Egy barátom mesélte a következő történetet, de mily furcsa, mintha nekünk-, rólunk is szólna. A mi spionjaink is befészkeli magát baráti körünkbe az otthonunkban, és az életünkbe...
***
Rossz álmom után, nehezen ébredtem azon a reggelen. Ziláltan kóvályogtam a fürdőszobába.
Három nem fogadott hívást jelzett a telefonom, mire befejeztem a reggeli teendőimet. Talán, húsz percet időzhettem, míg arcomat megszabadítottam a borostáktól. - Ugyan ki lehet ily korán? –tettem fel a kérdést magamnak. A szám ismeretlen volt. Körzetszámot azonosítva ismertem fel honnan érkezett a hívás, onnan hol hosszú éveket töltöttem tanulással egybe kötött munkával.
Nem hívom vissza, - döntöttem, majd jelentkezik újra. Nem tévedtem, pár perc elteltével telefonom kitartóan berregett. Hamarosan megszólalt a hang az éterben, régi ismerős jelentkezett, akit barátnak véltem egykor. Elhadarta, hogy a közeljövőben hosszabb időre haza látogat, jó lenne leülnünk és tisztázni azt a régi sérelmeket. Gombócot éreztem a torkomban, még a szavak sem tudtak átjutni a maguk értelmében. Az agyam is zsibbadni kezdett a szemem előtt elsuhanó emlékképek hatására, a gondolataim megtorpantak. Nagy nehezen kipréseltem magamból egy mondatot.
- Ne haragudj, kérlek, de számodra nem érek rá, nincs mit megbeszélnünk. További szép napot! – nyögtem ki a múlt terhei alatt roskadva és kinyomtam a telefont. Ennyi tellett tőlem abban a pillanatban. Azóta sokat gondolkodtam, vajon jól döntöttem?
A múltról röviden.
Párkapcsolatomat szilárdnak és megbízhatónak véltem, amikor kényszerből elhagytam hazámat. Terveink voltak, közös élet, család. Az anyagi alapokat szeretettem volna biztosítani a távoli országban felajánlott lehetőséget megragadva. Kutatói munkát ígértek, nekem valót. Az útról a párommal közösen döntöttünk.
Hárman dolgoztunk az intézetben egy osztályon. Nagy összhangra volt szükség, az egyenként elért sikerek összekovácsolásával a pácienseink érdekében. Barátságunk fonala sűrűszövetté formálódott a közös felelősség rokkája alatt. Kölcsönösen látogattuk egymás családját hazautazásaink során. A két család barátságot kötött. Hátrahagyott szeretteink rendszeres kapcsolatot ápoltak.
Második évben kezdtem érezni valami nincs rendben. Barátomra akkor sem gyanakodtam, amikor kapcsolatom fölött gyülekeztek a viharfelhők. Kitárt könyvként éltem az életem előttem. Mikor kimondtuk párommal a végszót, próbált vigasztalni. Egyre csak azt hajtogatta, a távolság ölte meg a szerelmünket. Hittem neki, jó szakembernek tartottam.
Hideg zuhanyként ért, amikor hazatérésem után megtudtam, évek óta ismerte az igazságot, a páromnak volt valakije, éppen az ő barátja, akivel együtt jártak fürdőkre, színházba, és rendezvényekre. Még a szakítási stratégiát is együtt tervelték ki. Egyszer elszólta magát, - véletlen vagy készakarva, soha nem tudom már meg... megkérdezte ismerem a barátját, aki itt lakik a szomszédban a sarki tízemeletesben? Nem ismertem, akkor fel sem figyeltem rá...
Mindent megbeszéltek mögöttem, ellenem, csak engem hagytak ki belőle...
Úgy tudom, még mindig tartják a kapcsolatot.
Elárult! Elnézte és hagyta, hogy építsem a homokváramat, néha még vizet is csurgatott rá, hogy erősebbnek látszódjon. Spionkodott, tőlem kapott információkat továbbított. Kettős szerepet játszott! Egy csapatban játszott az ellenféllel. Igazi hamis kártyás volt!
Nincs az asztalomnál többé helye, cinkelt lapokkal játszó embernek. Vagy talán mégis hagyni kellett volna, hogy a kiterítse a lapjait?
Boldogtalan az ilyen, mert gúny és megvetés a fizetsége, a jellemtelen ember magát sem képes szeretni...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Az irigy "barát"... Nagyon jól döntöttél!!!