.

A KISLÁNY
 

Édesapám az I. Világháborúban Dél Tirolban szolgált, úgyszólván a temesvári Fa és Fémipari szakiskolából ment a frontra.
Volt neki egy egyszerű falusi kutyája, Kislány volt a neve. Mondom, egyszerű, nem volt pedigréje, csak olyan egyszerű írástudatlan veleszületett ösztönös házőrző, és mindenképen nagyon hűséges, és gazdi szerető.
Amikor megkötötték a fegyverszünetet, nagyanyámnak fogalma sem volt, hogy a torokgyík járványból megmaradt egyetlen fia él-e. Onnan levelet nem lehetett írni, a tábori posta is nyomtatva volt több nyelven, és az üzenetet csak alá lehetett húzni: EZEN A LAPON MÁST KÖZÖLNI NEM LEHET. EGÉSZSÉGES VAGYOK, ÉS  JÓL ÉRZEM MAGAM.  Néhány ilyen életjel tábori posta mai is megvan, melyeknek az, az érdekessége, hogy a Hunyadi János utca 7 szám helyett,  Pénzt kérek utca 7 szám a cím. Az osztrák tábori csendőr nem értette, viszont a mi postásunk kézbesítette, mert ismerte a Nagyanyámat.
A Kislány egy napon elkezdett különösen viselkedni. Alig evett, és állandóan a nagykapuval szemben feküdt, miközben le nem vette a szemét a kapuról. A vizet, és a kosztot elébe kellett tenni, és aludni sem tért a meg szokott helyére. Múltak a napok, 4-5 már több mint egy hete,
és ekkor még nyugtalanabb lett, nagy csiholásba kezdett, lemegy a Nagyanyám, nézi: mi van veled maradj már, de a kislány csak ugrál rá, és a kapu megnyílik : Édesapám megérkezett a frontról.
Nem tudni kinek volt nagyobb öröme, Nagyanyámnak, Irénke akkor 6-7 éves kishúgának vagy a Kislánynak.
Ki tudná ezt megmagyarázni, hogy hogyan érezte az a kiskutya, hogy a gazdi elindult haza?
Honnan érzik a mi pulijaink, hogy érkezek, pedig még be sem fordultam az utcába, még csak a szemafornál vagyok. Az öröm leírhatatlan mindig.  Reggel odajön az ágyamhoz a Csini,
ráteszi az állát az ágyszélére, és vár.. a Luli türelmetlenebb felágaskodik az ágyszélére, és megszaglászik, persze előtte ivott vizet, és jól bepamacsol. Eridj a csudába, csupa víz vagy! Mégis megölelem mind a kettőt, megkapják a kért fülvakarást...Nincs szükség ébresztőórára.
Este a Lulika puszit ad a feleségemnek, aztán letelepszik aludni.  Ha szerencsém van és semmilyen látogató nem jön a portánkra, akkor mi is alszunk, különben ki kell őket engedni, hogy körülszaladjanak, hogy a szolgálatukat, egymást túlteljesítve elvégezzék.
 

Vinczer S. Péter