Ezt a balladát, a mi őszinte, szókimondó emberünknek ajánlom, tiszteletem jeléűl. Rokon szakma a balladám  főszereplője, és kedves Jankó barátomé. Szívemből kívánom, a Te fejed is a nyakadon maradjon, s ott hordjad még nagyon sokáig, jó egészségben.

 

A dalnok

 

Lassan lépegetett, botorkálva haladt

Vörös szőnyeg süppedt poros bocskor alatt.

Sötét köpenyege bokáig takarta

Melle alatt nyitva, kandikált ki lantja.

Süveggel borítva vállig érő haját,

Búzavirág kékje szemei sugarát

Szőke hajkorona lengve szegélyezte,

Szellő játszadozva orcáját legyezte.

 

 

Kíváncsian várva, kordont állt a tömeg,

A trónig az utat két oldalt tölti meg.

Mintha csak jelölné. Itt van érkezésed!

Lehet üdvözülés, vagy akár a végzet.

Mert amit most elzengsz a király fülének

Mennyország vagy pokol, el kell énekelned!

Előle nem bújhatsz, rád talál a sorsod

Színe elé állva el kell ezt dalolnod!

 

 

Megáll a trón előtt kalpagját levéve

Térdre ereszkedve tartja a kezében.

Széles mozdulattal maga előtt húzza,

Félkörívben suhan, a levegőben úszva.

Majd fejére teszi gondosan illesztve,

Még két térde hajlik pukedlit biggyesztve.

A király csak bólint kimért méltósággal

Fogadva ki köszönt szótlan komorsággal.

 

 

Délceg vitézek közt színpompás szivárvány,

Dámák hada pózol a napot túl ragyogván,

Ahogy körülveszik uralkodójukat

Mezei virágként koszorút alkotnak.

Hajolva bókolnak, mint réten a fűszál

Hullámzó tengerként ott ahol a szél jár.

Csupa mosoly – derű, kellemes, negédes

Tarka selyem kosztüm, szűzies, szemérmes.

 

 

Felegyenesedve a köpenyt félre hajtja,

Bal markába simul rézsút függő lantja.

Énekelni kezd, még jobbjával pengeti

Szelíden zsong húrja, épp hogy csak sercegi

Kísérő akkordját a történetének

Messziről érkezve, amit most regél meg.

Csend támad, rátekint, ezer szem függ rajta

Megrettenve kissé, megremeg a hangja.

 

 

Tudja e történet, mit bárhogy kerülget

Indulatot szül, s a fejébe kerülhet.

Mert nincs olyan király, ki értené e tréfát

Súlyossá nő a csend, még nyújtja a strófát.

Ezzel is időt nyer, még merszét kutatva

Erőt gyűjt a szóhoz, mielőtt kimondja.

Görcsös ujjaival, mintha kapaszkodna

Szorongatja lantját, a nyakánál fogva.

 

 

Szavainak ízét lágy dallamba mártva,

Hangszerén kisérve mondattá formálja.

Árnyalja elnyújtva, díszité, s nem mímel

Szócsengőként pendül a végére, s rímmel.

Föltekint, körülnéz, az arca megrezzen,

Azt, ki a trónon ül, azt látja ott szemben

Számtalanul, sokan, körbe állják őket,

Mint kik jeget várva lesik a felhőket.

 

 

Ahogy áll szálfaként felegyenesedve,

Egy fejhosszal megnyúl fentebb emelkedve.

Most kimondja végre, mi a lelkét nyomja

Tőrként kúszik a szó villámokat szórva,

Ijedten szétfröccsen, túl, ott átellenben

A király körül a nép, még Ő meg sem rebben.

Nehézkesen mozdul, s csigalassúsággal

Menykő sújtott tölgyfa lehanyatlásával.

 

 

Melyet égzengéssel a zivatar tűzdel,

Még szelíden eldől levél zizegéssel.

Úgy temeti arcát nyitott két kezébe,

Csak homloka látszik görbült tenyerébe.

Nyomasztó csend támad néhány pillanatra,

De újra megszólal ő, a lant húrjába csapva.

Dalba kezd, a fejét ég felé fordítja,

Azt, aki ott fönt van! Kérlelve szólítja.

 

 

Urunk és teremtőnk, földi létünk atyja,

Te, kinek nem számít, apraja vagy nagyja.

Életünk csak porszem, rövid létezésben

Ragyogó égboltod csillagtengerében.

Jóságod végtelen, irgalmas, és áldott.

Miért teremtettél, s Jézus is megváltott.

Köszönöm az erőt, amit adtál hozzá,

S ha majd lélek szárnyán megérkeznék hozzád.

 

 

Arra kérlek Uram, ne kérd senkin számon,

Mi velem történne, az csupán a vágyam,

Fogadj országodba, hová megérkezve

Hű társam, hangszerem tartva két kezembe.

Földi királyunkért, kinek lelke tört el,

Imám elmondhassam szemeimben könnyel.

Légy véle nagylelkű, vigasztalva óvd meg,

Mert a te helytartód, s híven követ téged.

 

 

Az imát befejezve kalpagját levéve,

Fejét lebocsátva ereszkedik térdre.

Mint vihar zengése dörren még egy nagyot:

„Legyen meg ISTENEM a te akaratod”!

A döbbenet terül szét néma köntösében,

Félelem füstjeként gomolyog a téren,

Nem mozdulva senki, szobormerevségben

Szemük felségükön, mint aki nincs ébren.

 

 

De most mégis mozdul, arcát felemelé

Ahogy előre néz, azt, aki térdelé.

Kezét felemelve int neki, hogy állj fel!

Jer ide elébem.! Lássam, ki vagy? Mondd el!

Igaz, rossz hírt hoztál, a feladatod tetted,

Nyílt és becsületes, vakmerő volt tetted.

Nyelved nem idomult alázatos szóra,

Kegyetlenül kemény, igazságod szórta!

 

 

Csak az, amit nem tudsz, mert hatalmasnak látod

Égig érő trónján felséges királyod.

Mikor döntenem kell életről, halálról,

Emberi sorsokról, otthonról, hazáról.

Terhétől roskadva rogyadozik térdem,

Felfogni nem tudom, soha meg nem értem!

Miért nem hiszitek, mert körülvesznek százan?

A szomorú valóság, nincsen árvább nálam

 

 

Ha kell, millióan körülhízelegnek,

Rettegnek, s félnek,  soha nem tisztelnek.

A törvényt s jogot, mit rajtam számon kértek,

Nem az én döntésem, s kegyelemnek véltek.

Ítélkeznem kell, mert a kötelességem,

Ahogy írva vagyon, s ez nem szeszélyem

Amikor kimondom, s arcotokat látom

A pokolban röpít el „Királyi magányom”.

 

 

Lásd Te is, Te ifjú, büszke, bátor dalnok,

Ki elébem állva, pengetted a lantod.

Amit eldaloltál, s ez nem félreértés,

Ahogy írva vagyon, bizony, „Felségsértés”.

Tudja aki itt van, s ítéletem várja,

Az csupán egy lehet! A fejed az ára!

Ám átkot vállalva, amit most megteszek

Népem, s ISTEN előtt „Törvényszegő leszek”!

 

 

Intve kamarásnak, ki előállt egy zsákkal,

Erszény aranypénzt tett elé, egy kupával.

Az ifjú elé lépdelt, s lantját hátratolva,

Nyakán maradt fejét porig meghajtotta,

S felegyenesedve az italt kiitta.

„ISTENEM, Királyom!” e szavakat mondva,

Majd, ahogy érkezett elment meghajolva,

Az erszényt, s tartalmát maga mögött hagyva. 

 

Kép: Google képek sorozatból

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés