Boris Vanessza alkotása

 

Tisztelettel, és kegyelettel Szőke Sanyi emlékére, írtam ezt a balladát.

Akik ismerték, tudták, ahogy Vicuska mondta egyszer, "Hatalmas nagy romantikus lelke volt" Élt, égett, s égetett! Igazi odaadó barát, társ, és ember. Emléke szívünkben élni fog, még a tudatunk lehetőséget ad rá. Nem felejtjük el!  A barátom volt.

 

 

Megköszönjük Orosz Katalinnak. ( Katinkának )  A boldog perceket, pillanatokat, azokat a napokat, ahogy szeretetben, ápolta, gondozta, ahogy boldogsággal megajándékozta, s bearanyozta élete utolsó szakaszát. Emberi méltóságában teljes maradhatott az utolsó pillanatig. Mi akik a barátai voltunk. Emlékét megőrízzük. 

 

 

Szőke Sanyi barátom emlékére.

 

 

Hosszú volt az út, s nehézkesen haladt.

Ösvénnyé szűkülve, olykor lába alatt.

Kérdőn találgatta, hányat kell még lépnem?

Merre visz szalagja, hol lesz érkezésem?

 

Magányosan róva, sok – sok állomással.

Apró öröm percek, megannyi románccal.

Élete regényét fent az égben írták.

Láthatatlan kezek rajzolták a tintát.

 

Sokszor próbálkozott reménységgel telve.

Újra neki vágva, mindig volt új terve.

Boldogan mesélte. Végre megtaláltam!

Társamat a végzet, csodás asszonyában!

 

Sok hajadon volt már, perzseltek szikrázva.

Tűzként lobbant bennem, vágyaimnak lángja.

Szenvedélytől égve, izzott testem – lelkem.

Majd kihunyt, ahogy jött, s lassan tovább mentem.

 

Valakire végre, újra ráakadtam.

Megpendült bensőmben, mint lanton a dallam.

Csalódások csalfa, szépség délibábja.

Szemet kápráztató csillogó varázsa.

 

Hányszor becsapott már, mert én újra hittem.

Mint akkor ott régen, ismét itt ég bennem.

Mitől vad iramban száguldozik vérem.

Lobog, szikrázni kezd, átölelve engem.

 

Ez annyiban volt más, mint hűs folyó árja.

Mely finoman ringat, mint egy könnyed bárka.

Hullámozó taraján, fényeket elnyelve.

Fodrozza, borzolja, gyémántját keresve.

 

Mikor, mellém leül, kezem a kezében.

Egymásban megtalált, áldott békességben.

Együtt suhanunk, s lebegünk súlytalan.

Utazva végtelen szférát, a kortalant.

 

Bárhová érkeznénk, mit még nem találtam.

Csak az, ami számít, mire számtalanszor vágytam.

Olyanná tesz mikor, mélyen elmerengsz.

 S angyali jósággal körül vesz a csend.

 

Kijárta az élet, s hűség iskoláját.

Özvegységig jutva követte a párját.

   S mellette maradva ápolta gondozta.

ISTEN volt az, kinek lelkét visszaadta.

 

Sokszor észreveszem, dicsekszem is véle.

Mint ki kincset talált, lehajolva érte.

Föl felé emeli, hogy világosan lássa.

Merről vetül fénye, mosolygó arcára.

 

Ő az Én Katinkám, mesélt áradozva. 

Éltem folyójának legszebb hullám fodra.

Melynek víztükrében napsugár csillámlik.

Mint mikor a gyermek, önfeledten játszik.

 

Mikor pirkadatkor, az ég alján vöröslik.

Éjnek sötétsége, bíborától izzik.

Véle felébredve finom simítással.

Köszön be a hajnal derűs vidámsággal.

 

Egymás mellet ülve, derekát karolva.

Bennem lebeg, szárnyal lágy dallamot zsongva.

Fel nem fogtam eddig, miért tűnt kevésnek?

Sosem éreztem még, magam ily egésznek!

 

Pedig nem is több Ő, csak egyszerű asszony.

Ki elhaladt többször, előttem az úton.

Szótlan s nesztelenül, maga elé nézve.

Fogalmam nincs  miért? Nem is vettem észre.

 

Váratlan, hirtelen, egymásba botlottunk.

Valamiért újra, ismét találkoztunk.

Oly formán éreztem, akár sorsrendelést.

Az Égiektől küldött, áldott gondviselést.

 

Így mesélte sorban, Sándor áradozva.

Jó lenne, ha utad, egyszer erre hozna.

Kedves ismerősként megvendégelnélek.

Azzal, kiről szóltam, megismerkednétek.

 

Órákat múlatva, elbeszélgethetnénk.

Terített asztalnál, megebédelhetnénk.

Finom vörös borunk, poharunkba töltve.

Innánk koccintgatva, egymás örömére.

 

Mióta kettőnket egybekötött sorsunk.

Rokonok, barátok, s kikkel együtt voltunk.

Mikor reánk néztek, el – elmosolyodtak.

Íze volt a szónak, miből falatoztak.

 

Órák, percek múltak, úgy, észre sem vettük.

Este lett, éjszaka, ágyuk-megvetettük.

Majd holnap, ráértek, reggel többet látunk.

Nem mentek sehova, itt aludtok nálunk!

 

Drága jó Sándorom, így mesélte sorát.

Véle megtörténtnek szélesedő sodrát.

S én hallgattam csak magam előtt látva.

Élete folyamát. A partján megállva.

 

Mely vízének hátán napnak fénysugára.

Ragyog boldogságként tündértáncot járva.

Áttetsző felhők közt, csupán erre várván.

Tör elő kékségéből pompázó szivárvány.

 

Elmerengve néztem, a képet, amit küldött.

Tanúbizonyságként tartva elém tükröt.

Vitorlás hajónak, révbe érkezését.

Átszelve a tenger végtelen mélységét.

 

Ígéret partjához lágyan ringatózva.

Kötelén függ, táncol, öbléhez hajolva.

Horgonyt leeresztve, rögzítve két ponton.

Árbocán bevonva, megkötve a vászon.

 

Ismét találkozva, megnyugodva látom.

Más emberré vált, az én Sanyi barátom.

Büszkén bizakodva előre tekintve.

Asszonyában a nőt szeretve, tisztelve.

 

Mely eddig keskeny volt, úttá öblösödve.

S rajta haladva, terebélyesedve.

Két oldalán fáknak zöldjétől övezve.

Léptük együtt koppan, a szürkéskék kövekre.

 

Elégedett, boldog, tapasztaltam, s láttam.

Egyenesbe jutott s megfontolttá váltan.

Meghozta gyümölcsét az állhatatosság.

Kikelet bimbója, „Szűzanyai jóság”.

 

Hét ágra süt a nap, kurtább lett az árnya.

Hajtásokat hozott valamennyi ága.

Életfáján duzzadt bimbói pattantak.

Kopár kérges ágán lombkoronát fontak.

 

Az mit homály fedett, megvilágosulva.

Magasba tör, ahol felhők tornyosulva.

Nem állhatják többé tündöklésnek útját.

Azúr horizontnak, csordogáló kútját.

 

De az a kéz sajnos, sorsoknak írója.

Néha megbicsaklik, nem figyelve oda.

Mintha csak betűjét tévesztené szónak.

Mitől árnyak, felhők szürkén gomolyognak.

 

A nap elhalványul, gyéren pislákolva.

Sápadozva dereng sötéttel birkózva.

Felcsillan a remény, talán még legyűri.

Az, ki élni akar, a gyilkos kórt legyőzi.

 

Fel nem adva harcol, bár ereje fogytán.

Hű szerelme, társa, érte küzd ápolván.

Álmait vigyázza, lidércet elűzve.

Még van, ami égjen, fát keres a tűzre.

 

Egyre lankadozik, parázzsá szelídül.

Lobban egy utolsót, mielőtt elszürkül.

Szóra nyíl az ajka. „Figyelj rám Édesem,

Addig mondhatom, még szolgál az értelem.

 

Talán hagy rá időt, hogy elmondhassam néked.

Földi létem leghűbb, végső szerelmének.

Tegyél meg valamit, add meg önmagadnak.

Amég élsz e földön, veled maradhassak.

 

Te voltál ki végig, az úton elkísértél.

Gondomat viselted, semmit nem feledtél.

Hosszú bolyongásom sűrű erdejének.

Tisztására érve világolt rám fényed.

 

Ráébresztett arra, mit eddig nem láttam.

Hiába kerestem, soha nem találtam.

Minek puszta léte, oly pazar ékesség.

Akár a lelkekben lakozó békesség.

 

Hogy ezt megtarthassam, s magammal vihessem.

Tudnod kell, mindig volt, s van még egy szerelmem.

Mosolyogva sétál, méltósággal lépked.

Testem porrá válva benne újra éled.

 

Sokszor megcsodáltam, szemem gyönyörködte.

Hittem bölcsességét ISTEN teremtette.

Mert egy, csak egy lehet, mint az állandóság.

A medrében hömpölygő örökkévalóság.

 

Ott vár hol hallani néma hívó hangját.

Szürke porból ölté szőke haja fodrát.

Hajnal mikor virrad, harmatát csókolva

Szeli át a rónát, lassan bandukolva.

 

Keblére ölelve, mint anya kisdedét. 

Finoman ringatja, hullámán gyermekét.

Mert aki porból lett, örök körforgással.

Hull alá s egyesül medrének árjával.

 

Majd, mint ki messze néz, a távolt szemlélve.

Valamit fürkészne, erősen figyelve.

Olyanná lesz arca, mintha csodálkozna.

Azon amit meglelt, a végtelent kutatva.

 

Utolsót mosolyog, a lélek s kalapáccsal,

márványkőbe vésett, faragott szobrával.

Elkészült, s még nézi, menny harangja kondul.

Úgy marad hallgatva, többé már nem mozdul.

 

Hídra lép az özvegy, talpig feketében.

Immár amivé lett, azt hozza kezében.

Maga előtt tartva, dísztelen urnában.

Kísérik néhányan hollószín ruhában.

 

Közepére érve, a víz felé fordul.

Leplét félre hajtva, a korláton átnyúl.

Lefelé fordítja, nehéz szívvel nézi.

Amég aláhullva a víz színét eléri.

 

Majd ott szétterülve, lefelé haladva.

Követi folyását, habjain szaladva.

„Legyen hát a tiéd, mert ő így akarta!

Vigyázd, óvd álmait, mint az édesanyja.

 

Te vagy az egyetlen, kinek odaadtam!

Partodra estére, hogy újra láthassam.

Eljövök a Tisza kivirágzására.

Megtalálom benned kérésztáncot járva”.   

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.