A magyar ifjúság jövője, jövőnk ifjúsága

Tisztelt Hallgatóság! Hölgyeim és Uraim!

 

Korunk társadalmi problémáinak egyik legjelentősebb megoldandó feladata az, hogyan készítjük elő a jövő magyar ifjúságát az egészséges korszakváltásra, milyen jövendő nemzedék kezébe helyezzük országunk sorsát, miként maradhatunk a Kárpát–medencében államalkotó nemzet további ezredévekre.

Az emberiség történetében, amíg csak az írásos múltba vissza tudunk tekinteni, mindig megvolt a nemzedékek szembenállása, az apák és fiúk vetélkedése, az ifjúi forradalmi lendület szembeszegülése a tapasztalt, de megújulásra nem mindig képes előző nemzedékkel szemben.

 

A huszadik század örökségeképpen most, a huszonegyedik század elején még nagyobb a gond a nemzedékváltás erkölcsi alapjainak lerakása, – az internet gátlástalan lehetőségei, a hírközlőszervek, reklámok és az életvitelt kedvezőtlenül befolyásoló felelőtlen sugalmazások szövevényében, de egyben az egészséges, kiegyensúlyozott visszarendeződés, az egész népességünk több nemzedékét megrontó agymosásból való szinte halaszthatatlan kijózanodás igényével.

Egy rövid visszatekintéssel vezetem be mondanivalómat. A múlt század elején, amikor nagyjából a jelenlegi, de akkoriban igazán virágjukat élő nagyhatalmak fokozódó gyarmatosítási politikája, a kapitalizmus hihetetlen terjeszkedésének mohó világuralmi törekvése következtében a vetélytársak között elkerülhetetlenül kirobbant az első világháború, senki sem látta előre, hogy visszahatásként milyen bomlasztó, nihilista proletármozgalom kibontakozásához adták meg a történelmi lehetőséget. Most már tudjuk, hogy az idejétmúlt, elnyomó cári rendszer romjain Oroszországban – sötét nyugati erők segítségével – hatalomra került bolsevizmus milyen terrorisztikus, lélekmérgező ideológiával tört utat magának, milyen rémuralmat hozott létre a Föld egy hatodán, Eurázsiában, – majd Ázsia számos más országait is tévútra

vezette, ahol ugyancsak tomboló terrorhullám szedte több milliós áldozatait a későbbiekben.

Az első világháború utáni igaztalan békeszerződések, jobban mondva kegyetlen diktátumok miatt elkerülhetetlen második világháborúban a német nemzetiszocializmus megsemmisítése érdekében a nyugati hatalmak, minden erkölcsi gátlás nélkül szövetséget kötöttek a hírhedt népnyomorító bolsevistákkal, és a szövetségesek győzelme után, – más Közép–Kelet–európai országokkal együtt – az újra megcsonkított Magyarországot koncul dobták oda az istentelen diktátornak, Sztálinnak.

Ennek lett az eredménye az a tragikus és végzetes sorsforduló, hogy az erkölcsromboló bolsevista rendszernek, – már nem csak a szovjet birodalom népei, hanem a Kelet és Nyugat közé északtól délig földrajzilag betagozódott, szomszédos országok mellett 1945-ben hazánk is prédájául esett, – az 1919-es proletárdiktatúra rémes emlékezetű időszakának felújítása, későbbi folytatásaképpen.

A tények rövid előrevetítése után visszatérek – az első világháborút, a véres kommünt, majd a trianoni békediktátumot követő évekre, évtizedekre, – az akkori magyar nemzetet, annak felnövekvő ifjúságát ért megrázkódtatás utáni eredményes talpra állás korszakára.

A Trianoni Békeszerződés honvédelmi szempontból is drámai kikötései, országunk katonai önvédelmének szinte megsemmisítésével egyenlő rendelkezéseinek haladéktalan teljesítésének kötelezettsége mellett, a teljes katonai kiszolgáltatottsága ellenére az akkori magyar kormány kereste a kiutat a ránk erőltetett kilátástalan helyzetből. Az 1921. december 13-án kihirdetett, úgynevezett első véderőtörvény szabályozta a magyar királyi honvédségnek az új szervezeti felépítését, magyarán mondva minimálisra való leépítését.

A törvényalkotók törekvése a következőkben az volt, hogy ha már nem lehet sorozás útján katonai kiképzésben részesíteni a felnövekvő korosztályokat, hiszen a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság éberen felfigyelt volna minden katonai vonatkozású megmozdulásra, létrehozták a leventemozgalmat, az első véderőtörvény kihirdetésével egyidejűleg, az 1921. évi LIII-as törvénycikk törvényre emelésével, mint az ifjúság általános testnevelési programját.

A törvényalkotók jól tudták, hogy a Trianoni Békeszerződés katonai rendelkezéseinek diplomatikus megkerülésére a testnevelést és a sportot kell elsőrendű nevelési tényezőként kihangsúlyozni. Ezzel szemben valójában az 1921-es véderőtörvénnyel egyidejűleg a levente mozgalom létrehozása a titkos magyar hadsereg megteremtésének törvénye volt, még akkor is, ha összekapcsolták egészségügyi, sportolási célokkal, névművelési törekvésekkel. Csak ez az egyetlen lehetőség maradt – törvényes úton kötelezni a magyar ifjúságot a katonai előképzést közvetetten biztosító testnevelésre.

A törvény 1.§–a kimondja: A testnevelésnek az a feladata, hogy az egyének testi épségének és egészségének megóvása, lelki és testi erejének, ellenálló képességének, ügyességének és munkabírásának kifejlesztése által megjavítsa a közegészség állapotát, gyarapítsa a nemzet munkaerejét.

A 2.§.(1) bekezdése szerint: mindennemű iskolában gondoskodik mindkét nembeli tanulóifjúság rendszeres testneveléséről…, A (2) bekezdés folytatja: szervezi az iskolát elhagyó ifjúság testnevelését oly módon, hogy ebben a 21-ik életévének betöltéséig a nemzetnek minden férfitagja kötelezően részt vegyen.

A törvényalkotók felmérték a realitást, – egyedül a sport területén lehet megadni a jelen és jövő generációinak azt az emberi tartást, melyre a jövendő katonai rendszer kiépíthető lenne, valamint azt a fizikai nevelést és erősítést, mely az ifjúságot az esetleges háborús katonai szolgálatra előkészíti. Ezen kívül szilárd erkölcsi alapokra van szükség, erős nemzeti érzésre, tudatosítva a jövő nemzedékében, hogy az egyéni jogok mellett állampolgári kötelességek is vannak. A mozgalom irányítása az Országos Testnevelési Tanács kezébe került, az viszont a feltűnés elkerülése végett a Vallás és Közoktatási Minisztérium hatálya alá tartozott, a honvédelmi szándékokról történő figyelem elkerülése céljából. Az 1924. évi II. törvénycikk teremtette meg országos szinten a testnevelés anyagi alapját. Az a sportlehetőség, amit a levente mozgalom nyújtott, sok szegény sorsú, kispolgári származású fiatal előtt az évek során mind vonzóbbá tette a mozgalmat.

A levente mozgalom elindítása arra is alkalmas volt, hogy a hadsereg létszámánál lényegesen nagyobb számú ifjút vonjanak be a katonai előképzésbe. Jól tudták az államférfiak, hogy a fiatalság nevelésén kell kezdeni a megújulást, ha azt akarják, hogy a nemzetnek gerinces középosztálya legyen. Hiszen ha kiölik a magyarságból az öntudatos nemzeti szellemet, szó szerint az önazonosság tudatot, azzal a nemzet gerincét törik meg az ellenségekkel körülvett országban.

Célul tűzték ki a mozgalom szervezetének megalapozói, hogy az oktatásban és a nevelésben a hősök, a nemzeti múlt kiválóságai tiszteletének kell a középpontban állania, és határozottan el kell ítélni azt a demoralizáló véleményt, miszerint katonának lenni szégyen. Vissza kell állítani azt a szilárd meggyőződést, hogy a haza, a családi tűzhely védelme mindenek előtt férfiúi kötelesség, és katonaviseltnek lenni jellembeli többlet.

(Ha valakinek eszébe jutnának, hogy az elmúlt neoliberális kormányzati ciklusok alatt fokozatosan miként történt a magyar honvédelem, a magyar hadsereg minimálisra történt leépítése, ami által az ország önvédelme teljesen ellehetetlenült. Mindezeket megelőzően – éppenséggel a rendszerváltozásnak nevezett időszakban – évek óta egyre jobban felerősödött a katonai szolgálat értelmetlenségének, feleslegességének a propagandája a katonakorba érett fiatalok előtt, mintegy a személyiségi jogaik korlátozásának antidemokratikus formája, – az ne felejtse el, hogy 1921-ben – a véderőtörvény megalkotásának idejétől – alig másfél év választotta el az országot az 1919-es kommün bomlasztó propagandájától. Sajnos a mögöttünk hagyott húsz évben visszaköszönt Linder Béla hadügyi népbiztos 1919-ban elhangzott, majd szállóigévé vált kijelentése: „Nem akarok katonát látni!”)

A leventetörvény kötelezte a városok és községek elöljáróit, hogy a gyakorlatozások lehetővé tételére megfelelő sporttelepekről és felszerelésekről gondoskodjanak. A nagy vállalatok, melyek sok levente korban lévő ifjút foglalkoztattak, szintén kötelesek voltak önálló levente csapatokat felállítani és fenntartani. A leventeoktatást és fegyelmezést külön tanfolyamokon kiképzett leventeoktatók végezték.

Tekintettel arra, hogy a hadsereg létszámának leépítésével a tiszti–altiszti karból sok hivatásos katona elhelyezése a polgári életben nyomasztó gondot jelentett, ez által mód volt arra, hogy részlegesen a levente mozgalom kiképzőállományában is alkalmazzák őket, egyúttal biztosítva a katonás nevelés színvonalát. Azonban a leventeoktatói munkában nem csak rájuk számítottak, hanem – főleg faluhelyen – az értelmiségiekre, – leginkább a tanítókra, a földműveléshez visszatért volt világháborús altisztekre.

A levente kiképzésben való részvétel a fiúk számára tizenkét éves kortól volt kötelező, heti egy alkalommal, délután négy órában, az iskolai vagy iskolán kívüli foglalkoztatás keretein belül. A katonai alaki kiképzésen kívül térképolvasás, évenként egyszer éleslövészet levente kispuskával, és különböző harci gyakorlatok, menetelések szerepeltek a feladatok között. Az időjárási viszonyokhoz igazodva a terep– és harcászati gyakorlatok kint szabadban történtek, a téli hónapokban rendszerint az iskolatermekben folyt az elméleti oktatás: a levente puska szétszedése, összerakása, térképolvasás, légoltalmi ismeretek oktatása, elsősegélynyújtás, vízből mentés, és ehhez hasonlóak. A katonai előképzés egyelőre ki nem mondott távlati célja az volt, hogy ha netán a szükség úgy hozza, az idősebb korosztályokat – 18 éves koron felül – rövid időn belül ütőképes hadsereggé lehessen átképezni a megfelelő fegyvernemen belül, katonai egyenruhába öltöztetve.

A levente mozgalom keretei között létrehozott sportegyesületek tevékenysége évről évre jelentősebb, kimagasló eredményeket hozott. A végzett munkájukról, a rendszeres edzésekről és azok eredményéről a minden év tavaszán, nyárelőn megtartott járási megyei és országos versenyeken adtak számot a résztvevők. Ezek a sportversenyek mind nagyobb népszerűség mellett, szinte népünnepélynek megfelelő keretek között zajlottak le. A lelkesítő zenét a levente fúvós zenekarok szolgáltatták, indulók és katonadalok pezsdítő hangjaival. Az elért sporteredmények nézőközönség előtti bemutatása segítette az identitástudat erősödését. A trianoni megaláztatás ellenére is kihangsúlyozta azt a meggyőződést: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!” A legkiválóbb sporteredményeket természetesen díjazták oklevéllel, kitűntetéssel és esetleg szerény ajándékokkal, de persze a siker, az elismerés és a hírnév mind az egyéni versenyzők, mind pedig a csapat számára mindennél többet ért. Az újságok sportrovatai beszámoltak mind megyei, mind országos szinten az ifjúsági csapatok eredményeiről, az egyéni és a csapatmunka értékelésével.

A sportolás területén külön bekezdést érdemel a labdarúgás, mint mindmáig meghatározó nemzeti sportnak számító, versengésre különösen alkalmas csapatjáték. Minden községnek volt labdarugó csapata, és a járásokon belül megszervezett mérkőzések eredménye döntötte el, hogy mely csapatok jutnak tovább a megyei, és feljebb az országos döntőbe. Minden községben, főként a legelő erre kijelölt részében, ott álltak a kapuk, és a mezőgazdasági munkák végzése mellett alkalmas időkben folyt a felkészülés. Nem tellett akkoriban felszerelésre, mindenki a saját trikójában, klott gatyájában rúgta a labdát, legfeljebb tornacipőben, és nem mezítláb. A községek közötti mérkőzés vasárnap délutánonként zajlott le, a pályát körülálló falubeli nézőközönség lelkes bíztatása mellett. Megjegyzem akkoriban nem volt még szokásban a szurkolók közötti vita vagy tettlegesség. Városokban főként az iskolák állítottak ki ifjúsági csapatokat az elsőbbség, a továbbjutás eldöntésére.

Aztán az 1927-es év az egységesen katonai előképzésre való átállás éve volt. A Levente Intézmény vezetői igyekeztek mindent úgy előkészíteni és irányítani, hogy a fokozatos átállás katonai célja egyrészt a hazai, de főként a nemzetközi közvélemény előtt rejtve maradjon. Az utasításokat, a kiképzési szempontokat szóban adták ki. Csak olyan rendelkezéseket bocsátottak ki írásban, melyek kifejezetten a sporttevékenységek szabályozására, szervezésére vonatkoztak.

Ekkor rendszeresítették az úgynevezett fapuskát, mint kiképzési eszközt. Élethű nagyságban egy fadarabból kifaragott, festett puskák voltak, szíj helyett textilhevederrel ellátva. Ezzel gyakorolták a leventék a különböző lő helyzetek elfoglalását, célra tartást, vállon tartást és tisztelgést. Jaj volt annak, aki a másikra ráfogta akárcsak tréfából is. A fapuskán kellett megtanulni, hogy a fegyver nem játék.

A levente kiképzés gyakorlati megvalósítása során az ifjakat három korcsoportba sorolták, és annak megfelelően határozták meg a kiképzés fokozatát is. Egyre komolyabb követelménnyel járt a 12–15, aztán a 16–18 évesek, majd a 19–21 évesek kiképzése, ami végül már szinte a katonasággal azonos felkészültséget jelentett, polgári körülmények között.

Magyarország 1938. március 11-ével nemzetközileg kivívta magának a fegyverkezési egyenjogúságot. Levetette magáról a Trianoni Békediktátum katonai vonatkozású bilincseit. 1939. elején megjelent a második, újabb véderőtörvény, az 1939. évi II. törvénycikk. Ez a törvény többek között a honvédelmi minisztérium irányítása, felügyelete alá helyezte a levente intézményt, már nem mozgalmat! A bevezető rendelkezésekben, amelyekben a honvédelmi kötelezettség tagozódásáról szóló 2-ik paragrafusban az első helyen említi a leventekötelezettséget. Így a testnevelési szempontok elsődleges kihangsúlyozása helyett a katonai előképzésre vonatkozó rendelkezéseket szabályozták, természetesen továbbműködtetve a sportköröket, a sportversenyek további megszokott lebonyolításával.

A kiéleződött nemzetközi politikai helyzet, a fokozódó fegyverkezési hajsza mind arra mutatott, hogy a háborús konfliktus elkerülhetetlen, és a küszöbön álló összecsapásban a légierők, – a vadász– és bombázó repülőgépek, – komoly szerephez jutnak a népek csatájában. A honvédséggel párhuzamosan a levente kiképzés keretein belül is megalakultak a repülő–szakosztályok, ahol erre lehetőség volt. A szakosztály tagja lehetett minden tizenhatodik életévét betöltött, önként jelentkező levente. Az ehhez szükséges technikai, anyagi alapot kívánta biztosítani a törvénybe iktatott Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap. Az események sodrában felvetődött a leventék rádiós kiképzésének a szükségessége is, de az események felgyorsulásával ez szélesebb körben már nem valósulhatott meg.

A tényleges katonai szolgálatra bevonuló korosztályt ebben az időben már mentesítették a katonai előképzéstől, vagyis az alaki kiképzéstől, a menetgyakorlatoktól és egyéb kötelékben történő mozgások begyakorlásától. A jelentés, tisztelgés, a katonai rendfokozatok ismerete, az alapvető fegyelmezési szabályok betartásának alkalmazása már a leventékre kiterjedt. A levente kiképzés a terepgyakorlatokkal együtt erre az időre már szerves része lett a honvédelmi kötelmeknek.

A fentebb hivatkozott véderőtörvény második részében a 6-ik paragrafustól a 13-ik paragrafusig a leventekötelezettséggel foglalkozik, részletesen szabályozva a levente kiképzés céljait és ismeretanyagát, a kiképzés irányultságát, a felmerülő költségek fedezetét, valamint lefektetve a fegyelmi szabályokat. A 134-es paragrafus a légvédelmi oktatásra és az azzal kapcsolatos kötelezettségekre terjed ki. Végül a törvény 171-ik paragrafusától a 176-ik paragrafusig bezárólag a levente kötelezettséggel összefüggő bűncselekmények szankcionálásával foglalkozik, jeléül annak, hogy a hadvezetés milyen nagy súlyt fektetett a felnövekvő nemzedék katonai nevelésére.

Hadd iktassak ide néhány mondatot Bondor Vilmos nyugalmazott dandártábornok „Messze van a nyíregyházi kaszárnya” című, 1998-ban megjelent visszaemlékezéséből, az 1940-es évre vonatkozóan, a visszacsatolt erdélyi területeket felszabadító, rendkívüli katonai bevonulásokkal kapcsolatban: „Az emberanyagot csak dicsérni lehetett. Ezek a korosztályok (1917–1919-es születésűek) mindnyájan átestek levente kiképzésen. Már bevonulásuk előtt ismerték az alapfogalmakat. Azokat csak csiszolni kellett.” (116.oldal)

1941-ben hozták létre a Levente Egyesületeket. Az erre vonatkozó rendelet 36. §. (1) bekezdése magáért beszél:

„A Levente Egyesület célja az, hogy a levente köteles ifjúságot a kötelező levente képzés körén kívül is hazafias és vallásos szellemben együtt tartsák. Az ifjúságnak a kötelező foglalkozás alatti és az iskolákban nyert nevelését tovább munkálják és kiegészítsék, az ifjúságot társadalmi nevelésben és támogatásban részesítsék, valamint szabadidejének helyes felhasználását tervszerűen előmozdítsák. A Levente Egyesület, nevelő, művelő és szórakoztató szabadidős tevékenységének a kötelező heti leventeképzést kell szervesen kiegészítenie. E cél szolgálatában a Levente Egyesületnek az volt a rendeltetése, hogy az egységes nemzettudat szelemében, bajtársi érzéstől áthatott, hazafiasan érző, vallásos és hagyományos harci erényekben gazdag magyar ifjúságnak az összefogó társadalmi szervezete legyen.”

Külön ki kell hangsúlyozni, hogy a 3050/1942. M. E. számú rendelet megtiltotta a leventéknek a politikai tevékenységet. Ez nem csak a baloldaltól, hanem abban az időben egyre jobban tért nyerő szélsőjobboldaltól is távol tudta tartani a leventéket, szinte kivétel nélkül. Tehát éppenséggel nem volt átitatva az ifjúság a később fasisztának nevezett nemzetiszocialista ideológiával, és az, hogy a kezdetektől ilyen eszmék befolyása alatt létesült volna, rosszindulatú és történelmietlen állítás. Hol volt még ez a – manapság sokat idézett, és az idősebb korosztályra elítélő bélyegként előszeretettel rásütött úgynevezett fasiszta ideológiai irányzat még 1921-ben, – a nemzeti önvédelmi törekvések nyomán létrehozott levente mozgalom eszmei alapjainak letételekor? És amint látjuk, a hazafias és vallásos szellemiségű irányultsága ki is zárta a szélsőséges eszmék terjesztésének a lehetőségét a magyar levente ifjúság körében.

Miután részletesen szóltam a két világháború közötti ifjúságnevelés szervezett rendszeréről, mely mondanom sem kell teljesen összhangban volt a családon belül kapott szülői neveléssel, az iskolák szellemiségével, – néhány szóval el kell mondanom, hogy miként zárult le egy korszakkal együtt ez a nemes célú, hazafias és vallásos nevelési irányzat.

A második világháború vége felé, mint ismeretes, a hitlerista hadsereg által 1944. március 19-én megszállt országunkban a Horthy Miklós kormányzó úr által kezdeményezett kiugrási kísérlet meghiúsulása után, – itt bővebben nem részletezett körülmények között – bekövetkezett a szélsőjobboldali hatalomátvétel október 15-én. Ezt követően Szálasi Ferenc az úgynevezett „nemzetvezető” általános mozgósítást rendelt el a maradék országrészen. Mivel, mint volt vezérkari tiszt tudta azt, hogy a fiatalok komoly katonai előképzésben részesültek, kiterjedt a mozgósítási parancs az 1924–1929-es korosztályú leventékre, vagyis a 15 és 20 év közötti fiatalokra. A leventék ezt követő kálváriája már nem előadásom témája, csak annyit mondok, hogy sok tízezer fiatal sorsa megpecsételődött ez által. A harcba bevetett fiatalok egy része nyugaton vagy hazai frontokon odaveszett, a többség hadifogságba esett, szovjet részről pedig sokakat hadbíróság elé állítottak, és halálra vagy hosszan tartó kényszermunkára ítéltek.

Mielőtt tovább mennék az 1945 utáni fejleményekre, röviden említést tennék a cserkészmozgalom történetéről is, mely a maga idejében ugyancsak jelentős hozzájárulás volt a magyar ifjúság reményteli jövőjének a kialakításában, és amely mozgalmat később tűzzel-vassal üldözött a szovjet szuronyok árnyékában hatalomra került kommunista ideológia.

A cserkész mozgalmat az első elindítói azzal a célzattal kezdeményezték, hogy a fiatalokat kimozdítsák a városok rossz levegőjű házrengetegeiből, a civilizáció által biztosított kényelem és eltunyulás körülményei közül, megismertessék őket az erdők, mezők világával, megtanuljanak robinsoni körülmények között ügyességgel és leleményességgel életlehetőséget teremteni maguknak. Fő cél a testi és lelki önnevelés, az önbecsület és mások megbecsülése. A cserkész tud áldozatot hozni a közért, és lemondani, ha a körülmények úgy kívánják. Felelősségérzettel viseltet társai és környezete iránt. Egy kissé romantikus lelkülettel élni a minket körülvevő, rossz hajlamokra csábító, elsivárosodott, anyagias világban. A kibontakozó cserkészetet Klebelsberg Kuno egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter „korunk legnagyobb pedagógiai mozgalmának” nevezte, mert nem erkölcsi prédikációkkal próbált nevelni, hanem eleven példaadással hatott a fiatalságra. Belső törvényei, melyeket a cserkész önként vállal, a hazaszeretet és az Istenhit ötvöződése az életfelfogásban és életmódban.

Hogy hosszasabban ne ecseteljem az általánosságokat, hadd soroljam fel a – kihangsúlyozottan önként vállalt és követett – törvényeket: – Szeresd hazádat mindenekfelett! Légy igaz, becsületes és tartsd meg szavadat! – Légy szigorú magaddal szemben, kedves, lovagias és szolgálatkész mások iránt! Engedelmeskedj feljebbvalóidnak vidáman, panasz és ellenkezés nélkül! – Légy mindig kész védeni a gyengéket és megmenteni még életed árán is! – Légy mindig józan, vidám és nyugodt! – Tiszta testben és lélekben! – Légy takarékos!– Tekintsd cserkész társadat úgy, mint édes testvéredet, bármilyen nemzethez, társadalmi osztályhoz vagy vallásfelekezethez tartozzék az illető! – Keresd az alkalmat arra, hogy minden nap tégy valami jót vagy hasznosat embertársaiddal!

A cserkészpedagógia alapeszméje az őrsi rendszeren nyugodott. A csapaton belül őrsökre oszlott kis egységek élő, eleven szervezetek voltak, a néhány évvel idősebb őrsvezetővel az élen. Összetartó ereje a barátság, a bajtársiasság, és mindenek előtt a szeretet volt. Az őrsön belül, mely 8–10 személyt foglalt magában, mindent együtt cél együtt valósított meg. Már a legfogékonyabb korban ránevelte a gyerekembert arra, hogy első a közösség, amelynek ő csak egy tagja. Az őrsi munka rászoktatott mindenkit, hogy az önös érdekeit mérsékelje, illetve mások igényeivel összeegyeztetesse, de egyben iskolája volt a fokozatos és öntudatos engedelmesség, az alkalmazkodási készség kialakításának is. A széthúzás, az érdekellentét, a társadalmi és vagyoni különbségek soha nem okoztak feszültséget, az őrs, mint egy olvasztótégely formálta a gyerekeket. A közvetlenség, az egymás iránti figyelem, a jó értelemben vett „bandaszellem” hatalmas erő. Az őrsben mindenki fontos ember volt, mindenkinek volt feladata, és adott esetben 8–10 fiú már nagy tettekre is képes. Az öntevékenység alapfeltétele volt a nagyfokú önállóság, azaz hagyni kellett a gyerekeket, hadd éljék a saját életüket – természetesen az idősebbek, vagyis az őrsvezetők okító irányításával. Őrsi naplót is vezettek, ahová bejegyezték az elvégzett feladatokat, a közös kulturális tevékenységüket, kirándulások történetét a tapasztalataikkal együtt.

A cserkészélet csúcspontja volt a nyári táborozás erdőszélen, vizek mellett, lakott településtől távolabb a szabad természetben, természetesen kellő engedély birtokában, és jóindulatú támogatással. Az esti tábortüzek mellett nótázással, tréfálkozással és anekdotázással eltöltött órák rendkívül meghittek voltak. Ha egy további szabályt említek: a cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket, akkor érthető, hogy nem rombolás és szemétdomb maradt utánuk. A sátortábor lebontása után rendbe tették a környéket, a körlet kialakításához kiásott árkokat, gödröket betemették. Azonban év közben is rendszeresen kirándultak gyalogosan, vagy kerékpárra ülve, ismerkedve a környezet élővilágával, felkeresve turisztikai látványosságokat.

A világháború után a cserkész mozgalom megpróbált talpra állni, habár a zavaros és ellentmondásos időszakban, a szovjet megszállókkal a hátuk mögött, a kommunisták már egyre jobban hangoztatták, hogy a magyar ifjúsági szervezetek bűnös módon együtt működtek az elmúlt rendszer úgynevezett „fasizálódó”, a népet kizsákmányoló és elnyomó irányzataival. A cserkészek vezetői hiába igyekeztek a megváltozott körülmények között, elviselhető kompromisszumokkal a mozgalmat életben tartani, a hazafias és vallásos alapelvek miatt a kommunisták számára elfogadhatatlan volt a létezésük. 1946 májusában a rendőrség és az Államvédelmi Osztály megindította a szervezetek feloszlatását azzal, hogy az újságokban egyre–másra jelentek meg álságos leleplező cikkek arról, hogy az ország különböző pontjain egyes cserkészcsapatok fegyveres összeesküvésekre készülnek.

A politikai rendőrségnek kapóra jött az 1946. július tizenhetedikei merénylet, ahol állítólag Budapesten az Oktogon és a Teréz körút sarkán egy „rövidnadrágos és harisnyás cserkészöltözékű, 18 év körüli fiatalember” orvul agyonlőtt egy orosz katonát, kettőt pedig súlyosan megsebesített. A merénylő „valószínűleg” egy cserkész volt. Erre fel a Belügyminisztérium az 1946. július 20-án kelt hivatalos rendeletével feloszlatta a Magyar Cserkészszövetséget. Ez után a cserkészcsapatok egymás után mondták ki a feloszlásukat, és 1948 nyarára teljesen elhalt a mozgalom.

Közben 1946-ban a kommunista párt által életre hozott Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség vezetése alatt megalakult a Magyar Úttörők Szövetsége, mint „a gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülése”. Magától értetődő, hogy 1946 és 1948 között a kommunisták nagy számban beépültek a cserkészek közé, előkészítve azok beolvasztását az úttörőmozgalomba. A még papíron létező Magyar Cserkészfiúk Szövetsége 1948. április 18-án bejelentette, hogy egyesülnek a Magyar Úttörők Szövetségével.

Az úttörő mozgalom, talán mondanom sem kell, sok mindenben igyekezett a cserkészet külsőségeit átvenni a csapatszellem, a táborozás, őrsi foglalkozás tekintetében, az úttörőnapló vezetésével egyetemben, azonban az anyagelvű kommunista ideológia fokozott kihangsúlyozásával, fokozatosan elködösítve a nemzettudatot az internacionalizmus kozmopolita eszmerendszerében.

Nem kívánhatom, hogy a kedves Hallgatóság gondolatban összehasonlítsa az úttörők 12 pontját a cserkésztörvényekkel, de ismerve a két – egészen fiatal fiúkat, lányokat tömörítő – szervezet szellemiségét, céljait és nevelési elveit, hadd soroljam fel a tizenkét pont magatartási elvárásait az úttörőkkel szemben:

Az úttörő – hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, felelősséggel dolgozik érte, – erősíti a népek barátságát, védi a vörös nyakkendő becsületét, – szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik, – gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit, – ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget, – igazat mond és igazságosan cselekszik, – szereti, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket, – igaz, hű barát, – bátor és fegyelmezett, – szereti és védi a természetet, – edzi testét és óvja egészségét, – úgy él, hogy méltó legyen a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságára.

Ahogy a párt irányelvei az éppen időszerű politikai széljáráshoz igazodtak, az úttörők magatartási szabályzata is több módosuláson ment át az évek során. Az Úttörő Szövetség ezen kívül még külön pontokba szedett jogokat és kötelességeket is felsorol a fiatalok számára, szocialista módon körülhatárolva a lehetőségeiket. Természetesen írott malaszt volt ez csupán, egy túlszabályozás az elméletben létező jogok és a valós tilalomfák erdejében.

Azonban ne ítélkezzünk teljesen elutasítóan az úttörő mozgalommal szemben, ha a valóság talaján akarunk maradni. A régi cserkész hagyományokból oly sok minden öröklődött át lelkes nevelők, oktatók munkája nyomán, hogy a valamikori úttörők emlékeiben nem rögzült semmi politikai felhang, nem is érintette meg igazán a valamikori gyermekeket, de a kirándulások, színes programok és elfoglaltságok élményszerű nyomokat hagytak bennük a későbbi életükre. Hogyan is vették volna észre azt, hogy manipulálják őket például azzal, hogy rendszerint vasárnapra időzítettek érdekes elfoglaltságokat. Az csak később tudatosult az eszesebbekben, hogy a kettős nevelés hálójában vergődnek, amikor a vallásos szülők és főleg a nagyszülők egészen másról beszéltek, mint amit hallottak az őrsi foglalkozáson.

Az ifjúság nevelésében az igazi nagy törést az jelentette, amikor 1948. június 18-án az államelnök aláírta az iskolák államosításáról szóló törvényt.

1948–at nem hiába nevezik a nagy fordulat évének, a közoktatásban is jelentős változás állt be, a régi tankönyvek érvényüket vesztették, szeretett és példaképnek tekintett tanárok tűntek el, helyettük jöttek a brosúra ízű szövegekkel oktató, nem mindig kellően felkészült tanerők. A helyükön maradt tanítók és tanárok is érezhetően alkalmazkodtak az egyre agresszívebb párt elvárásaihoz, csak óvatosan engedhették meg maguknak, hogy magánvéleményt nyilvánítsanak.

A bolsevista eszmerendszer egyik alapköve az istentagadás, az ateizmus, és csak az anyagi világ minden ideáloktól, lelki tartalomtól, a természetes emberi érzelemvilágtól megfosztott kereteit ismeri el, ahol a Tízparancsolat nem létezik, és mindenki magára hagyatottan vívja meg élet-halál harcát a csordában, és csak a főkolompos irányába figyel. Nincsen lelkiismeret, a cél szentesíti az eszközt, legyen az akár a másik fizikai megsemmisítése. Ezt az ideológiát igyekeztek bevinni az ifjúság nevelésébe is, amikor megtiltották a hitoktatást, amikor a vallásgyakorlás bűn volt és elháríthatatlan hátrányt jelentett az egyén érvényesülésében. Főtantárgy lett a marxizmus az iskolákban, minden tantárgyat átpolitizáltak, a példakép a szocializmust építő Szovjetunió és annak vezetője lett, kis hazánkban pedig Rákosi pajtás, a párt főtitkára. A szülői tekintélyt megkérdőjelezték, a nemzet korábbi példaképeit megrágalmazták, akár évszázadokra visszamenően.

Mivel én sokáig távol voltam a hazámtól, 1954-ben – az egy időre, csekély kilenc évre megszakadt – saját tanulmányaim folytatása során, majd később a gyermekeim tankönyveivel megismerkedve döbbentem meg, hogy mennyire átpolitizált lett az oktatás, főként természetesen az irodalom és a történelem vonatkozásában. A nyelv oktatásánál pedig egyenesen katasztrófa volt az orosz nyelv tanulásának az erőltetése. A szovjet megszállás 1944/45–ös borzalmaira még mindenki jól emlékezett, így a szülők ellenszenve az oroszul beszélő szovjet katonák garázdálkodásai, rémtettei miatt, az orosz nyelvtől való viszolygás átragadt a tanuló ifjúságra is, megtetézve a bolsevista diktatúra meghonosításával járó össznépi érzelmi ellenállással. Az irodalom oktatásában kizárólag a baloldali írók, költők jöhettek számításba, főként József Attilát előtérbe hozva, költészetének kizárólag a munkásnyomort megjelenítő képeivel. Aztán jöttek az orosz szocialista realizmusnak a gyöngyszemei, a Sztálinról szóló ódákról én már csak hallomásból értesültem. A sors fintora, hogy irodalomból az én érettségi tételem Gorkij volt, hát nem is volt vele problémám. Én ismerem és szeretem az orosz nyelvet, irodalmat és kultúrát, azon értem férfivá, mert magyar betűt nem láthattam, – de mindent a maga helyén és irodalmi értékei szerint kell átadni a tanuló ifjúságnak. Elsősorban magyart a magyarnak, nem pedig a mindenható párt irányelveire és a mindenben kiszolgált szovjet, zsdánovi kultúrpolitika járszalagjára csatlakoztatva, a szovjet szocialista realizmus selejtes fércmunkáit útmutató példa gyanánt magyar diákokra erőltetve.

Saját korábbi iskolai éveimre visszatekintve mind a mai napig sajnálattal tapasztalom, hogy az elmúlt évtizedekben, de sajnos napjainkban is a tanulóifjúság a klasszikus vagy az előttünk járt, netán jeles kortársköltőktől egyáltalán nem tanul hazafias vagy lélekemelő költeményeket. Hát hogyan legyen hű a szülőföldjéhez, hogyan legyen hazafias és családszerető, hogyan vegye észre a magyar táj szépségeit, ha lírai vagy romantikus verssorok nem zsonganak a fejében? Ha a sors idegenbe sodorja, hogyan tudja honvágyát és hazaszeretetét szavakba önteni, amikor talán még imádkozni sem tanították meg?

Visszaemlékszem arra, hiszen tapasztalatból beszélek, amikor a szeretett hazánktól nyolc– tízezer kilométernyire végre magyar honfitársakkal is kerültünk össze egy munkatáborban, – persze mind fiatal volt leventék, háborús bűnösként hosszú rabságra ítélve, hogyan próbáltuk a befejezetlen iskolai tanulmányainkból felidézni a verseket, költeményeket, hogyan próbáltunk reménységgel tekinteni a jövőnkbe, hogy egyszer csak az idegenben való bujdosásnak is lesz vége.

Itt jut eszembe, hogy minket már az 1930-as években Kodály módszerrel tanítottak énekelni népdalokat, régi virágénekeket, pentatonikus dalok ősiségét tudatosítva bennünk. Ha éppen a körülményeink megengedték, milyen szívvel–lélekkel dudorásztuk a népi dalainkat, közben persze katonanótákat, magyar nótákat, operett- és filmdalokat. A mai fiatalság talán, akiket nem tanítanak magyar dalokra, adott esetben zagyva angolsággal fognak nosztalgiázni, ha sorsuk idegenbe veti őket, hiszen sokan csakis arról álmodoznak, hogy majd nyugaton szerencsét próbálnak. De arra most nem gondolnak, hogy azért ott valahol belül, mélyen mégis csak a Kárpát–medence szülöttei volnának, ha majd az önző, felsőbb rendűséget sugalló nyugati fogadtatás erre figyelmezteti őket.

A történelemtanítást az évtizedek során fokozatosan és tudatosan zátonyra futtatták a tankönyv megrendelői, sugalmazva és követelményeket támasztva a tankönyvírókkal szemben, – és ezért nem ad hiteles képet a magyarság rég– és közelmúltjáról. A történelmi tények a folyamatos osztályharc keretei között tudatosulhatnak a tanulók világképében, az uralmon lévő kizsákmányolók és az elnyomott pórnépség között. Igen, Tiborc panasza helyénvaló a Bánk bán oldalain, de nemzetünk ezeregyszáz éves élet–halál harca, hősi és önfeláldozó küzdelmei a betolakodókkal, megszállókkal szemben valahogy csak az elbukott felkelések, forradalmak tükrében kerül felszínre, szinte kiábrándító és csüggesztő kicsengéssel. A hazafiasság, a szülőföld védelme, nemzeti kultúránk hagyományozása nemzedékről nemzedékre, a magyarság életrevalósága, találékonysága és mindent túlélő képessége nem kap kellő hangsúlyt, biztatást a szebb jövőnk reménységében.

A mai ifjúságot előszeretettel marasztaljuk el a magatartásukban tapasztalható kedvezőtlen jelenségek tükrében. Bizony vannak itt problémák, és nagyon nagy szükség lenne a neoliberális befolyásolással rendszeresített nemzeti alaptanterv mielőbbi gyökeres megváltoztatására, – minden ellenszél ellenére, – ha a jövőnk reménységét, a magyar ifjúságot a helyes sínpárra szeretnénk állítani. De azért ne kongassunk vészharangot, mert az útkeresés közben a fiatalság nagy része fogékony a józan szóra, a hiteles beszédre.

Tudom, az alkohol, a drog, a dohányzás és minden ezekkel járulékos kilengés az ifjúság körében rendkívül nagy probléma. A televízió és az internet terhes ráadás. Azt mondom, hogy gondoljunk arra, – a szenny a víz színén úszik, jól láthatóan. Az újságok hasábjaira kerülő fiatalkori bűnözés szinte azt sugallja, hogy az egész fiatalság romlott, de ez messziről nem így van. A víz mélye tiszta és nyugodt, éli a maga életét feltűnés nélkül. A fiatalságra váró nagy veszélynek azt tartom igazán, hogy a társadalmi problémák fokozottan veszélyeztetik a közösségbe való beilleszkedést, legfőképpen a munkanélküliség, a család létbizonytalansága. De még ilyen halmozottan hátrányos körülmények között is fel–felcsillan a reménység, hogy az ifjúság jelentős része valami jobbra vágyik, szeretné a benne ébredező tettrekészséget valamiképpen a felszínre hozni.

Az elmúlt közel huszonkét esztendőben a bolsevista gyökerű, neoliberális pártok és kormányok minden erővel igyekeztek tönkretenni a magyar honvédelmet, mind gazdasági mind erkölcsi tekintetben lejáratni, védelmi erejét a nullára leépíteni. És ez majdnem teljesen sikerült is, miközben zsoldos katonáink a NATO keretén belül teljesítik a katonai tömb követelményeit idegen földön. Mint már fentebb említettem, bomlasztó propagandával az ifjúság sajnos túlnyomó többségét megmételyezték, vagy legalább is közömbösség tették a hon védelmének a természetes igényével szemben. A magyar lélekben ősidőktől fogva élő katonás szellemiséget igyekeztek kiiktatni a tudatvilágukból a hazaszeretetet és a hazafiságot, a felelőtlen mának élés, és a parttalan szórakozás igényének a reklám ízű ráhatásaival.

De valami azért még sem sikerült, és remélhetőleg a jövőben még jobban nem sikerülhet a magyar jövendő letéteményeseinek az elaltatása, az anyagiakon és élvezetek kívül mindennel szembeni közömbösség agymosásával. A fiatalok jelentős része észrevehetően a katonás fegyelem, a virtus és egészséges versenyszellem, férfias kitűnni vágyásukkal keresik azt a szervezeti formát, ahol önmagukra találhatnak. Elsőnek a híres magyar huszárság hagyományainak katonás felelevenítése kezdett tért hódítani, a lovas sporttal egyetemben. Az után az 1920-ban Horthy Miklós kormányzó úr által alapított Vitézi Rend éledt fenn, igaz különböző tömörülésekben néha párhuzamosan, néha egymást keresztezve, de az első világháborúban vitézséget szerzett elődök szellemi örökségének átvételében. Országosan értesülünk olyan íjjász és barantás csapatok létrejöttéről, akik a honfoglaló hős magyarok méltó utódai akarnak lenni, azok öltözékében újítják fel a régi harci szellemet, a magyar öntudatot. Egyre többet hallunk középkori bajvívó játékokról, ugyancsak korhű öltözékben, régi legendás hírű várak, várromok hátterével. Az 1848/49-es szabadságharc győztes csatáit vívják meg lelkes kézitusákban, a ránk maradt haditudósítások alapján. Keresik a gyökereinket, a rokon népekkel való kapcsolatfelvétel, a kurultáj megszervezésével, ahol az Urálon innen és túlról érkező vendégeket fogadnak évente egyszer, sámándobok hangja, harci játékok kíséretében, tábortüzek mellett kötve barátságot. Jó érzés tudni azt, hogy nem vagyunk egyedül, még ha Európa kellős közepén rokontalanul igyekszünk megmaradni államalkotó népnek, de vannak a világban szétszórva rokon népeink, akik ugyancsak nehéz körülmények között őrzik nemzeti egységüket, vallják öntudatukat, ápolják hagyományaikat, idézik fel a hősi régmúltat a szebb jövendő reményében.

Ez mind nagyon szép és lelkesítő, de az ifjúság legszélesebb köreinek a bevonásához a magyarság önazonosság tudat, az összetartozás és valahova tartozás érzését biztosító életforma kialakításához központi irányítású, törvénnyel és rendeletekkel szabályozott országos szervezet, mozgalom, intézmény felállítására volna szükség, a megfelelő társadalmi és anyagi háttér biztosításával. Itt most visszautalok akár a levente intézmény vagy a cserkész szövetség mai kor igényeinek és követelményeinek megfelelő felújításával, hathatós felkarolásával.

Hogyan lehetne ezt közakarattal, a jelenlegi kormány által államilag intézményesített módon napjainkban megvalósítani? Egészen más korban élünk, mint közel száz évvel ezelőtt, – más társadalmi szemlélettel, eszmeileg megzavarodott köztudattal, egy gazdasági világválság árnyékában, ahol titokzatos erők az államok függetlenségének még a nyomait is fel akarják számolni a bankok és tőzsdék árnyékában? Sajnos szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a huszadik század eszmei rombolása, a káros és megosztó ideológiák, materialista utópiák és diktatúrák rányomták bélyegüket a mi nemzetünkre is, mély árkokat ásva a társadalom széles rétegeiben, az oszd meg és uralkodj cinikus áfiumával mételyezetten. Ami persze szinte kivédhetetlenül megosztja a fiatalokat a környezetük, családi beállítottságuk szerint. És ami még rosszabb, a hangzatos pártpropagandák elégedetlenséget keltő szólamainak hatása is jobbra vagy balra óhatatlanul a szélsőségek felé lendíti őket, tapasztalatlanságuk és befolyásolhatóságuk miatt.

Milyen lehetne a történelmi egyházak feladata az ifjúság jó útra terelésében? Ezt egy laikus nem ítélheti meg, hogy miként tudják a mai körülmények között hathatósan megszólítani a felnövekvő nemzedéket. Vannak lelkipásztorok, akik megpróbálják maguk köré gyűjteni a fiatalokat, és értelmes elfoglaltság közben beléjük táplálni a hit erejét, de ez csak üdítő kivétel, a vészes paphiány miatti nagy elfoglaltság miatt. Sajnos a bolsevista rendszer oly módon ellehetetlenítette az egyházak működését a hit erősítésében a vallásoktatás általános visszaszorításával, hogy nemzedékek nem kapták meg a lelki útravalót az élet nehézségeiben való helytállásra. Milyen hitéleti meggyőződést tud átadni a mai szülő a gyermekének, amikor manapság már szinte nagyszülőkig visszamenőleg nem kapták meg azt a hitbuzgalmi, erkölcsi nevelést, lelki kapaszkodót, amit a hit ereje nyújtani tud az élet útvesztőiben buzdítás, vigasztalás és olthatatlan reménység formájában. Látható az igény az anyagiakon felüli erkölcsi értékek iránt, de sajnos egyes kisegyházak az elnyomatás éveiben megosztották a hívő közösséget, és nincs egységes fellépés a megújulás felé vezető úton. Talán egy olyan hatalmas megrázkódtatásnak kell érnie a társadalmat a minden napi életünkben, ahol már csak az isteni csoda segíthet, és az emberek ráébrednek arra, hogy van egy felsőbbrendű erő, a világ mindenható ura, a jó Isten, aki meg tud könyörülni rajtunk, ha hiszünk és remélünk benne, és ráhagyatkozunk minden megpróbáltatásainkban.

Most folyik az oktatási államtitkárság által kidolgozott Nemzeti Alaptanterv körül kialakult vita, nézeteltérés és a benyújtott módosító javaslatok összegyűjtése, kiértékelése. Nem vagyok pedagógus és így nem tudhatom, hogy az egyes tantárgyak tankönyveit mennyiben érinti, meddig lehetett elmenni az eddigi liberális irányzattal szemben a jelenlegi Alaptanterv kidolgozása során, a tartalmi és mennyiségi arányok megváltoztatásában. Egy dolog rendkívül nagy vitát váltott ki, hogy legyen–e hitoktatás az iskolákban, és hogyan valósítható meg a semleges, ideológia mentes oktatás a történelmi egyházak vallásoktatásának a háttérbe szorításával, az arra igényt nem tartó, sőt tiltakozó szülők elvárásainak megfelelően. Legyen–e erkölcstan, de az milyen elvekre alapuljon, a büntetőtörvénykönyv paragrafusaira, ha a Tízparancsolatot nem lehet magatartási mércévé tenni? Legyen etika, – de mi annak a lényege? Hiszen hányszor halljuk, hogy valami nem etikus, de jogszerű. A törvénykezés szabályoz sok mindent a társadalmi együttélés, az emberek közötti kapcsolatok és magatartásformák vonatkozásában, szélsőséges esetben a bűnelkövetés területén. Igen, de hogyan lehet valami jogszerű, hogyan lehet a jó érzés határait súroló vagy megsértő emberi érintkezés esetén az etikai elvárásokat vele szemben visszatartó erő gyanánt érvényre juttatni? Nekem etikusnak illik lennem, de a másik elég, ha jogszerűen ki tud bújni a felelősség alól?

Mindenféle szempontból nagyon válságos időket élünk, akár a honi, akár a nagyvilág eseményeit kísérjük figyelemmel. Az ifjúság jövőjét illetően csak az lehet a reménységünk, hogy a magyar nemzet a történelmünk legviharosabb századait is túlélte, és a lelke mélyén ma is ott szunnyad a túlélés ösztönző ereje. A magyar a találékony, kezdeményező kész, megújításokban és leleményességben életrevaló. Megtalálja majd a jövőbe vezető utat, ahogyan túlélt minden megszálló hatalmat az évszázadok során. Nem akarok patetikus lenni, de én hiszek a szebb magyar jövendőben.

Lehet jövendölésekben, jövőbe látó prófétákban nem hinni, de minden idegszálammal érzem, hogy másként nem alakulhat sorsunk és végzetünk, csak az ezredéveken át magunkban hordozott lelkierők és a tenni akarás érvényesülésével.

Szavaimat korunk titokzatos stigmatizált szentje, Pio Atya szavaival zárom, mely jövendölésről már sokan hallottunk, és hinni is akarunk benne:

 

„ Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne, erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

 

Hozzá fűzöm még Tanpai Ringpoce, a nepáli Fehér Király kolostorvezető lámájának 2007-ben elhangzott szavait:

 

„ Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és principiális megújhodása az Önök országából fog elindulni.”

 

Úgy legyen!

 

 

Rózsás János

 

 

Nagykanizsa, 2012. március 12-én.

(Elhangzott a kiskanizsai rk. templomban)

 

Ajánlom a forrásoldalt! Mindennap új tartalom!

****

Rózsás Jánoshoz és a Gulághoz kapcsolódó linkek:

http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_5/ruzsas_janos_gulag.htm http://www.gulag.hu/rozsas/r_index.htm

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.