A fülembe cseng ez a rádiófelhívás, amelyet 1956-ban hallottam… Valóban közvetlenül hallottam, vagy utólag, valami rádiójátékban? Ezt már nem tudom biztosan, de azt igen, hogy a kért segítség nem érkezett meg.

Amire viszont tisztán emlékszem, az az ablakunk előtt iszonyatos zajjal végigvonuló orosz tankok sora. Hét éves voltam 1956-ban, és a függöny mögül elborzadva néztem a szörnyeket, amint a Nagy Lajos király úton haladnak feltartóztathatatlanul…Mama figyelmeztetett, hogy meg ne mozduljon a függöny, mert akkor bizony ide lőhetnek… A földszinten laktunk, és én nem mehettem le a légó pincébe, mert éppen bárányhimlős voltam, az ajtónkon piros cédula, nekem pedig tilalom, hogy nem mehetek gyerekek közé, pedig milyen jókat játszhattak ott napokon keresztül…- gondoltam gyerekésszel.

A fegyverropogás zaját addigra már szinte megszoktam, de egy napon különösen füleltem, hogy merről erősödik a kattogás, mert Papa és a házból még néhány férfi elindultak kenyérért az Angol utcai kenyérgyárba. Ez tőlünk két megállónyira volt, villamos, busz persze nem járt, de ez nem távolság még gyalogosan sem. Reggel indultak és bizony nem érkeztek meg, csak estefelé, amikor már mindenki a legrosszabbra gondolt, és azt képzeltük, hogy lelőtték őket. Nem jártunk messze a valóságtól, mert a nap jó részét az Egressy úton, az árokban hasalva töltötték. Szerencsére egyiküknek sem történt baja. Papa is meghozta a két kenyeret a hóna alatt, mi pedig megnyugodtunk.

Teltek a napok, engem pedig a szomszéd házban lakó doktor bácsi ismét megvizsgált és gyógyultnak nyilvánított, mehettem a közösségbe, a légó pincébe, ahol csudákat láttam, nekem újdonság volt, ahogy berendezkedtek oda a szomszédok. Ezt a helyiséget a Vas- és Edénybolt raktárként használta békeidőben, de most szükségessé vált a rendeltetésszerű használat, ezért a rengeteg mosófazék és bádogvödör a lépcsőházba került, szépen felstócolva, mint egy második védelem. Mama meg is jegyezte, hogyha belövést kapna a ház, olyan zajt csapnának ezek a fazekak, hogy az ellenség hazáig futna… Nem nevetett senki… Talán emlékeztek még a ruszkikra, hogy mit műveltek itt a háború idején…

A gyerekeknek persze már nem volt túl érdekes a pincében való játék, vágyódtunk ki, a levegőre. A ház L alakban védett egy játszóteret, amelyet az útról nem láthattak, és mi engedélyt kaptunk, hogy az L alak szögletében, de szigorúan csak ott, szívhatunk egy kis friss levegőt. Az őszi nap bágyadtan sütött, még ma is emlékszem, milyen örömmel fordítottam oda az arcomat… Aztán repülőgépeket vettem észre, és persze Mama is ott termett, hogy terelgesse a gyerekhadat vissza, a biztonságot jelentő pincébe… A repülőkből cédulák hullottak alá. Röpcédulákat dobáltak. Azt már nem tudom, hogy mi volt rajtuk, mert a szigorú tilalom addigra beparancsolt a házba. Közben Mama elmondta, hogy bármit találunk, akár játékot, akár töltőtollat, vagy egyebet, nehogy felvegyük, nehogy hozzá érjünk, mert felrobbanhat. Történt ilyesmi a háború idején, hogy gyermekjátékokba rejtettek robbanóeszközöket. Ez bizony igazán durva, mert én bizony akkoriban – ha találok egy babát – biztosan nem tudok ellenállni, és felveszem… Rengeteg babám volt, és mégis mindig örültem az újabbaknak.

A rádió szinte folyamatosan mondta a híreket, amelyek egyre elkeserítőbbek voltak. A “Segítsetek, segítsetek!” felhívásra nem jött a várt amerikai, nyugati támogatás. Később megtudtuk, hogy éppen Szuez volt a fontosabb célpont az amerikaiaknak, ezért aztán elengedték a fülük mellett egy vérbe fojtott forradalom segítségkérő szavait. Pedig nem olyan régen még azt harsogták, hogy “Tartsatok ki!”… Könnyű azt mondani, de egyedül, a világ legnagyobb hadseregével szemben, gyermekkatonákkal és nagyon kevés igazi harcossal ezt nem lehetett megoldani. Láttam az ablakból olyan kisfiúkat, akik alig voltak valamivel nagyobbak nálam, és nehéz gépfegyver lógott a vállukról, szinte a földig leérve… Ők akartak felmenni a padlásunkra, hogy onnan lőjék az oroszokat. Mama nem engedte, sőt arra kérte őket, menjenek haza, hagyják ezt a harcot a felnőttekre. Remélem, épségben hazaértek! Hogyha nem, akkor ők is a Pesti srácok bátorságáról beszélnek Odafent…

56 éve volt 1956, tehát halványulnak az emlékek, elébük tolakodnak a mindennapi gondok, de ilyenkor, október 23-a környékén minden évben kivilágosodik a kép, élesebbé válik az emlékezet, és újra látom a ruszki tankokat, hallom a lánctalpak félelmetes robaját, ahogy a Nagy Lajos király útjának kövezetét tépik, szaggatják, és az ágyúcsövek célpontot keresnek. Elég annyi, hogy meglebbenjen valahol a függöny…

kép: szlth. internetről