Caesar kép

Még úgy tanultam, annak idején, középiskolában matekból, hogy két pont között legrövidebb távolság az egyenes.
Igaz, azóta eltelt több évtized, s lehet, hogy sok minden megváltozott. A matematikai tézisek változatlanul megmaradtak, csak mi változtunk meg? Eljuthatunk Nyíregyházára Sopronon keresztül is, mégis gyorsabb odaérünk, ha egyszerűen felülünk a nyíregyházi intercityre, s kihagyjuk a soproni kitérőt. És ez fordítva is igaz.
Olvasom az írótársaim cikkeit, és természetesen a hozzászólásokat, s néha az az érzésem támad, mintha itt lassan a többség a hosszabb utakat választaná, már nem számít, hol szállnak fel a vonatra és hová tartanak, csak a szerelvényen legyenek, bármi áron.
Különbözőek az utazási szokásaink, van, aki utazás közben olvas, zenét hallgat, telefonon intézi a dolgait, dolgozatot javít, esetleg nézi a tovafutó tájat és közben rendezi a tennivalóit, gondolatait, esetleg megpróbál az utastársával beszélgetésbe elegyedni, hogy jobban teljen az idő.  Sajnos, ez utóbbi már nem olyan egyszerű dolog. A legritkább esetben sikerül beszélgetésbe elegyedni az utastárssal, mert azonnal gyanakvásba ütközöl, mögöttes szándékodat kutatja a tekintetével, hogy mit is akarhat tőle ez az idegen ember. Eszébe sem jut, hogy nincs mögötte semmi szándék, azon kívül, hogy kellemes eszme cserével töltsék el az utazás idejét. Hiszen lenne közös téma elég, sokáig keresgélni sem kellene, hiszen közös az anyanyelvünk, itt élünk, itt dolgozunk, itt neveljük a gyerekeinket, itt, ebben közegben döntünk nap, mint nap életünk kisebb nagyobb dolgaiban, ugyanaz a közeg vesz körül bennünket. Amiben azonban különbözünk, azok a személyes adottságaink, lehetőségeink, a szűkebb környeztünk és még sok minden más. Lenne miről beszélgetni, tét nélkül, tiszta szívvel.
Ám nem beszélgetünk, csak sandítunk a másikra, s bezárkózunk a magunk fabrikálta elefántcsont tornyunkba, hordozva magunkban a valós és vélt sérelmeket, abban bízva, hogy majd megbeszéljük, ha már tele a pohár, a barátainkkal, a családtagjainkkal, a kollégákkal.  Csak a barátainknak sincs idejük, mert állandóan rohannak, a családban is jó esetben mindannyiunkat elfoglalják a napi gondok, teendők, a kollégák sem érnek rá egy emberi szóra. Mi marad hát, ha csordul a pohár? Felmenni az internetre, nézelődni, olvasgatni, személytelenül, nick név alatt, csevegni, teljesen idegen emberekkel. Innentől kezdve felszippant egy virtuális világ, amelyben nem tudsz eligazodni, mert bátor lesz a gyáva, okoskodó a buta, észt osztó az erőszakos, hiszen sokan másnak akarnak látszani, olyannak, amilyenek lenni szeretnének, ezért elhajlik a tér és az idő, eligazodni benne már igencsak nehéz, pedig csak utazni akartál egy virtuális vonaton A-ból B-be, egyenes vonalon, de a megállók C-ben D-ben E-ben vannak, s lassan már magad sem tudod, hogy leszállj a vonatról, vagy megvárd, míg egyszer csak B-be ér. Valamikor. Valakikkel együtt. Veled együtt. Vállalva a kényszerű utazás kellemetlenségeit egy zsúfolt vonaton, amelyen nem tudod, ki szól hozzád és milyen szándékkal, ki ejti fejedre a csomagját, és még csak elnézést sem kér, hogy egyáltalán összetalálkozol-e a hasonszőrűekkel, hogy egy jó, tartalmas beszélgetéssel elüssétek az időt.
No, ennyit a matematikáról.