Panem et circenses Avagy a labdarúgás hatása a békés állampolgárokra2012.05.13. 13:02, Yolla
*Házunk táján -életképek*
Vártam a keresztlányom vacsorára, vívóversenye volt, biztosan fáradtan és éhesen érkezik, gondoltam. Az unokám, aki itt játszott nálam egész délután, izgatottan próbálta rendbe tenni, amit összekuszált, hogy Zsuzsi rendet találjon, ha ideér, aki azonban a megbeszélt időpontban telefonált, hogy késik, mert a metrón gond van.
A vívóverseny Újpesten volt, onnan kellett átjönnie Újbudára.
Megérkezett, ám szemében még ott ült a rettegés.
Kiderült, hogy egy órán keresztül nem indulhatott el a metró szerelvény, mert az Újpest-Fradi mérkőzés szurkolóinak kemény magja összecsapott a metróban és a rendőrség megpróbálta szétválasztani a két egymásnak feszülő drukkolók csoportját, teljes menetfelszerelésben, pajzzsal, gumibottal. A békés utasokat azonban nem engedték kiszállni a szerelvényből, nyilván féltették a testi épségüket, így ott retteghettek a történések miatt. Végül rendőrségi kísérettel elindulhatott a metró.
- Tudod, Keri, velem szemben ült egy fiatalember, aki jobban félt nálam is, megpróbált nyugtatgatni, de reszketett a hangja is, a keze is. Arra gondoltam, ha bántani akarnak minket is a kigyúrt, nem egészen józan szurkolók, akkor nekem kell őt megvédenem. Elvégre nálam volt a vívófelszerelésem. Nagyon megfájdult a fejem, kérhetek egy fájdalomcsillapítót? Még tanulni akartam este, mert szerdán két vizsgám lesz.
- Miért nem hívtál fel?
- Mit tehettél volna? Semmit.
Az én izgő-mozgó nyolcéves unokám, tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul hallgatta a beszámolót, majd átvette a szót, hogy elmesélje, mi történt velünk délelőtt, a piac előtti villamos megállóban. Felpattant és szinte eljátszotta a történteket. Nem egészen józan, rossz kinézetű férfi szidalmazta a világot, nyomdafestéket nem tűrő módon a zsúfolt villamos megállóban, megszólítgatva a várakozókat is. Csenge szorította a kezem és mögém bújt:
- Ugye, nem bánt a bácsi!
Nehezen sikerült megnyugtatnom a gyereket, ne féljen, tőlem megijed a bácsi, ha rászólok. Szerencsére nem kellett bebizonyítanom a valóságban is, mert megérkezett a villamos.
Alig győztem elterelni figyelmüket az agresszíven viselkedőkről.
A vacsora ízlett a gyerekeknek, győzött az egészséges, fiatal szervezetük, s miközben falatoztak, meg is nyugodtak.
A fizikai, lelki agresszióval való találkozásra nincsenek felkészülve azok a fiatalok, akiknek természetes, hogy békés környezetben élnek, akik teszik a dolgukat, egyetemre és iskolába járnak, közben sportolnak. Csenge unokám kosarazik, ügyes csapatjátékos.
Egymás után dobtam fel a legkülönfélébb témákat, mire végre felengedett a gyerekekben a feszültség és áttértek a hétköznapi, mulatságos apró-cseprő témákra és jókat nevettünk.
Valamelyest megnyugodtam, s be kellett vallanom magamnak, hogy Zsuzsinak igaza volt. Ha felhív a metróból, mit tehettem volna?
Hatvanadik évemben járok és már megtapasztaltam számos alkalommal, hogy a kiabáló, nagyszájú ember csak addig bátor, amíg valaki határozottan rá nem szól, akkor megjuhászodik, mert csak a saját gyávaságát palástolja a nagy hangjával.
Arra én sem vagyok felkészülve, hogy mit tegyen az ember, ha nem egy egyszerű hőbörgővel, hanem két verekedni akaró, egymásnak feszülő, önmagát mesterségesen felhergelt embercsoport kereszttüzébe kerül.
Panem et circenses!
Cirkuszt és kenyeret a népnek!
Az utóbbi években, kis hazánkban is a labdarúgás már régóta nem a fociról szól, hanem arról, hogy a szurkolók magja csak a balhé kedvéért megy ki a mérkőzésre, melyek eredménye bizonytalan, s tulajdonképpen számukra nem is sokat számít, hiszen az a fontos, ami előtte és utána van. A balhé az érdekes, a verekedés, a kiabálás, amely szelepként szolgál bennük az egyéb más miatt felgyülemlett agresszió, düh levezetésére, egyébként is, az egyes kluboknak drukkolókat ilyenkor elfogja egy bizonyos összetartozás érzés, a közös akol illúziója adta magabiztosság, melyet sikerélményként élnek meg, ezért azt védelmezniük kell, ököllel, doronggal. Az sem rossz hecc, hogy az őket békességre bírni akaró rendőrséggel is szembe lehet szállni, szinte mindennemű következmény nélkül, ha meg véletlenül betörik egy orr, vagy eltörik egy kar, akkor hetekig tárgyalhatnak a rendőrségi agresszió miben létéről.
Hová tűnt a labdarúgásból a játék?
Magánbefektetők üzleti körei uralják az egyesületeket, melyeknek a befektetésük egy része a sport, nem az eredmény számít, hanem a haszon, amit az ingatlanok, a játékosok eladásából, hasznosításából remélhetnek. A biznisz az biznisz! Lehet seftelni a klubokkal, a játékosokkal, egyébként is, ennek révén írnak róluk az újságok, mindegy, hogy mit, csak a nevük minél többet forogjon a köztudatban.
A futball huliganizmust pedig a sportélet természetes velejárójának tekintik, amely mintegy speciális társadalmi jelenség, az emberekben felgyülemlett feszültségek levezetésére szolgál.
Az pedig, hogy ezzel a békés állampolgárok veszélyeztetve érezhetik magukat, az a befektetőknek mit sem számít.
A politikusok pedig úgy gondolják, hogy kenyér szűkében jobb, ha még több stadiont épül. Elvégre az új oktatáspolitika következményeként hosszú távon biztosított a fociklub tagok pártoló közönségének bővülése.
Mit számít a békés honpolgárok véleménye!
Nem érdekes, hogy a fiatal értelmiség - munkahely hiányában és a bizonytalan jövőbeli kilátások miatt - külföldön akar boldogulni!
És itt maradunk, mi, nyugdíjasok, a műveletlen, munkanélküli tömegekkel.
Úgy érzem, itt az ideje önvédelmi sportot tanulni!
Elvégre csak hatvanéves vagyok!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Köszönöm a hozzászólásaitokat!
Anno apai nagyapám kocsmája a falunk egyetlen sportpályája mellett volt. Apu is rúgta a bőrt fiatalemberként, és számos családi adoma megmaradt a régi időkből, amikor a mérkőzések után ott sörözött a kocsmában mindkét csapat, a szurkolóikkal együtt. SE vita, se verekedés nem volt, győzött a jobbik csapat, a következő szezonban igyekezett a másik klub nyerni, de sohasem feledték, hogy a foci egy sport, egy játék, amely örömet okoz a focistáknak és a nézőknek egyaránt.
Ezek után természetesen én is Apuval szurkoltam a televízió előtt a Fradinak.
Amit megírtam, az tegnap történt a keresztlányommal, aki pszichológiára jár mester szakra, s nem volt nehéz felismernie a két tábor tagjaiban, hogy a mérkőzés utáni összecsapás számukra szinte fontosabb volt, mint maga a mérkőzés.
Elfogott a tehetetlen düh, hogy délelőtt az unokám ijedt meg a villamos megállóban szólózó részegtől, estefelé a keresztlányom a vívó versenyről hazafelé jövet a metróban megtapasztalhatta a futball huliganizmust.