Mostanában gyakran olvashattok tőlem erről a sokak számára talán még ismeretlen „lélekcsaládról”. Képekkel is igyekszem illusztrálni ezt a formát.

Sokan szenvednek a magánytól, különösen azok, akik egyedül maradtak. Gyakran nem éppen egészséges pótcselekvésekkel próbálják enyhíteni hiányukat. Ők még nem tudják, milyen sok lehetőséget tartogat az élet arra, hogy könnyítsenek magányukon.

Én szerencsésnek érzem magam, mert bár egyedül hajtom esténként a fejem a párnámra, soha nem érzem magam magányosnak. Nagy- és kiscsaládban élek egyszerre – fizikai és lelki szinten is. Igaz, hogy tér és idő választ el egyesektől, azonban a lélekkolostoromba beköltöztetett „lélekcsaládom” fölött megszűnik a földi sík minden korlátja.

Nem csupán élénk fantáziámnak köszönhetem ezt az aktív életformát, hanem saját lelkem fejlődésének.

Mit is jelent ez a gyakorlatban?

A lélekcsalád tagjai nem kitalált alakok, nem egy társasjáték bábui, akikkel eljátszogatjuk az időt. Ők nagyon is tudatosan kiválasztott családtagok: olyan lelkek, akikkel már volt közös életünk, akiknek valamikor fontos részei voltunk, és ők is nekünk. Családi karmánk folytatásaként velük hozzuk létre a „lélekcsaládot”.

Tagjai lehetnek távolban élő rokonok, vagy már „előre ment” lelkek, akikkel jelenleg fizikai kapcsolatot nem tudunk teremteni. Minden helyzetre létezik megoldás: a rendszeres találkozások például hipnoterapeuta segítségével is létrejöhetnek. Saját tapasztalatom szerint ezek a találkozások életszerűen és intenzíven zajlanak le, egy másik szinten. Érintés nélküli érintésekkel szinte anatómiai pontossággal „térképezhetjük le” szeretteinket, amennyiben valamikor mély nyomot hagytak bennünk érzékeléseikkel.

Hogy ez mennyire nem skizoid „képzelgés”, bizonyítja például a fantomfájdalom: az amputált beteg is képes érezni a már nem létező testrész fájdalmát.

Másik példa az anyaméh: egy elvetélt magzat lenyomata nemcsak az adott életben, hanem életeken átívelően is követi az „anya” inkarnációját. Újabb fogantatáskor felismerhetik egymást. Az önként visszatérő kislélek gyakran ugyanahhoz az anyához érkezik meg újra. (Ez természetesen nem vonatkozik a tudatos elutasítással, abortusszal megszakított lelkekre.)

Így hívhatjuk haza lélekcsaládunkba a fogantatás után önként visszatérő kislelkeket, a távolban élő, fizikai síkon el nem érhető élőket, vagy azokat a családtagokat, akik már a „másik világba költöztek”.

Általában azokkal alkotunk lélekcsaládot, akikkel a teremtéskor lélekszövetséget kötöttünk.

Carl Jung lélekfilozófiája szerint a szinkronicitás bizonyítja: az összefonódott lelkek a földi síkon nemcsak keresik, hanem meg is találják egymást. A leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekben találkozhatnak, és megbonthatatlan szövetségben folytatják közös karmájukat. Akkor is, ha más síneken futnak a sorsvonatok, párhuzamosan haladnak, és egy végállomáson találkoznak. Ők örökkön-örökké összetartoznak.

Higgyétek el: érzelemgazdag világ ez! A reggeli ébredés és az esti elalvás előtti elköszönés, a nap tapasztalatainak „közös” átgondolása mind segíti a lélek fejlődését. A nap közben megélt apró csodák mosolyt csalnak arcunkra, és lelkünket is simogatják. Tegnap este például, mielőtt pizzánkat megpakoltam, megkérdeztem, ki mit kér rá. „Jöttek a válaszok”, és minden rákerült a tésztára. Igazi gazdag vacsora lett belőle, amit jó étvággyal elfogyasztottunk.

A lélekcsaládban jelen van az egymásra figyelés, a gondoskodás, a gondolatok közvetítése láthatatlan „lélekantennákon” keresztül. Az érzelmi intelligencia fejlődési fokán minden megélhető, ami egy fizikailag együtt élő családban.

Egy illat, egy dal, egy kép olyan intenzív emléket idézhet, amelyben újra átéljük a történéseket. A nyárizápor illata például engem mindig egy meleg kockás plédre, egy csésze forró teára és leírhatatlan boldogságra emlékeztet.

Érdekes a lélek szelektív gyógyító képessége: csak a szép és örömteli emlékeket vetíti elénk, a többit – mint tapasztalati leckét – vizsgával lezárja, eltárolja. Nem fájdalmat okozva, hanem gyógyítva.

Lélekcsaládban élni nem megszokás, hanem életforma. Aki képes így élni, önmaga terapeutája lehet.

Itt, a végállomáson kijelenthetem: talán évtizedek óta vágytam erre a biztonságban és nyugalomban megélt, intenzív lélekcsaládi formára. Ez valójában olyan „zárdai, kolostori” körülmény, amely kizárja a külvilág hatásait, és beengedi az őszinte, feltételek nélküli szeretetet. Megismerteti a lélekhűség csodáját.

Imáimban sokszor kértem valami hasonlót, és megkaptam – nem is hasonlót, hanem a legnemesebb, legszentebb ajándékot. Visszakaptam lélekcsaládként azokat, akiket elveszítettem, akik hozzám tartoztak, és akikhez én is tartoztam. Mert így szeret engem az Isten.

Olyan életajándék ez, amely csak addig maradhat a miénk, amíg méltók vagyunk rá: ha óvjuk és vigyázunk egymásra, és lélekhűséggel őrizzük az elfogadó és befogadó szeretetet.