Kép: Google képek sorozatból

*MAGUNKRÓL*

Krisztián írása indította el bennem az emlékezést, amely egy nagyon szomorú helyzetet tett végképp tarthatatlanná.

Ketten vezettünk egy kis kft-t Sanyival, akinek felesége: Kati intézte az adminisztrációs feladatokat. Jól megvoltunk, de a cég eléggé nehezen indult, sok volt a kezdeti nehézség, kevés volt a bevétel. Rengeteget dolgoztunk, nem pihentünk hét végén sem, minden gondolatunkat a cég beindítása kötötte le.

Egy péntek délután - amikor más normális ember már a hétvégére készül - mindannyian bent voltunk az irodában, ügyféllel tárgyaltunk, amikor Sanyi elnézést kért, törölgette a szemüvegét, kiment, mondván, hogy megfájdult a feje, kér valami gyógyszert Katitól, aztán visszajön. "Szólj, hogyha segítségre lenne szükséged"-nézett vissza az ajtóból, én pedig vezettem tovább a tárgyalást. Aztán láttam, hogy nagy nyüzsgés van odakint, mentőautó áll meg a ház előtt. Az ügyféltől elnézést kértem, és megnéztem, mi történik. Kiderült, hogy Sanyi elvesztette az eszméletét, Kati hívta a mentőket. Aztán jött egy második mentő, az un. rohammentő...Ügyfelünket most már arra kértem, hogy folytassuk ezt a megbeszélést a jövő héten, mert a kollégámmal baj van. Megértette, és hétfői időpontban állapodtunk meg.

Sanyi ezután hat hétig volt kómában, aztán meghalt. Kati a hat hét alatt nem sokat tartózkodott az irodában, így az adminisztráció is rám maradt, miközben egyedül vittem a céget. Nem háborogtam, tettem a dolgomat. A haláleset után még kevesebbet volt Kati az irodában, hiszen a gyermekeik elvesztették édesapjukat, velük kellett foglalkozni, én megértettem, és robotoltam egyedül. Lassacskán beindult a cég, alakult a bevételünk is.

Kb. fél év elteltével időnként megjelent Kati, hogy "segítsen" de nem az adminisztráció érdekelte már, hanem a cégvezetés. Én tanítgattam, hiszen ketten talán könnyebb lett volna vinni a céget, s talán felvehettünk volna egy adminisztrátort is lassanként.

Kati egyre azon sopánkodott, hogy harminckilenc évesen megözvegyült, és nagyon vágyódott valami férfikapcsolatra. Hamarosan meg is érkezett a "férfi" - ráadásul egy üzleti partnerünk élete párja - akivel rövid ideig titokban találkozgattak, aztán lebuktak, és ez az ember Katiékhoz költözött, mivel asszonya rövid úton kitette a szűrét. (Mi pedig elveszítettünk egy normális üzleti partnert...)

Kati boldog volt, örömében - természetesen nem túl gyakran járt be az irodába, amikor pedig bejött, magával hozta "szerzeményét", aki egy nagyképű, ellenszenves alak volt, első perctől ki nem állhattuk egymást. Elkezdte az irodánkat arra használni, hogy ott bonyolítsa zűrös üzleti ügyeit. Gyanús alakok jelentek meg a tárgyalónkban és sutyorogtak ezzel az emberrel, telefonálgattak tőlünk még külföldre is. Telefonszámlánk meglehetősen megemelkedett, de nem szóltam Katinak, nem akartam elrontani az örömét, ráadásul már az esküvőt tervezgették. Összeházasodtak és hamarosan állapotos lett Kati, amitől - ismét természetesen - nem járt be az irodába.

Én húztam egyedül az igát, rengeteg adminisztráció, utánajárás, tárgyalások, időnként szinte belefulladtam a tennivalókba, de anyagilag legalább kezdtünk egyenesbe jönni.

Akkor szakadt el a cérna nálam, amikor egyszer a portára érve nem tudtam felvenni a kulcsot, mondván, hogy azt csak Katiéknak adhatja ki a portás. "Mi van?"-kérdeztem megdöbbenve, aztán telefonáltam, és Kati mondta, hogy mindjárt itt lesznek. Megvártam és magyarázatot kértem a dologra, hiszen a tárgyaló bútorai, a hűtőszekrény és még sok minden az én tulajdonom volt, ráadásul már én voltam az egyetlen hivatalos ügyvezető a cégnél.

Kati hímezett-hámozott, hogy így döntöttek, mert valaki rosszat akar a cégnek... "Az igaz, mondtam, mégpedig a Te hülye urad! Majd ha megvilágosodták, akkor értesíts, addig pedig Isten áldjon, én máris hazamentem." - ezzel sarkon fordultam és ott hagytam az irodát.

A Munkaügyi Bíróságon érvényesítettem követeléseimet. Kati kérte, hogy "beszéljük meg"... Találkoztunk. Amikor hozzám lépett, meg akart puszilni, mint régen, amikor még barátnők voltunk, de én eltoltam magamtól, mondván, hogy "ezen mi már túl vagyunk".

Részletekben fizette ki a tartozását felém, elengedtem a kamatokat is.

Bírósági megkeresés érkezett, hogy menjek tanuskodni XY ellen (Kati új férje volt a vádlott), aki csalást követett el. Hosszú huza-vona után kénytelen voltam leutazni vidékre a tárgyalásra, ahol az első kérdés, hogy "perben, haragban vagyok-e a vádlottal". "Na, ezért kár volt ide hívjanak, hiszen haragosok vagyunk"...
Kérdezték, mit tudok az üzleti ügyeiről? "Hála Istennek soha nem voltak közös üzleti ügyeink, így semmit nem tudok azokról"-mondtam, azzal végeztem is a bíróságon.

Én is sokszor végiggondolom, hogy helyesen tettem-e mindent? Nem lett volna jobb, hogyha én rúgom ki őket az irodából? Jogom lett volna... Sanyi emlékének tartoztam azzal, hogy a családjától nem veszem el a megélhetést, így tiszta a lelkiismeretem.