2012.03.23. 19:03, Ekpafat
Megdöbbentek, hogy Ingrid milyen jól beszéli a nyelvet. Tünde elgondolkodott, milyen sokat tett ez az asszony, hogy párjának a kedvében járjon, a fiú hálája is végtelen lehet, hogy így szeret...
Most értette meg, miért mondják az igazak, hogy a lélek ruhája a test, ami nem más, mint egy díszlet. Az érték, maga, a lélek. Érdekes helyzet alakult ki, mindenki természetesen viselkedett, szerepet senki nem próbált magára ölteni, nem volt szükség a színészi munkára. Egy-egy mozdulat, bájos esetlenség, bizonyította a természetességet. Az ebéd nagyon finom volt. Éva próbálta kiszolgálni Ingridet, de az asszony olyan gyakorlatiasan mozgott az asztalnál, hogy nem volt szükség a segítségre. Sokáig ültek az asztalnál, majd Tünde felállt, hogy leszedje a terítéket, elmosogasson és hazamenjen. Az asszony megkérte, engedje meg, hogy segíthessen eltörölgetni, legalább az édesanya és a fiú nyugodtan beszélgethet egymással. A konyhában vidám beszélgetés zajlott, nyoma sem volt feszültségnek, izgalomnak. Ingrid elmesélte, hogy nagyon vonzódik õ is a pszichológiához, amíg jobban mozgott addig eljárt elõadásokra, amelyeknek a témája összefüggött ezzel a tudománnyal. Kérdezett és beszélt, mesélt. Elfogytak a szennyes edények, s tisztán a helyükre kerültek. A lány elbúcsúzott, a szentestei találkozásig. A lakásától pár lépés választotta el, mikor szomszéd ajtó elõtt elhaladva, nyöszörgést hallott. Megtorpant, s feszülten fülelni kezdett. Pár pillanat múlvamegismétlõdött az elõbbi, artikulátlan, erõtlen hang. Semmi kétség, itt valami nagy baj van. Izgalmában alig tudta a kulcsot a zárba illeszteni, nehezen jutott be a lakásba. A mappát kereste. Emlékezett, hogy látott rajta egy telefonszámot, gondolta, ez csakis férfi száma lehet, hisz mielõtt utána vitte a kocsiban felejtett mappát, nem volt rajta semmi. Tárcsázta a számot, a fiú jelentkezett. A lány feldúltan hadarta el, mit tapasztalt. A férfi megköszönte és haladéktalanul indult haza. Kisvártatva felsikoltott a csengõ. Ott állt az ajtóban, viaszszín arccal, színtelen ajakkal, s ahogy megszólalt, hangja is remegett. Kérte a lányt, menjen be vele a lakásba. A kisszobába lépve az idõs asszonyt a szõnyegen fekve találták. Feje mellett kisebb vértócsa, egyik lába furcsán a teste alá csavarodva, fájdalmasan jajgatott. A fiú odalépett, felemelte édesanyja fejét, megkérte a vendéget, telefonáljon a mentõknek. Az asszon is, feléje fordította a fejét.
— Maga mit keres itt? — kérdezte villámló szemekkel.
— Anyám! — felelt a lány helyett a fia. — Õ telefonált nekem, mert hallotta a nyöszörgésed.
Az asszony nem törõdött többé a lánnyal, csak azt hajtogatta: nagyon fáj a lába, nem tudja megmozdítani. Közben a lány egyre türelmetlenebbül válaszolgatott a mentõállomás diszpécserének ostobánál ostobább kérdéseire. A néni nevén, korán és a látható helyzetén kívül, arra voltak kíváncsi, miért nem az ügyeletet, háziorvost hívták, esetleg a betegszállítókat, mert — magyarázták — a mentõ és a betegszállítás nem azonos, tevékenységükben is különböznek, sõt a társadalombiztosító is csak azt finanszírozza, ahova a betegalany be van sorolva.
Ekkor Tündénél elszakadt a cérna.
— Egy vérzõ idõs hölgyrõl van szó, aki feltehetõen elesett, fejét betörte, lábát nem tudja mozdítani, mindegy hogy betegszállítót, mentõt, vagy helikoptert küldenek, de jöjjön azonnal valaki, mert a betegalanynak titulált ember elvérzik! — replikázott most már felemelt hangon.
Pár perc múlva egyre erõsödõ sziréna hangja jelezte a mentõ közeli érkezését.
A mentõtiszt ideiglenesen ellátta a vérzõ sebet.
— Varrni kell — jelentette ki, amikor az asszony combjához ért, megcsóválta a fejét. — Valószínûleg combnyaktörés — közölte. Egy speciális hordágyra tették a beteget és fia kíséretével a klinikára, szállították. A lány hazament. Tiszta szívbõl sajnálta az asszonyt, látta fájdalomtól eltorzult arcát és fia õszinte aggodalmát. Órák teltek el. Utóbb eszébe jutott, hogy talán a barátnõjéhez ment, ahhoz a vöröshöz, akit az édesanyja is dicsért. Gondolatai itt idõztek, amikor ismét megszólalt a csengõ.
A férfi állt az ajtóban.
— Bejöhetek? – kérdezte bátortalan mosollyal.
— Természetesen. Gyere, mondd, mi van.
— Combnyaktörés. Azonnal megoperálták, most az intenzív osztályon fekszik. A fejsérülés szerencsére nem súlyos, összevarrták.
— Tudatta dióhéjban Péter.
— Szegénykém, milyen ünnepetek lesz! — buggyant ki Tündébõl.
— Rajtad múlik, milyen lesz — felelte Péter.
— Rajtam? — ámult el Tünde. — Talán a barátnõd segít átvészelni a nehéz napokat. Természetesen rám is számíthatsz, ha tudok valamiben segíteni.
folyt. köv.
Előző részek: ITT >>>>
Szeretem a szép történeteid. Lélekben mindig erősítenek és tanítanak engem...