Hirtelen ott találta magát a tenger közepén. Talán nem is a tenger volt, talán csak egy folyó. De az is lehet, hogy az óceán.

Hogy került ide? Nem, ez lehetetlen! Az előbb még minden rendben volt! Próbálta felidézni a megelőző perceket. Nem sikerült. Hiába volt jó úszó, valami húzta lefelé. Már a fejét is ellepte az áradat. Kétségbeesetten tempózott felfelé, de karjai erőtlenek voltak. Egyre mélyebbre került. Úristen! Most mit csináljon?
Meddig is bírja az ember levegő nélkül? Két perc? Négy? Vagy öt?

Érezte, hogy mindjárt szétpattan a tüdeje. Csak feljutni! Fel a felszínre!
Tudta, hogy próbálkozásai kudarcra vannak ítélve. Egyre nagyobb és nagyobb víztömeg tornyosult fölötte.

Még halványan látta a napfényt, ahogy ringatózott a víz fodraiban, egyre távolabb. Kezét erőtlenül kinyújtotta, mintha bele akarna kapaszkodni.

Hányszor lépett ki a lakásából gondtalanul, fütyörészve, s mérgelődött, hogy a szemébe süt az éppen felkelő, vagy delelő nap! Sosem értékelte igazán! És a tulipánok, a nefelejcsek a házuk körül? Észre sem vette őket soha! Ennek ellenére most élénken emlékezett rájuk.
Csak még egyszer láthatná őket!

Még két perce van hátra. Vagy már annyi sem.

Furcsa módon, most nem feszített a tüdeje. Andalítón, szinte lebegve szállt lefelé. Már nem látta a fényt sem. Csak víz, víz mindenütt, és a halk csobogása.

Minden erejét összeszedte, hogy összpontosítson a fenti világra. Talán, ha egy madárhangot hallana…vagy egy nevetést. Már egy autó berregésével is beérte volna…

Különös módon, csodálattal töltötték el azok az apróságok, melyek élete minden pillanatában vele voltak mindez idáig.

Gyermekei arcát látta maga előtt. Tudta, hogy csak képzeli, mégis szerette volna megölelni őket! Hányszor kereste a kifogásokat, hogy ne kelljen velük játszani, vagy ne kelljen leülni melléjük tanulni!

Nincs már alkalma helyrehozni! Nincs már alkalma megmondani nekik, hogy ők a legfontosabbak a világon! Hogy mennyire szereti őket!
Most megint érezte, hogy fullad. A vér ott lüktetett, szinte dübörgött dobhártyáján, pattanásig feszült a tüdeje. Már csak egy perc… talán…

Édesanyját, feleségét, gyermekkori barátját pillantotta meg. Anyja hangját hallotta: „kisfiam, csak óvatosan! Vegyél sálat is, és húzd fel a sapkádat, nehogy megfázz!” – idegesen hárította mindig az anyai aggodalmakat.

Egyszer, egyetlen egyszer vitt egy szál virágot a feleségének. Mennyire örült neki! Miért is nem vitt gyakrabban?

Nem tudja már helyrehozni. Nincs már alkalma kijavítani. Nem vihet virágot soha többé neki!

Már csak másodpercek vannak hátra…

Csak még egy ölelést…az egész világnak! Elférne minden az ő ölelő karjaiban. A napsugár, a bárányfelhők, a tulipánok, édesanyja, felesége és a legdrágább kincsei: a gyerekek! Minden gyermek elférne az ő karjaiban! És a buszberregés és a kutyaugatás is.

Most valami hangot hallott! Istenem! Valami hang! Érezte, hogy megszűnt a lüktetés a dobhártyáján a hang hatására.

Mély levegőt vett…és kinyitotta a szemét. Nem nyomta le mindjárt az ébresztőórát, melynek hangja mennyei muzsika volt most füleinek.

Végig gondolta még egyszer az álmát. Rémálom volt? Vagy valami más?

„Helyre tudod még hozni” – zakatolta távolról egy vonat. „Igen, helyrehozom.”- hallotta egy autó erőteljes dudálásából.

Mosolyogva hunyta be a szemét, hogy megtervezze a napját. Felkelésig van még két perce…