„Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked.”

                                                                                                                                          Máté 6 -3-4

A korábbi évek nyüzsgő forgatagához képest néptelen a piac. Minden sátor nyitva van, és mindegyik nyálcsordító finomságokkal csalogatja a vásárlókat. Az emberek, akik azelőtt a pirosabb paradicsomot, a hersegő, kemény, frissességet, ígérő paprikákat, a legszebb sárga és fehérrépát, zöldebb, keményebb káposztát gusztálták, ma előbb az árcédulákat nézik, s azután a terméket.

Mi tagadás, én is! Korábban – már ha egyáltalán a piacra vezetett az utam – pár perc alatt megtöltöttem szatyromat, ’s futás a kocsihoz, hogy haza vigyen. Ma a kocsi jól elvan "sebes álltában", én pedig gyalogszerrel megyek, és előbb az árakat nézve körüljárom a bódék közötti sikátorokat.

Ebbéli tevékenységem közben figyelek fel egy idős emberre. Látásból ismerem, vasárnaponként ugyanarra a szentmisére járunk. Ruhája tiszta, rendes, de elhordottnak tűnik. Látszik rajta a hajdani jólét. Az is látszik, hogy az a jólét mára múlté.

Ő is meglát, elmosolyodik. Gyorsan köszönök neki, mert úgy vélem idősebb nálam, s együtt járjuk utunkat ártáblától-ártábláig. Ahol már látott tovább cserkelni a kofa, ott ránk köszön:

-           Tessék venni tőlem, máshol se olcsóbb! – mondja túl hangosan, fülünket sértően. Csak azért is tovább lépünk, és a második árudánál hagyjuk a zöldfélék árát.

A tojásos asszonynál ki-ki a számára szükséges darabot veszi.

-           Csak ennyit? – kérdi az asszony.

-           Nagyböjt van. – feleli úti társam.

-           Nagyböjt van! Bizony nagyböjt van valóságosan is, meg átvitt értelemben is. – gondolkodok magamban.

Széjjelválunk. Az öregúr krumplit, savanyú káposztát is akar venni, én, pedig a pénteki hal beszerzésére indulok a csarnok irányába.  Mire sorra kerülök, eszembe jut, hogy a hét végén elmegyek vidékre. Virágvasárnap lesz. A börzsönyi kis faluban felemelőbb az ünnep, mint itt, a szokásait mindinkább hitehagyó városban. Kis házam gázzal működő hűtőgépe tavaly gyógyíthatatlanul megbetegedett, meg kellett válni tőle. Szalonnát, sajtot, füstölt szalámit kellene vinni, mert más - olcsóbb -  húsféle megromolhat.

Beállok a megfelelő sorba hát, és előttem "kettővel" újdonsült iismerősömet pillantom meg. Kér pár szelet párizsit, csirke szárnyakat nézeget, de aztán tárcájába kukkant, és nem kéri.

Sorra kerülve gyorsan elhadarom, mit akarok, és félszemmel az öregembert nézem.

- Jól van!  - biccentek a savanyúságos üzlethez tart.

Ott is várakozik pár ember. Mögéjük áll! Gyors elhatározással két csirke combot is kérek. Fizetek, és oldalvást, mint a menyhal az Ipolyban az öreg mögé sündörgök. Úgy teszek, mint aki a sor mellett állva tépelődik: mit  vegyen, mit  ne vegyen.

Mikor a mérleget figyeli, gyors mozdulattal kosarába csúsztatom a  két csibecombot. Olyan a mozdulat, hogy a mögötte álló azt hiszi, együtt vagyunk, nem sejti a valódi helyzetet. Aztán lassú léptekkel kifelé veszem az irányt a buszmegálló felé.

Jó érzés tölt el. A sikerült jótett érzése. Azt hiszem, a kora tavaszi Nap melegéből most több sugárzik rám. Nem is biztos, hogy a földünket éltető csillag melege ömlik rám.