Kép:.>ladyj

Az élet fénye

  Az ember születésétől fogva vágyódik a fényre, melynek tündöklése szinte megbabonázza, elkápráztatja az embert.

Vágyódunk a fény után, mely kiút a sötétségből. A fény után, amely olyannyira az életünk részévé vált, hogy hiányától szenvednénk, megbetegednénk,  meghalnánk.

De valójában mi a fény? Miért vágyódunk utána? A fény élet. Én úgy tudnám megfogalmazni e hatalmas dolgot, egyszerű szavakban, hogy a fény, Isten. Egy egyszerű ember akinek hiányzik az életéből Isten, mindig vágyódik valami megfogalmazhatalan dolog iránt, amit önmaga soha nem szerezhet meg. Ahhoz, hogy megtalálja, el kell szakadnia a föld az emberek gyarlóságaitól és távolabbra kell néznie. Meg kell találnia Istent, mert csak ő és senki más nem képes a lelkünkben lévő űrt kitölteni. Mert valójában az ember teljes békére vágyik. Lelki békére. Hogy ne gondolkozzon mindig azon vajon mit rontott el? Kit bántott meg? Hogy el tudjunk szakadni a múlttól és ne rágodjunk a jövőn, csak arra koncentráljunk, hogy mi van most, a jelenben. Most Isten hív, hogy segíthessen. Csak rajtad áll, hogy elfogadod e ezt a lehetőséget, ezt az ajándékot. Igen. Ajándék... Isten fény. Nekünk szükségünk van fényre, Istenre, mert anélkül meghalunk! Isten nélkül a lelkünk halott, mert halálra és kínokra van ítélve! Melyiket választod?

Pár évvel ezelőtt, ha valaki ismert nem gondolta volna, hogy valaha is megnyílik előttem a menny kapuja. Rossz és képmutató voltam. Istent szidtam megromlott, keserű életem miatt. De Isten képmutatásomat felhasználva a bibliához vezetett és olvasni kezdtem. Már nem emlékszem teljesen arra a versre amin megakadt a szemem, de a jelentése valami ilyesmi volt:

Boldogok azok akik gyötrődnek mert övék az Istennek országa.

Megeredtek a könnyeim. Sírtam, de nem tudom megmagyarázni miért. Éreztem, tudtam, hogy ott van velem Isten. És nem szemrehányni jött, hanem eltörölni vakságom. Szeret. Annak ellenére, hogy szám az ő szidására és panaszkodásra nyílt ki. Azután imádkoztam. Nem úgy, hogy elmondtam a 'Miatyánkot' öt percben. Nem. Hamarosan, nem tudom megmondani mennyi idő elteltével, de békességet nyertem. Megkönnyebbültem és boldognak éreztem magam. Ezek után kerestem Istent. Ott akartam lenni ahol ő van. Ott akartam lenni ahol boldogság van.

A nyáron egy ifjusági táborban voltam. Ott is őt kerestem. Az egyik beszélgetős foglalkozáson, elmondtam a csoportnak mit tett velem Isten, de a hangom ismét elcsuklott mert megint ráéreztem arra a valamire. Isten jóságára. A csoport vezetőmmel félrevonulva imádkoztunk. Befogadtam Istent, befogadtam Jézust a szívembe. Az utolsó napokban egy este, lement mindenki a dícsőítő terembe, ahol egy keresztet álítottak fel. A prédikátor azt mondta mindenki aki befogadta a szívébe Jézust, az menjen oda a kereszthez és térdeljen alá. Odamentem. Sok gyermek sírt mellette amíg elhangzott az értünk szóló ima, de én nem éreztem semmit. Azután a helyünkre küldtek és elkezdődött a dicsőítés. És Isten szólt hozzám az éneken keresztül és ismét megérintett, de most nem úgy, ahogy azelőtt. Most véglegesen megpecsételte a sorsomat.

Az ének arról szólt, hogy Jézus meghalt a bűneinkért. Még azokéért is akik leköpték, megölték és gyűlölték őt. És eszembe jutott, hogy én is megtettem. Gyűlöltem őt. Pedig ő annyira, de annyira szeret, hogy meghalt azért, hogy megmentse az életemet és élhessek.

Valaki mellém futott és átölelt. Az arcát könnyek áztatták. Az enyémet is. Nem tudtam abbahagyni a sírást. A fejemben folyamatosan a megfeszített Jézus képe lebegett. Feláltam. A teremben már nem énekelt senki a dícsőítő csoporton kívül. Mindenki imádkozott és sírt. Isten ott volt közöttünk, és csodát tett. Odamentem a barátaimhoz, akik már egy éve megtértek és imádkoztunk. Azután még sokan imádkoztak értem. A lelkipásztor ekkor odahívta mindazokat a kereszthez aki még oda szerettek volna menni. Ki is mentek páran.

Ekkor nagyot dobbant a szívem mert a között a pár ember között ott volt az öcsém is.

Tudtam mit jelent ez.

Megtaláltuk az élet fényét, amely kiút a sötét alagútból, a halálból!