Ezennel befejezem a régi "Tárogatós" írásaim áthozatalát.

A továbbiakban új írásaim következnek. Köszönök minden véleményt, s hogy olvastátok.

 

Napfogyatkozás

 

Mint asszony ki legszebb köntösét felvette

Titkos randevúra lépkedett sietve.

Vágytól  égve, űzve haladt fent az égen

A testében felizzó szenvedély tüzében.

 

Hogy is lesz ez most? Mélázott merengve.

Lesz-e, mire vártam már százötven éve.

Vajon érkezik-e? Eljön-e? S nem késve?

Töprengett el a Nap az ég alját fürkészve.

 

Ha majd megérkezik, elhozza-e nékem?

S imádni fogja-e „női büszkeségem”?

Odaadom neki, mit csak annak lehet.

Ki méltó lészen arra. Szeretem, mert szeret.

 

Mert  egy van csak, ki ezt tőlem megkaphatja .

Engem elfogadni másért, ki tudhatna.

Több millió éve vágytam arra várva

Átöleljem őt, karjaimba zárva.

 

Vad szenvedélyemben az ISTENhez esdve

Lelkemre szorítva  ne égjen el teste.

A búcsú percében  bízvást remélhessem

Talán száz év múlva újra eljön értem.

 

Még e gondolatok sorjáztak fejében.

Feltűnt a kis Hold is a túlsó szegélyen.

Mintha csak véletlen arra lenne útja

Ezüst fényben sápadt aprócska korongja

 

Tétován ballagott s egyre fentebb hágott.

Káprázta két szeme a nagy világosságot.

Eltévedt vándorként ki nem tudja hol jár.

Meglátta a Napot! Nincs visszaút most már!

 

Elindult feléje maga elé nézve.

Halványan sápadtan, még is eltökélve.

Ezerszer fényesebb, hatalmasabb, nagyobb!

De Ő lesz! Megpróbálja, s eljegyzi a Napot.

 

Bármennyire nagy is, fél tőle mindenki.

Senki nem mer soha a közelébe menni.

Téved, ki azt hiszi fénye a boldogság.

Forrósága ára, szörnyű magányosság.

 

Ezért nincsen párja. Hogyan is lehetne.

Gerjedő tüzében rögtön el is veszne!

Éj fejedelme a Hold kis vakmerő herceg

Adni akart neki egy gyönyörű percet

 

Hazája éjszaka, s a kéklő  messzesége.

Csillagokat őrző, féltő, büszkesége.

Kik elbúcsúztak tőle könnyet ejtve érte.

Imádságként gyúlt ki mindegyikük fénye.

 

Indulj, ha menned kell, hiába is kérnénk.

Ne feledd, nélküled árván mind mit érnénk?

Ha nem térnél vissza nem lesz éjnek kékje

Nem lesz éjszaka sem lelkek békessége.

 

Ki fog ránk vigyázni ki őriz sok álmot?

Mit csak te vigyázhatsz égi boldogságot

Ezt vidd most magaddal, tedd a tarisznyádba.

Mikor bíbor kék lesz, húzd fel az ujjára

 

S erről tudni fogjuk, hogy sikerrel jártál

Boldog lesz a Nap is. S te is erre vártál!

Kis tompa fényű Csillag ki a vállán sírta

A gyémántköves gyűrűt a zsákjába dugta.

 

Elköszöntek tőle megölelték sorban

Megmártá bocskorát égi ösvény porban

Ment még el nem érte sötétség határát.

Hol  utolsó csillag megvetette  ágyát.

 

Átlépve sötétből a napfény országába.

Úgy érezte lankad, cserbenhagyja lába.

Kissé elfáradva pillantott szét éppen

S látta a fényözönt ragyogni az égen

 

Megbűvölve nézte tátva maradt szája

Ahogy fényözönbe tündökölt mátkája.

Hogy feléje haladt érezte, mint éget.

Szürkére fakítva a kéjes égszínkéket.

 

Már ott állt előtte karjait kitárva.

Beszippantva olvadt egy nagyot kiáltva!

Azt hitte nincs tovább, de mégis megérte

Mit átélt e percben bár kicsordult vére.

 

Lám vannak még csodák, mert e pillanatban

Olyan lett  ég kékje mikor pirkadat van!

Eszébe jutott s tarsolyába nyúlva.

Mit magával hozott a Nap ujjára húzta.

 

Karjaiban izzott szikrázva várt a Hold

S állta az ölelést, mert igazi férfi volt!

Ily tüzes babája nem volt  senkinek sem

Csodálta s bámulta a világegyetem

 

S ez égi nász sem múlhat el nyomtalan

Mikor köszön a Nap, s újra éjszaka van.

Utolsó e mosoly, mit csókol utoljára.

A legfényesebb csillag Nap és Hold Leánya.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés