefújta a bíró. A szovjet játékosokat a rendőrök kimenekítették az uszodából, a tömeg pedig a magyarokat ünnepelte. A nézők és a média szimpátiáját élvező magyarok „revansot” vettek a szovjetektől, 4:0-ra győztek. Az esemény híre a véres testű Zádor fényképével nemsokára bejárta a világsajtót.

Bár az emberek emlékezete ezt a találkozót őrzi az olimpia döntőjeként, a valódi elsőség kérdése nem itt, hanem a következő napon dőlt el. A magyar csapat a jugoszlávokat 2-1-re verte meg december 7-én az utolsó mérkőzésen. A magyar csapat 20:3-as gólaránnyal, valamennyi mérkőzését megnyerve állt fel a dobogóra. Az aranyérem átvétele után Zádor és a fél csapat úgy döntött, hogy nem tér haza Magyarországra.

Ahogy azt az ajánlott filmben is láthatjuk, bizony hívták a magyar pólósokat a nyugati egyesületek, itthon pedig bizonytalan volt a forradalom leverése utáni helyzet.

Ne vádoljuk tehát azokat, aki külföldön folytatták életüket, de a legnagyobb tisztelet mégis azokat illeti, aki – talán kalandvágyból – hazajöttek.

Soha ne feledjük el azt a dicsőséget, amelyet pólósainknak köszönhetünk! Emlékezzünk rájuk a forradalom évfordulóján is!