Lassú patakok mellett élek, békés tónak
virágba boruló partján, sebes gyorsvonat
a vérem, szeretni akarok merészebben,
mint amennyire divat, meguntam szingliségem.
Fejemben a sok szép gondolat, milyet József Attila
írhat, hisz belőle alkotok, elképzelem álmát rajongva,
és megírom helyette, hogy tavasz van odakint,
fiatalosan lépked a szerelem, s már rám kacsint.
Új tavasz éled, ki szerelmes az mindig remél,
nyíló barackvirágokat borzol az áprilisi szél,
út porát lemossa ősz hajunkról a nyári zápor,
összeölelkezik lelkünkben a részegítő mámor.
Látom a tükröt, melyből zöldesen kivillannak rímek,
és úgy rügyeznek e versbe, mintha ő tenné meg,
hogy kalapot emeljen a közeledő tavasznak,
nevetek én is, hisz jó. Ilyenkor ne mulassak?
Újul a mi világunk, akit szeretek, tán tudja,
hogy harmatból lopok könnyet sóhajtozva,
de nincs időm sokáig zsebkendőkbe pityeregni,
virágot ültetek, hogy legyen mit locsolgatni.
Az idő eljár felettünk, az érzések visszatérnek,
szerelmes sóhajok a kéklő messzeségbe érnek,
a rohanó élet orcáján hiába folynak el a napok,
csak veled lehetek e világon az, aki éppen vagyok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Szép versedhez gratulálok, kiemeltnek ajánlom!