Tisztelettel ajánlom olvasásra minden felelősen gondolkodó honfitársunknak, Dr. Papp Attila hiteles kortörténeti írását.

Köszönöm a Kanizsa újság főszerkesztőjének a lehetőséget, hogy az oldalunkon is olvashatjuk a Kanizsa újság kitűnő cikkeit.    (Lélek Sándorné)

forrás: http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/12460/dr-papp-attila-forradalmak--nepbirosagok#8230;/

1956. október 23. Ez az évszám örökre és kitörölhetetlenül belevésődött a magyar történelembe, csakúgy, mint 1848. március 15. Azt a forradalmi, majd véres őszt nem lehet elfelejteni. Nem lehet, mert akkor egy kis ország polgárai Európa szívében egyszerre mondták azt, hogy elég volt. Elég volt az elnyomásból, a diktatúrából, a népnyúzásból, a félelemből. De nemcsak felemelte a szavát, hanem fegyvert is fogott, mégpedig úgy, hogy a világ beleremegett. Aztán a túlerő győzött, és a forradalom elbukott, csakúgy, csak azért, mint ’48-ban. És következett a megtorlás, úgyszintén, mint 1848-ban. Erről szeretnék mesélni egy picit… Az unalmasnak tűnő részeket, vagy éppen jogi hivatkozásokat egyszerűen ugorja csak át a Tisztelt Olvasó, de úgy gondolom, helyesen tettem, hogy az írásom hitelessége és a témakör komoly tartalma miatt attól, azoktól – most – nem tekintettem el.

Az 1956. évi magyar szabadságharc forradalmárai felett rögtönítélő bíróságok és népbíróságok ítélkeztek. De e népbíróságok köszönő viszonyban sem voltak az egy évtizeddel azelőtt létrehozott népbíróságokkal, éppen ezért, a magyar népbíráskodás rövidke történetét alapvetően kettő korszakra kell bontani. Az 1945 és 1950 között működő magyar népbíróságok a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető személyeket vonták felelősségre, míg az 1957 és 1961 között ítélkező népbíróságok pedig kizárólag az 1956-os magyar forradalmárok elszámoltatását intézték.
Azonban az 1945 és 1950 között működő népíróságaink egyes ítéletei, majd a Rákosi-féle terror időszaka egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy 1956 őszén egy ország mondta azt: elég volt. Elég volt a terrorból, az elnyomásból, az ígéretekből, a félelemből. Az őszi eseményeket, a harcot, a következményeket ismerjük. Nézzük meg hát ehhez a jogtörténeti előzményeket is, illetve az írásom végén be szeretném vezetni a Tisztelt Olvasót a „halálra szóló” népbírósági ítélet-végrehajtások világába. Sokkoló lesz, de legalább annyira érdekes is. Mintegy fél évszázaddal ezelőtt történtek a következő események hazánkban, Magyarországon.

A népbíróságok megjelenése a magyar igazságszolgáltatásban

Az első népbírósági szervezetrendszerünk nemes célt szolgált: elszámoltatta a II. világháború magyar bűnöseit. Az 1945. január 20. napján Moszkvában, a szövetséges hatalmakkal megkötött, és később törvénybe is iktatott (1945. évi V. törvény) magyar fegyverszüneti egyezmény (előzetes békeszerződés jellegű volt, 20 cikkének többsége politikai és gazdasági szabályokat tartalmazott. A békeszerződést a szövetséges hatalmak 1947. február 10. napján írták alá Magyarországgal Párizsban) 14. pontja kimondta: „Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett.” (1945. évi V. törvény 2. § 14. pont). Ennek szellemében kezdődött meg a magyar jogtörténetben forradalmi újdonságnak számító magyar népbíróságok megszervezése is.
A magyarországi népbíróságok és népügyészségek a Debrecenben kiadott 81/1945. (II. 5.) ME sz. népbírósági rendelet (a továbbiakban Nbr.) értelmében alakultak meg. E jogszabály rendelkezései 5 külön csoportra osztották a háborús bűnösöket. Az első csoportba azokat sorolták, akik vezető állású tisztviselőként a második világháború Magyarországra való kiterjesztését, illetve az ország háborúba sodródását elősegítették. A második csoportba kerültek a szélsőjobboldali, nyilas, fasiszta pártokat és mozgalmakat támogatók, valamint azok, akik a háborúban való részvétel, a hadviselés fokozását szorgalmazták, illetve ezt szóban vagy tettekkel elősegítették. A harmadik csoport az 1944. október 16. napján, német segítséggel hatalomra jutott pártok vezetőit, elsősorban a nyilas kormány tagjait, illetve a vezető hivatalnokait tartalmazta. A negyedik csoport a háború kiterjesztése mellett agitáló újságírókat, publicistákat, színészeket stb. foglalta magába. Az ötödik csoportot, azok a katonák, csendőr- és honvédtisztek alkották, akiket Magyarországon, vagy a megszállt orosz területeken a polgári lakossággal, illetve a munkaszolgálatosokkal vagy a hadifoglyokkal való kegyetlenkedéssel és gyilkosságokkal vádoltak. Az így csoportosított háborús bűnösökről aztán már 1945 februárjában készült egy lista, amelyet április 3. napján a sajtóban is közzétettek. E – több száz nevet tartalmazó – lajstrom mellett 1945-ben még négy további lista is készült.
Az Nbr. első – alapvető és lényeges szabályokat tartalmazó – paragrafusai a következőket deklarálták. Kifejezték, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az Ideiglenes Nemzeti Kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mielőbb elnyerjék büntetésüket mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, rendeletet bocsát ki az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában. Rendelkeztek arról, hogy a népbíráskodásról szóló rendeletben körülírt bűncselekmények az esetben is büntethetők voltak, ha a cselekmény a rendelet életbeléptekor már befejeztetett s a cselekmény befejezésének időpontjában fennállott törvényes rendelkezések alapján az egyébként büntethető nem volt. A rendelet szerint a népbíróság jogköre kiterjedt a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. A magyar állam területén kívül elkövetett bűncselekmények tekintetében, valamint a netán kiadatás alá kerülő bármely bűntettessel szemben pedig, a népbíróság jogköre mindaddig fennállt, amíg a tettes kiadásának elrendelése be nem következett. Bűnvádi eljárás a szökésben levő terhelt ellen is lefolytatható volt az 1921. évi III. törvénycikk 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok között, mégis azzal, hogy a terheltet nem kellett hirdetmény útján megidézni, de a tárgyalás kitűzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal előbb szokásos módon meg kellett hirdetni. Ennek elmulasztása viszont az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhatott. Fontos volt még a népbírósági rendelet 51. paragrafusa, miszerint mind a népbíróság, mind pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) ítéletét „A magyar nép nevében” hozta. Az Nbr. a továbbiakban részletesen meghatározta és szabályozta a népbíróságok felállításának módját, joghatóságukat, hatáskörüket, illetékességüket, az eljárásuk módját, valamint az alkalmazható büntetéseket és a népbíróságok egyéb eljárásait.
A népügyészségről az Nbr. 24 – 36. §-ai tartalmaztak rendelkezéseket. Az egyik legfontosabb momentum, és egyben újdonság és sajátosság az volt a népbírósági jogszabályban, hogy egyszerre tartalmazott mind anyagi jogi, mind pedig eljárásjogi elemeket. Addig ugyanis a büntetőeljárások menetét, az alakiságot az 1896. évi büntető perrendtartás (1896:33. tc.) és az 1912. évi katonai bűnvádi perrendtartás (1912:33. tc.), míg az anyagi büntetőjogot az 1878. évi büntetőtörvénykönyv (1878:5. tc.), valamint az 1930. évi katonai büntetőtörvénykönyv (1930:2. tc.) határozta meg.
A népbíróság által kiszabható legsúlyosabb büntető szankció, a halálbüntetés a rendelet alapján, kegyelmi úton, életfogytiglani vagy 10-15 évig terjedő, határozott tartamú fegyházbüntetésre volt átváltoztatható. A kegyelmezés joga a Nemzeti Főtanácsot illette, ami e határozatát az igazságügyminiszter javaslatára hozta meg. Az Nbr. értelmében elsősorban azon háborús bűnösöket lehetett halállal (Nbr. 12. §) is büntetni, akik elősegítették Magyarország háborúba való belesodródását, megakadályozták a fegyverszünet megkötését, vezető szerepet töltöttek be a nyilas mozgalomban, a megszállott vagy a visszacsatolt területek lakosságával, illetve a hadifoglyokkal kegyetlenkedtek, azokat ok nélkül kivégeztették, vagy megkínoztatták. Ezek voltak a háborús főbűnök, de emellett a nem vezető szerepet betöltő személyek is sújthatóak voltak ezzel a szankcióval [Nbr. 14. § (3)-(4) bek.], azok, akik magyar állampolgár létükre a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS., Gestapo stb.) kötelékébe léptek (Nbr. 12. § 4. pont), ha e cselekményük, illetve az e szervekben való szolgálatuk eredményeképpen magyar állampolgár halálát okozták, a magyar honvédség ellen harcoltak, avagy egyes személyeknek vagy csapatoknak a Vörös Hadsereghez való átállását megakadályozták. Továbbá azok is, akik rendszeresen vagy jutalom ellenében valamilyen német alakulatnak „a magyarság érdekeit sértő” adatokat szolgáltattak, vagy részükre besúgóként működtek közre (Nbr. 12. § 5. pont).
A népbíráskodásról szóló alaprendeletet aztán 1945. április 27-én módosította az 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet (a továbbiakban Nbr.nov), amely május 1. napján lépett hatályba. Az új rendelet kiterjesztette a háborús és népellenes bűnösök körét, bevezette a büntetési nemek között a kényszermunkát, a népbírósági tanácsokban pedig az 5 koalíciós párt kiküldöttei mellett helyet biztosított a szakszervezetek kiküldötteinek is. Ez a rendelet azonban már szűkítette a nemzeti bizottságok befolyását a népbírósági tanácsok személyi összetételére. Megmaradt ugyan a javaslattételi joguk a népügyész személyére, de eztán a népbírákat már a nemzeti bizottságok és a főispán kikapcsolásával közvetlenül a pártok jelölték. Az Nbr.nov módosította és kiegészítette a népellenes deliktumok körét is, valamint engedélyezte a halálbüntetés kiszabását fiatalkorúak esetében, ha a tettük elkövetésekor már betöltötték a 16. életévüket (Nbr.nov 15. §). Másrészt kibővítette a halállal is büntethető háborús bűntettek körét (Nbr.nov 7. §), valamint módosította és kiegészítette a népbíróságok eljárására vonatkozó processzuális szabályokat is.
A népbíráskodással összefüggésben deklarált további rendelkezéseket az 5900/1945. (VIII. 5.) ME rendelet (ez a rendelet 1945. augusztus 5. napján lépett hatályba, és pusztán a távollévő terhelt elleni eljárást szabályozta), valamint a 6750/1945. (VIII. 16.) ME sz. rendelet (a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában kibocsátott rendelet) is. A most bemutatott rendeleteket az Ideiglenes Nemzeti Kormány hozta, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvénnyel emelte törvényerőre, méghozzá 1945. szeptember 16. napi kihirdetéssel. A törvény sajátos kodifikációs technikája szerint a jogszabály az alaprendeletet nem foglalta egységes szerkezetbe az utóbbi módosításokkal és kiegészítésekkel, hanem a törvényerőre emelés külön-külön, tudniillik az 1945. évi VII. törvénycikk I – IV. mellékleteiként történt.
Lényeges módosításokat tartalmazott még a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban T.), valamint az ezt módosító, a katonai titok tekintetében elkövetett hűtlenségre vonatkozó hatásköri rendelkezésekről szóló 1948. évi XLVII. törvény is.

A népbíróságok megszervezése – az „első felvonás”

1945 januárja és májusa közt a budapestin kívül 24 népbíróságot állítottak fel (időben az első a Szegedi Nemzeti Bizottság január 9. napi rendeletére felállított szegedi volt), de például a Berettyóújfalui Népbíróság csak létrejött, de nem működött. Makón és Hódmezővásárhelyen pedig egy ideig népbírósági kirendeltségek tevékenykedtek. Az igazságügy miniszter feladata volt annak eldöntése, nyilván elsősorban az ügyek számától függően, hogy egy-egy népbíróságon belül hány népbírósági tanács működjön. Az Nbr. szerint minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani. Az igazságügyminiszter ugyanazon népbíróság keretén belül több tanács felállítását is elrendelhette. A konkrét népbírósági tárgyalásokra azonban mindig az adott törvényszék vezetője jelölt ki alkalmas helyiségeket.
Minden népbíróság mellé (ha csupán egy tanács is működött) egy népügyészséget kellett szervezni. Így a népbírósági tanácsok száma országosan 50-60 lehetett, azonban pontos adat erről nem maradt fenn. A Budapesti Népbíróság hivatalosan 1945. március 6-án kezdte meg a működését. Debrecenben, tehát a kormányszékhelyen csak 1945. március 29-én, a Déri Múzeum előadótermében tárgyalt először a Debreceni Népbíróság. 1945. március 14. napja a Szegedi Népbíróság első tárgyalási napja, Kecskeméten március 26. napján ültek össze először a népbíróság tagjai, a Népbíróságok Országos Tanácsa pedig március végén alakult meg, dr. Bojta Ernő Béla miniszterelnökségi államtitkár szervezésével, aki előbb a NOT bírája, majd később pedig az elnöke lett.
Tehát látható, hogy a szervezési nehézségek miatt nem egyszerre, nem egy időben kezdték meg működésüket a népbíróságok. De mivel a népbíróságok felállítása a fegyverszüneti egyezmény alapján Magyarországnak nemcsak joga, hanem egyenesen a kötelessége is volt, ezért még a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) is besegített az indulásnál, egyrészt logisztikai, de főként anyagi értelemben is. Ahol pedig nem kezdték meg időben a működésüket a népbírósági tanácsok, ott a SZEB minden esetben sürgette ezek felállítását, amihez teljes mértékben joga volt, hiszen a fegyverszüneti egyezmény szerint a háború bűnösei felett ítélkeznie kellett hazánknak.
Zala vármegyében a Budapesti Népbíróság vezető bírája segített az első lépéseknél. A Zalaegerszegi Nemzeti Bizottság 1945. április 26. napján tartott ülést a Zalaegerszegi Népbíróság megalakítása tárgyában, amelyen a fővárosi vezető bíró, mint igazságügyminiszteri küldött tartott tájékoztatást. Először ismertette a népbíróságokról szóló rendeletet, majd pedig felkérte a nemzeti bizottságot, hogy a Zalaegerszegi Népbíróság vezető bírájára, a népügyészre, valamint a népbírósági tanács tagjaira – a vonatkozó rendelet (Nbr.) értelmében – tegyenek javaslatot. Az ülésen jelen voltak meghívottként a leendő népbírák és egyéb jelöltek, akik rögtön nyilatkoztak a felkérés elfogadásáról és még aznap letették a hivatali esküjüket is. Ezután a küldött, dr. Egyed Lajos visszatért a fővárosba, és részletes jelentésben számolt be a történtekről, valamint javaslatot tett a felesküdött jelöltek kinevezésére is. A jelentésben – többek között – részletezte a zalaegerszegi állapotokat, az általános helyzetet is: „Az épülettömb tetőzete és a fogházépület falazata több találattól elég súlyosan megrongálódott. A tetőzet kijavítását az államépítészeti hivatal közmunka keretében pár nap múlva megkezdi. Jelenleg az épülettömbből csak a fogházépület sértetlen része áll az igazságügyi hatóságok rendelkezésére, mert a törvényszék, ügyészség és járásbíróság elhelyezésére szolgáló épületrészeket a Vörös Hadsereg elfoglalta és ott tábori kórházat rendezett be. Az elfoglalt épületrészekben az igazságügyi hatóságok vezetőit nem engedik belépni. Közbenjárásomra kivételesen megengedték, hogy a polgármesterrel és a törvényszéki elnökkel a kórház céljára elfoglalt helyiségeket megtekintsem. Szemlém eredménye a következő: A berendezési tárgyakat pár darab kivételével összetörték és nagy részét eltüzelték… az iratokat, valamint a telekkönyvi betéteket kidobálták az udvarra… Írógépek és irodaszerek ugyancsak összetörtek, elpusztultak. Ilyképpen a munkáját a Népbíróság a törvényházban nem tudja megkezdeni. Közbenjártam a város polgármesterénél, aki ideiglenesen lakást utalt ki a Népbíróság részére… Az ügyészség 25 holdas gazdaságában 1 ló és 4 tehén maradt. Dr. Barthodeiszky Emil ügyész fogházőrökkel a földet megműveltette úgy, hogy a foglyok élelmezése biztosítottnak mondható.” Ezután a jelentés szólt még a köztörvényes ítélkezés beindításának szükségességéről, ugyanis a rendőrség több olyan személyt is az őrizetében tartott, akiket emberölés, rablás miatt tartóztattak le. Dr. Egyed legalább egy büntetőtanács felállítását tartotta ezért indokoltnak, és beszámolt arról is, hogy mivel a Zalaegerszegen maradt igazságügyi dolgozókat még nem igazolták, ezért a munkát olyanokkal kezdték meg, akiknek igazolása valószínűnek látszott.

A népbíráskodás mibenléte

A súlyos szervezési nehézségek ellenére az ország 24 városában kezdték meg mégis a népbíróságok a munkát, úgymint: a Tiszántúlon – Nyíregyházán, Debrecenben, Szegeden és Gyulán; a Duna-Tisza vonala között – Balassagyarmaton, Egerben, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Szolnokon, Kecskeméten, Kalocsán és Baján; a Dunántúlon pedig Sopronban, Győrben, Esztergomban, Székesfehérváron, Veszprémben, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Kaposváron, Pécsett és Szekszárdon, valamint természetesen – az országban a legtöbb népbírósági tanáccsal – Budapesten is.
A népbíróságok nem tartoztak a rendes bírósági szervezetbe, a törvényszéki székhelyeken a rendes bíróságok mellett működő külön bíróságokként, helyesebben tanácsokként állították fel őket, így egy ideiglenes különbíróságnak tekinthetők inkább, létrehozásuk egyetlen célja a háborús bűnösökkel, fasisztákkal, nyilasokkal, a régi rend híveivel való leszámolás, illetve azok elszámoltatása volt. Az Nbr. preambuluma emígy fogalmaz: „az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli.”
Egyébiránt a témával foglalkozó kevés jogász szakember is megosztott a népbíróságok pontos definiálása, a bírósági rendszerünkben való elhelyezésének megfogalmazása kérdésében, pláne úgy, hogy némelyikük az egypártrendszer árnyékában fogalmazta meg álláspontját. Fűrész Klára szerint a népbíróság egy rendkívüli bíróság: „… a népbíróság rendkívüli bíróság volt…” Lukács Tibor, a témakör egyik legjobb ismerője, rendkívüli különbíróságokként említi őket. Moór Gyula, 1945. június 17-én tartott, „A népbíróságról és az esküdtszékről” című előadásában – figyelemmel az Nbr. preambulumára – azt fogalmazta meg, hogy a népbíróság nem esküdtbíróság. A két intézményt összehasonlítva a különbséget abban látta, hogy a népbíróság tulajdonképpen egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása, míg az esküdtbíróság – esküdtszék egy politikai gondolatnak (tudniillik annak, hogy a bírói hatalomban a nép is részesedni tudjon) az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint ez a megállapítás tetszetős ugyan, de nem kellően alapos. Szerinte ugyanis bizonyos mértékig az esküdtbíróságról is elmondható ugyanaz, amit Moór a népbíróságról mondott, vagyis egy igazságügyi intézménynek politikai célra való felhasználása. Viszont a népbíróságra is érvényes az esküdtbíróságról tett megállapítása, azaz egy politikai gondolatnak az igazságszolgáltatás céljaira való hasznosítása. Lukács szerint a népbírósági jog arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy a népbíróság rendkívüli különbíróság.
Én a magam részéről dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság elő tanácsvezető bírája okfejtését érzem a legtalálóbbnak, vagyis a preambulum helyett inkább magában a rendeletben, annak paragrafusai között, illetve azok elemzésével kell keresni a megoldást. Major, aki több háborús főbűnös bírája is volt, az 1945. november 2. napján, dr. Bárdossy László volt miniszterelnök büntetőügyében meghozott és kihirdetett halálos ítélet indokolásában a lényeget tekintve a következőket fejtette ki. A magyarországi népbíróságokat a fentebb már említett, Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja alapján, e szerződésben vállalt nemzetközi kötelezettség teljesítése céljából kellett megvalósítani. A törvényerőre emelt Nbr.-ben meghatározott háborús és népellenes bűncselekmények feletti ítélkezés a népbíráskodás elé tartozik, amelynek jogköre kiterjed a polgári egyénekre és a fegyveres erő tagjaira is, ideértve a rendőrséget és a csendőrséget is, valamint a magyar állam területén elfogott, vagy a magyar államnak kiadott egyénekre, tekintet nélkül azok állampolgárságára. Major megfogalmazta, hogy a törvényhozó intenciója szerint az összes háborús és népellenes bűncselekmény elbírálása, függetlenül a tettes személyétől, beosztásától vagy rangjától, kizárólag (!) a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis jogköre kiterjedt a miniszterekre is, szemben az 1848. évi III. törvénycikk rendelkezéseivel, ami ekkor egyébként még hatályában fenntartott volt. Azaz a népbírósági rendeleteket törvényerőre emelő jogszabály (1945. évi VII. törvény) kivételes erejű és speciális (amely kivételes történelmi időben, helyzetben és módon keletkezett) volt, amely specialitása révén különleges hatásköri szabályokat állapított meg. Ezért az általa konstruált sui generis bűncselekményekre (azaz a háborús és népellenes bűncselekmények) nézve az 1848. évi III. tc. kivételező szabályai sem voltak alkalmazhatók. A háborús vagy népellenes bűncselekményt elkövető bármely személy fölött csak és kizárólag a népbíróság ítélkezhetett. Vagyis az elkövető személye, vagy bármely más szempont egyáltalán nem jött figyelembe akkor, ha az elkövetett bűncselekmény háborús vagy népellenes bűntett volt. Ugyanis ebben az esetben minden az 1945. évi VII. törvénynek volt alárendelve. A népbírósági jog és ítélkezési gyakorlat mindvégig következetes volt abban, hogy a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető miniszterekre a kivételes szabályok nem vonatkoztak e bűncselekményeik elbírálása tekintetében, ugyanis ők éppen a háborús és népellenes bűncselekményeik okán (értsd: miatt) tartoztak a népbíróságok hatáskörébe, hiszen az e bűncselekmények elkövetői felett kizárólag a népbíróságoknak volt hatásköre és illetékessége. Vagyis az egységes népbírósági álláspont szerint a volt kormánytagok esetében valóban élt az 1848. évi III. törvénycikk, kivétel az általuk elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények eseteit. A hatályos népbírósági jog is egyértelműen megfogalmazta, hogy az összes háborús és népellenes bűntettesek, akár polgári, akár katonai személyek, a népbíróság ítélkezési körébe vonattak {Nbr. 11. § 2.}. Nem kivétel tehát ez alól az az eset sem, ha a mondott cselekményeket valaki, mint a kormány tagja követte el, annál kevésbé, mert a népbírósági jogban a háborús és népellenes bűntettek alanyaként több esetben szerepelt a kormány tagja. A tekintetben is részletes volt a népbírósági rendelet, hogy megjelent „a nyilas kormányzatban” {Nbr. 11. § 4.} meghatározás is, holott valójában a nyilas hatalomátvételt nem tekinthetjük legitimnek, sőt, már a német megszállás után megalakuló kormányokat sem.
Egy népbírósági ítélet ezek alapján vonta le a következő megállapításokat: „A népbíróság tehát törvény által felállított külön (kivételes) bíróság, melynek hatáskörét, időbeli és területi hatályát új jogszabályok határozzák meg, úgy azonban, hogy csak az ezekkel ellenkező anyagi jogi és eljárásjogi szabályok helyeztettek hatályon kívül a népbíráskodás körében, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók. (…) Az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 6. §-ától eltérőleg a 81/1945. M. E. számú rendeletben a miniszterek büntetőjogi felelősségre vonásáról szóló 1848. évi III. törvénycikk 32 – 36. §-ai nem tartattak fenn, ebből is arra kell következtetni, hogy a népbíróság a háborús és népellenes bűntettek tekintetében a minisztereket illetően is hatáskörrel bír.” (Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11. (1945. november. 23. Az ügyet a Nagy-féle tanács tárgyalta, valamint ide lásd még: NOT. 304/1946. 18.)
Tehát a vádlottak azon kétkedésére, hogy a népbíróságoknak van-e illetékességük velük szemben eljárni, a büntetőtanácsok általános érvénnyel fogalmazhatták meg, hogy a háborús és népellenes bűntettesek ügyeinek elbírálása kizárólag a népbíróság hatáskörébe tartozik. Vagyis nem az elkövető személye volt a döntő, hanem az elkövetett cselekmény. Ha az ugyanis háborús vagy népellenes bűntett volt, akkor az elkövetője felett csakis a népbíróság ítélkezhetett. Ezen indokok miatt volt a népbíróságoknak hatásköre minden háborús és népellenes bűntettes vádlott felett. Ehhez én a következő megjegyzést fűzném még hozzá. Az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt Nbr. illetve az azt módosító és kiegészítő rendeletek egyértelműen, és kivételt nem tűrően a népbíróság ítélkezése alá vonták az e rendeletekben szabályozott háborús és népellenes bűntettek elkövetőit. Hogy e háborús és népellenes bűntetteket a terheltek mily minőségben követték el, az véleményem szerint már abszolút közömbös, és ez szerintem vitás annál kevésbé sem lehet, minthogy az Nbr. 11. § 2. pontjában meghatározott háborús bűntettnek, de ugyancsak a 15. § 1. pontjában részletezett népellenes bűntettnek tényállási eleme éppen az, hogy tudniillik az elkövető a magyar kormány tagja kellett, hogy legyen. Vagyis a rendelet megalkotói úgy döntöttek, hogy a népbíróság útján vonnak felelősségre mindenkit, aki háborús vagy népellenes bűntettet követett el, arra tekintet nélkül, hogy mi volt az elkövető elkövetéskori közjogi állása.
A témakör lezárásaként idézném még dr. Major Ákos nagyon érdekes megjegyzését arra a vádlotti kijelentésre nézve, hogy a bíróság tagjai nem tagjai a Nemzetgyűlésnek, ezért szintén nem lehetnek illetékes bírái a vádlottnak, méghozzá a már ismertetett 1848. évi III. törvénycikk értelmében. Major először a vádlott észrevételére reagálva ismételten kifejtette, hogy a háborús bűnösök felett csak a népbíróság jogosult ítélkezni a népbírósági jog szerint, ezért itt az 1848. évi III. törvénycikk egyáltalán nem eshet latba. De utána azt is kifejtette, hogy mivel az ítéletet kimondó népbírák a Nemzetgyűlésben és a kormányzatban képviselt öt koalíciós politikai párt kiküldöttjei, ezért tulajdonképpen jelen van a tárgyalóteremben a törvényhozó Nemzetgyűlés is.
Ezek után valóban elmondható, hogy a népbíróság a törvény által felállított külön, illetve kivételes bíróság, amelynek jogkörét, hatáskörét stb. új jogszabályok határozták meg oly módon, hogy a népbíráskodás körében az ezekkel ellenkező anyagi és eljárási szabályok hatályon kívül helyeztettek, míg az egyéb törvényes rendelkezések megfelelően alkalmazandók voltak. Ehhez képest a népügyészség pedig tehát, egy csak a népbíróság mellett működő, illetve csak ahhoz, mint viszonyítási alaphoz képest vizsgálandó, különös, kivételes és ideiglenes vádlói szerv volt.
A vizsgált kérdést még egy picit tovább kutatva nézzünk meg az alábbiakban a népbíróságok jellegéről is egy tetszetős, korabeli jogászi okfejtést a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezetének Büntetőjogi Bizottságától, amely bizottság a megállapításait 1945. november 2. napi ülésén határozatba is foglalta. Az ülés napirendjén elsősorban a Bárdossy perben előtérbe került miniszteri büntetőjogi felelősség, valamint a népbíróságok hatáskörének problematikája szerepelt ugyan, de ezzel párhuzamosan helyet próbált keresni a népbíróságoknak a magyar jogrendszerben, és amelynek résztvevőiben, szerkesztőiben az Nbr. preambulumának ellenére fel sem merült az esküdtbíróság gondolata, fogalmi problematikája.
A határozat a lényegét tekintve a következőket állapították meg a jogász bizottság tagjai. A népbíróság a nemzetközi büntetőhatalom delegált fóruma. Figyelemmel a krími és a potsdami konferenciák megállapodásaira, valamint a moszkvai fegyverszüneti egyezményre, megállapítható, hogy a népbíróság természetesen magyar bíróság, de nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése körében, mint az államközi büntetőhatalom delegált fóruma végzi működését. Nemcsak a magyar háborús bűnösök ügyében ítélkezhetik, hanem a forum delicti commissi elve alapján mindazok ügyében is, akik magyar területen követtek el háborús vagy népellenes deliktumot, akiket itt fogtak el, vagy akiket a Szövetséges Hatalmak nekünk kiszolgáltattak. Érvként fogalmazták meg azokat a lényeges különbségeket, ami a háborús bűncselekmény és a politikai bűncselekmény klasszikus fogalma között felismerhető. A korabeli, illetve a régi értelemben vett politikai bűncselekmény valamely állam fennálló politikai rendjét, alkotmányos, társadalmi berendezkedését, állami főszerveit támadta, illetve akarta megváltoztatni. Ebből következik, hogy ez a bűncselekményfajta más államokat nem érintett. Ezért is szoktak a politikai bűncselekmények elkövetőinek más államok politikai menedékjogot adni. A háborús bűncselekmények viszont nemzetközi jellegűek, amelyeknek kollektív jogtárgya az emberiség békés együttélésének rendje, amelyet a támadó háború alapjaiban rendít meg. Mivel e bűncselekmények kriminális tartalma abszolút és univerzális, valamennyi államot érinti közvetve vagy közvetlenül, ezért tehát a politikai menedékjogosultság helyébe az ilyen bűntettesek elleni közös küzdelem, a kölcsönös kiadatási kötelezettség lép (a határozatot lásd: Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.) 13 – 15. o.).

A népügyészség

A vád képviseletében a népbíróság előtt népügyész (mint közvádló), valamint politikai ügyész (azaz laikus ügyész, ő nem a vádat, hanem a „magyar népet” képviselte a tárgyalásokon, ugyanis sértettnek tekintették az egész magyar népet is, tehát a magyarságot, mint közösséget) járt el. A Budapesti Népügyészség vezetője a Rákosi-féle tisztogatások alatt kivégzett dr. Szebenyi Endre, majd pedig dr. Molnár Sándor lett. Ismertebb népügyészek voltak dr. Fenesi Ferenc, dr. Krasznai Antal, dr. Ambrus József, dr. Somogyi Ödön és dr. Szabó Ferenc.
A népügyészeket és azok vezetőit az igazságügyminiszter nevezte ki a bírói és ügyvédi vizsgával vagy szükség esetén jogtudori oklevéllel rendelkező egyének közül, a helyi nemzeti bizottság ajánlása, illetve meghallgatása után. Az igazságügyminiszter azonban a népügyészeket bármikor felmenthette. A népügyész más kereső foglalkozást nem folytathatott. A népügyész alkalmazása ideiglenes volt. Felmentésekor, amennyiben az igazságügyminiszter ügyésszé nem nevezte ki, háromhavi fizetést kapott végkielégítésül. A népügyész az általa aláírt határozatokért a felelősséget saját személyében viselte.
Az Nbr. 31. §-a szerint a népügyész feljelentést csak abban az esetben vehetett figyelembe, ha abban a feljelentő pontos lakcímét feltüntette és azt alá is írta. A hiányos vagy hamis név alatt tett, illetve nyilván alaptalan feljelentést figyelembe venni nem volt szabad. Szóbeli feljelentésről a népügyész jegyzőkönyvet vett fel, amely a feljelentő nevét és lakcímét, a feljelentés alapját képező tényeket, és a vonatkozó bizonyítékokat tartalmazta. A jegyzőkönyvet a feljelentővel alá kellett íratni.
A népügyészségekkel foglalkozó paragrafusokat az 5900/1945. M. E. számú rendelet 2. § egészítette ki, ami létrehozta a népügyész mellett a megbízott közvádló intézményét. Ez a közvádlói funkció a népügyészség szervezetén kívül állt, ugyanolyan jogokat biztosítva számára, mint a népügyésznek.
A politikai ügyész hatáskörére nem volt jogszabály, azt a gyakorlat alakította ki. Jogállása megegyezett a sértett jogállásával, hiszen az egyetemes sértettet, a magyar népet képviselte, amelynek jogai minden egyes háborús vagy népellenes bűncselekmény sértettje révén külön is sérültek. A közvádló a népügyész volt, őt illették meg a váddal kapcsolatos jogok, a politikai ügyészt, mivel nem volt vádhatóság, csak annyi jog illette, mint ami a sértettet általában megillette. A politikai ügyészi tisztségre esetenként kértek fel olyan személyeket, akik ellenállási múltjuk, munkásságuk, politikai-közéleti tevékenységük miatt köztiszteletnek örvendtek.
A Népbíróságok Országos Tanácsa előtt a vádat kizárólag a népfőügyész vagy helyettese képviselhette. Népfőügyész vagy helyettesei csak bírói és ügyvédi vizsgát tett egyének lehettek, akiket az igazságügyminiszter javaslatára a kormány nevezett ki. A kormány az első népfőügyészt 1945. március 29. napján nevezte ki. Groteszk, és egyben a kor kezdeti zavaros közállapotát tükrözi az a tény, hogy ezt a személyt hamarosan beosztásából elmozdították, mert kiderült, hogy korábban a Sztójay-kormány propagandaminisztériumában dolgozott.
Említésre méltó még, hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntető határozatot, a népbíróság pedig minden felmentő ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendőrség bírált felül egyes népbírósági ítéleteket.

A népbírósági büntetőtanácsok

Az Nbr. 39. §-a alapján a népbírósági büntetőtanácsok általában állandó tagokkal, kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek. Nagyon lényeges, hogy az öt fő népbírót a koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet), és ezen felül az Nbr. 42. §-a értelmében minden népbírósági tanács mellé az igazságügyminiszter által egy tanácsvezető jogász-bíró is volt kirendelve, aki tehát nem volt népbíró! Míg a népbírák az igazságszolgáltatási tapasztalatukat és képzettségüket tekintve laikusok voltak, addig a tanácsvezető bíró szakképzett jogász volt, viszont ő nem (!) rendelkezett szavazati joggal (mivel nem volt népbíró), csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bűnösségről, mind pedig a büntetésről és annak mértékéről kizárólag a népbírák dönthettek. Vagyis amikor népbírósági tanácsról beszélünk, akkor azon csak a népbírókat értjük, de a tanács további, elengedhetetlen része volt a tanácsvezető jogász-bíró is (csak 1948-tól rendelkezett szavazati joggal), aki viszont, mint olyan, nem volt a népbírósági tanács tagja, azaz nem úgy, mint a népbíró. Azonban, amikor a vádlott a népbírósági büntetőtanács elé állt, akkor ő ott egy komplett tanácsot láthatott, ahol általában középen ült a tanácsvezető jogász-bíró, aki azonban – jogi értelemben véve – nem volt tehát a népbírósági tanács tagja, csak fizikális értelemben. A népbírósági tanácsok a tanácsvezető jogász-bíróról kapták „beceneveiket” is, így például a Budapesti Népbíróság legismertebb büntetőtanácsai a Tutsek-, a Major-, a Jankó-, a Pálosi- és az Ortutay- tanácsok voltak. A Budapesti Népbíróság tanácsainak száma az évek folyamán egyre nőtt, a végén már megközelítette a húszat.
A népbírósági büntetőtanácsok kezdetben csak akkor tanácskozhattak és ítélkezhettek, ha minden tagjuk jelen volt, és ez a momentum számos ügy elhúzódását eredményezte, ugyanis a laikus népbírák sokszor hiányoztak.
A népbírósági büntetőtanácsokba kezdetben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt (Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunistapárt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) delegálhatta a népbírókat. Ők valóban népbírák voltak, hiszen a legtöbbször egyszerű ácsokról, asztalosokról, kőművesekről, földművesekről, napszámosokról volt szó. A népbírók megbízatása 3 hónapra szólt, ami azonban megismételhető volt. A kijelölt népbíró a kijelölést nem utasíthatta vissza. A népbíróság tagja vagy póttagja három hónapi működés után felmentését kérhette a főispántól. A népbírák a folyamatban lévő ügyekben a felektől, képviselőiktől vagy harmadik személytől magánértesítést, információt nem fogadhattak el, ugyanis ellenkező esetben az igazságügyminiszter a népbíró megbízásának a megszüntetése felől intézkedhetett. Ezen kívül a népbíró minden illetéktelen befolyásolási kísérletről haladéktalanul tartozott jelentést tenni a büntetőtanácsa vezetőjének.
Nem volt kinevezhető népbírónak az, akit bűntett, nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy fasiszta jellegű cselekmény miatt már elítéltek. A népbírósági rendelet alkalmazása szempontjából nem volt büntetett előéletűnek tekinthető az, akit fasisztaellenes cselekmény vagy a zsidótörvényekben meghatározott valamely cselekmény miatt ítéltek el. A politikai pártok által beterjesztett névsorhoz csatolni kellett a jelöltek írásbeli nyilatkozatát, amelyben büntetőjogi felelősségük mellett kijelentették, hogy e rendelkezések értelmében büntetlen előéletűnek minősülnek. Az ítélethozatal, melyben minden tagot egyenlő jog illetett meg, két szakaszból állt. Az első szakaszban döntöttek (egyszerű szótöbbséggel) a bűnösség kérdésében, illetve abban, hogy ha a vádlott bűnös, akkor pontosan milyen bűncselekmény róható a terhére. A terhelt bűnössége esetén a második szakaszban pedig (ugyancsak egyszerű szótöbbséggel) arról döntöttek, hogy vele szemben milyen szankciót kell alkalmazni. A rendelet szerint a szavazást kötelezően a legidősebb népbíró kezdte, és a legfiatalabb fejezte be.
Az Nbr. nov 19. § -val a népbírósági tanács tagjainak száma hatra módosult, ugyanis az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervei is népbíróküldési jogot kaptak, a tanácsvezető jogász-bíró azonban továbbra sem rendelkezett szavazati joggal. Ez a helyzet 1948-tól változott csak meg, ugyanis a T. 12. § (2) -vel ekkor ötre redukálódott a népbírósági tanácstagok száma. Tudniillik megszűnt ekkor a szakszervezetek, valamint a koalícióból kivált Polgári Demokrata Párt népbíróküldési joga, amivel a népbírósági tanács tehát öttagúvá vált, ugyanis a négy politikai párt küldötte mellett ekkor már a szakbíró is teljes jogú, ítélkező tag lett. A T. 14. § (1) bekezdése az Nbr. 57. §-a első és harmadik bekezdésében is változásokat eszközölt. E paragrafus értelmében, ezentúl csak a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak lett joga arra, hogy a NOT minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkező, büntetlen előéletű (az Nbr.nov 19. §-ának harmadik bekezdéséhez képest), állandó tanácstagot delegáljon. A beküldő párt a tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejű beküldése mellett bármikor visszavonhatta. A NOT tanácsainak elnökét – a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából – hat hónap tartamra az igazságügyminiszter jelölte ki.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány bocsátotta ki a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. ME sz. rendeletet, amelyet 1945. január 19. napján követett a 77/1945. ME sz. rendelet. A rendeletek azzal a célkitűzéssel születtek, hogy alkalmazásuk folytán csak olyan emberek maradjanak az államapparátusban, akik alkalmasak arra, hogy a „demokratikus népi Magyarországban közszolgálatot teljesítsenek.”. Az igazolási eljárás tulajdonképpen egy „nélkülözhetetlen politikai szükségszerűség” volt a II. világháború után, hiszen ki kellett szűrni, el kellett távolítani a végrehajtó hatalomból, a közigazgatási és más – elsősorban vezetői – pozíciókból azokat, akik korábban a Horthy-rendszer, illetve a Szálasi-rezsim politikáját teljes mértékben kiszolgálva azon rendszerek működését nagymértékben elősegítették, fenntartották. Vagyis itt az volt a lényeges kérdés – 1945-ben – hogy az igazolási eljárás alá vont a hivatali kötelesség körében megkövetelt ténykedésénél többet is megtett-e? Tisztázni kellett az igazolás alá vont felszabadulás előtti magatartását, hogy az sértette-e a magyar nép érdekeit, valamint azt is, hogy az illető egyébként alkalmas-e arra, hogy az új, immár demokratikus Magyarországon közszolgálatot teljesítsen, hivatalt viseljen.
Az első fokú igazoló bizottságok az eléjük kerülő egész magatartását megvizsgálták, majd pedig a szabad belátásuk szerint dönthettek, döntöttek. Az igazoló bizottságok a felszabadulás után tulajdonképpen rögtön megkezdték a működésüket, csak „Nagy-Budapesten” több mint 600 bizottságot állítottak fel. Az igazolási eljárások első időszakában egy-egy igazoló bizottság összetétele hasonlóan alakult, mint az első fokú népbírósági tanácsoké, azzal, hogy az igazoló bizottságokba plusz egy-egy tagot delegálhatott az adott személy eljárásában érintett, illetékes nemzeti bizottság, hivatal vagy üzem, stb. Az igazoló bizottság azonban már 3 fő jelenléte esetén is határozatképes volt, feltéve, hogy e három tag a politikai pártok és a szaktanács delegált tagjai közül került ki.
E bizottságok működése ellen egyre több és több kifogás érkezett, és tulajdonképpen e helyzet megoldására, orvoslására vezette be az Ideiglenes Nemzeti Kormány az igazolási fellebbezési eljárást, ami kétfokúvá tette magát az igazolási eljárást, oly módon, hogy a másodfokú, fellebbezési fórum az adott közigazgatási terület illetékességgel rendelkező Népbírósága, pontosabban népbírósági tanácsa lett. Az igazolási ügyekben így, másodfokon eljáró népbírósági tanácsok az elsőfokú igazoló bizottságok határozatait tehát bármely módon megváltoztathatták, azaz, akár egy marasztaló határozat hatályon kívül helyezésére, és az igazolás utólagos megadására is volt hatásköri jogosultságuk. Csak mintegy „mellékesen” jegyzem meg, hogy ez a hatásköri jogosultság aztán a későbbiek során megint csak a politikai támadások kereszttüzébe állította a népbíróságokat.
Tehát 1945. június 27-én Dálnoki Miklós Béla aláírta a 4080/1945. ME. számú rendeletet (1945. július 1. napján jelent meg a Magyar Közlönyben), és ezzel a népbíróságok lettek az igazolási eljárások másodfokú hatóságai, és így például a Budapesti Népbíróság, mint igazolási fellebbezési hatóság csak az 1945. évben már 5625 ilyen ügyben hozott határozatot. Érdekeségként megemlíthetjük, hogy e rendelet az igazolási ügyekben eljáró népbírósági tanács összetételén egy módosítást vezetett be. Ha a megfellebbezett igazolási eljárás egyetemi nyilvános rendes tanár és nyilvános rendkívüli tanár vagy magántanár ellen folyt, akkor a népbírósági tanácsot ki lehetett egészíteni. A népbíróság értesítette ugyanis az illető egyetem tanácsát, és az a bírósági tanácsba egy, már igazolt egyetemi tanárt delegálhatott.
Az igazolási fellebbezési eljárások komoly munkaterhet jelentettek a már amúgy is leterhelt népbírósági tanácsok számára. 1945 végére, egy kommunista párti felmérés szerint az igazoló bizottságok elé került köztisztviselők 3,1%-át távolították el. Ez egy országos adat, Budapesten ennél „radikálisabb” határozatok is születtek, már csak a százalékos számarányok tekintetében (közel 2000 alkalmazottat mozdítottak el valamilyen módon eredeti állásából) is. Az igazoló bizottságok marasztalásai következtében sokan vesztették el állásukat vagy iparengedélyüket, a szerencsésebbeket csak kényszernyugdíjazták.

A következő évben életbe lépett az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében alkotott 5000/1946. ME. sz. rendelet, amely egy teljesen újfajta bizottságokat is felállított, méghozzá a már igazolt személyek magatartásának felülbírálására annak tisztázása végett, hogy vajon az ismételten vizsgálat alá vont – egyszer már igazolt – személy hivatali működése „Magyarország demokratikus szellemű újjáalakítását” ténylegesen és tevőlegesen szolgálja-e vagy éppen ellenkezőleg, a hivatali kötelességét és feladatait – például a szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt – nem tudja a megfelelő, megkívánt mértékben ellátni. Ezeket az újfajta szűrőbizottságokat nevezték B-lista – bizottságoknak. A B-lista – bizottságok 3 tagból álltak, egy tagot a Szaktanács (szakszervezet), egyet a miniszterelnökség és egyet pedig a szakminisztérium küldött ki. Itt már egyértelműen a politikai szempontok domináltak, a „B-listázás” célja az igazolt, de politikailag mégis megbízhatatlan, vagyis a régi, Horthy-rendszer hívének tekintett személyek közigazgatásból való eltávolítása volt.

folytatás következik