Szeretettel ajánlom minden áldozat emlékére, attól függetlenűl melyik oldalon halt meg! A közös nevező az ártatlanul kiontott Magyar vér! Erre kívántam megemlékezni írásomban, tisztelegve előttük.

Miért is született ez a vers?

Egy látomás volt. A szőke fiatal srác, aki a lyukas közepű nemzeti szín zászlóval rohangál a tankok között. Ezt a képet próbáltam meg leírni, ebben a történetben, előzményeivel együtt. A srác aki halált megvető bátorsággal "Gavroche"-ként a Magyar forradalom tisztaságának szimbóluma, az életével  játszva éri meg ezeket az eseményeket. Nem tudja mint az olvasó sem. Ebbe tényleg bele lehet halni! Vallom akkor ott 56 novemberében. A tisztesség is meghalt egy időre! Mire megírtam magam is kissé! Mert azt akartam aki olvassa szeresse meg ezt a "szöghajú, szőke, 16 éves srácot" Így lett belőlem a vers végére a "pufajkás ember"

 Pesti srác

 

A történet végére maradt, mint egy zárszó

Utolsókat lobbant a nemzeti szín zászló

Golyók süvítettek  csapódtak a falba

Kopogva mint a jég nyári zivatarba.

Néhányan hasaltak nem találva falat

Hullott porzott rájuk a málló vakolat

 

Valaki ordított. Vége!  Már nincs tovább!

Ágyútűz jön fiúk. Fusson ki merre lát.

Megtettetek mindent amit csak lehetet

Senki nem maradhat, a Corvin köz elesett!

Széledjetek széjjel, s egyenként utána.

Ki még mozogni tud, jöjjön át Budára

 

Ott majd összefutunk és még lesz mit tenni

Tudom közületek  nem megy haza senki

Ha újra együtt leszünk én azt megígérem

Találkoztok vélem fönt a Széna téren

Maroknyian csonkán vérben ázott testtel

Kúszva-mászva ér ki az utcára sok ember.

 

Felegyenesedve ki még egyszer visszanéz

Most érzi igazán elindulni nehéz.

Szűk kis mellékutca mely a mozihoz vezetet

Mindaz mi ott történt lezárt fejezet.

Porfelhő vakít el, s gránát  robbanása

Nem hallatszik tőle léptük koppanása.

 

Ahogy oszlik a köd néhány pillanatra.

Békaként valaki a járdához tapadva.

Visszaaraszol, mert valamit meglátott

Hasához szorítja a Nemzeti szín zászlót

Lent hevert a kövön egy repesz leütötte

Fehérjét valami kissé megpörkölte

 

Boldogan bontja ki, hogy visszaér véle.

Szőke szöghajú srác tizenéves féle

Biztos nincs tizennyolc, de korban haladva

Tizenhat évesként csöppent e kalandba.

Nagykörút közepén lengve lobogtatja

Lyuk a közepében átfúj a szél rajta

 

Megy a többi után kissé lemaradva

Rúdjára tekerve hóna alatt tartva

Ponyvás Csepel  dudál lassan mögé  érve

Letekert ablakán kinéz a sofőre

Mellé érve kiszól majd sietve vágtat

Eredj haza Öcskös odahaza várnak!

 

Már a hídon ballag épp a rakpart fölött

Oldalára döntött két villamos között

Tétován fordul meg hogy még egyszer lássa

Elköszönve Pesttől érjen át Budára

Lépteit megnyújtja  a távolba tekintve

Túl parton az utcát fürkészi keresve.

 

Leérve a hídról az első kapualjban

Megáll, behúzódik a nagy hangzavarban

Teherautók jönnek egymás után sorba

Azonos irányból mind fellobogózva

Monoton motorhang néha kicsit reszel

Széles platójukon sok-sok holmi hever

 

Összehordnak mindent mire szükség lehet

Zúzott kő, gerendát, s építő elemet

Barikád, utcaharc, most ez adatott

Egyensúlyát vesztett ostromállapot

Szembeszállni ha kell egész hadsereggel

Asszony, diák, munkás, civil emberekkel.

 

Egy út vezet már csak, és az is előre.

Annak ki hazának önként Nemzetőre!

Jönnek minden honnan  semmit nem kérdezve

Sajgó Magyarsággal lelkükben vérezve

Ezt érzi a srác is amikor odaér.

Utolsó darab föld a szabad Széna tér.

 

Felbolydult méhkasként apraja és nagyja

Felszedett utcakőt kézből-kézbe adja

Öt-hat markos férfi építi a gátat

Acél gerendából készít hozzá támaszt

Elnyújtott gúlaként a szürkéskék bazalt

Megdöbben ki látja a kőből rakott kazalt

 

Nem maradt szabad út ami ide vezet

Erődöt építők lezárták a teret

A széles sugárút mely benéz a várba

Kőből rajzolt körnek meghosszított szára

Kik ezen belől vannak most már készen állnak

Aki támadni fog azzal szembe szállnak.

 

Az utca közepe tájt valaki rohanva

Integet, hadonássz, levegőben karja

Torlasz felé futva többen megerednek

Vigyázat! Pest felől tankok közelednek!

Elérte az első a lejáró part szélét

Hídon ahogy jönnek, nem látni a végét.

 

Kezdik felfogni már mire vállalkoznak

Jobb lenne tán otthon lánynak és asszonynak

Felbőg, búg a motor, tompa morajlással.

Keveredve éles lánctalp csikorgással

Oszlopba fejlődve egyre közelednek

Elsápad ki hallja ahogy dübörögnek.

 

Megszólal  valaki határozott hangon

Nem hitetlen s gyáva, aki tud szaladjon!

Van még menekülés Kelenföld felé

Az lesz biztonságban ki határsávot ér!

Legyen tiétek a bűn, s a gyalázat maga!

Népet eláruló hitványoknak hada!

 

Üvölt emelt fejjel, mintha  égbe szólna

Már csak abban bízhat, ha valaki ott volna!

Talán  meghallaná, mert kell hogy  meghallja

Mit csak addig mondhat,  még nem fekszik halva.

Hurrá! Zengi a srác, s a lábával dobbant

Oldott lobogója láng nyelveként lobban.

 

Magasra emeli  két markába tartva

Rohan  kőfal elé! rázza azt a tankra

Köztük kacsázik  s a lomha páncél testek

Iszonyú hangzavart keltve,  menetelnek  

De ő csak egyre fut, fel-alá cikázva

Az látszik csak bentről,  játszódik cicázva.

 

Arccal a torony felé megáll elszánt daccal

Mintha a löveg csőbe mondaná haraggal

Hiába dúl  vihar mit lánctalpak zörögnek

Kamasz indulattal túl mennydörgi őket

Teljes erejéből  harsog, rikolt, kiált

„ISTENÜNK! Ne hagyj el! Éljen Krisztus király!

 

Fél térdére esik, mint ki cipőt kötne.

Úgy marad inogva, leroskad a földre

Akár ki ágyba búj, lábait  kinyújtva

A zászló reá terül takarja  simulva

Tankok elé kilép egy pufajkás ember

Karszalag  fehérlik balján kis  kereszttel.

 

Jobb kezét emeli az ujjával döfve

Mutat  ballja felé a karszalagra bökve

A harckocsik megállnak egymásra torlódva

Elindul,  egy monstrum nehogy eltiporja!

A  földön fekvő srácot magához karolja

Felemeli a kőről a zászlót rá borítva.

 

Járdára ér véle, karjaiban tartva

Fölé hajol, nézi. Él? Vagy meg van halva?

Gyöngéd mozdulattal az aszfaltra leteszi

Kabátját levéve, arra ráfekteti

A lepelnek szélét  fogja, félrehajtja

Szempár tűnik elő a végtelent kutatva  

 

Messzeségbe réved, a szája kissé tátva

Vércsík szegletében, folyik a nyakára

Derűsen mosolyog, s nézi, mintha látna

Kit még szolgálni tud, a lelkeknek  királya.

Mellé térdel, s ahogy  ráteszi kezét

Szöghaját  simítva, lezárja két szemét

 

Feláll némán, csendben, maga elé nézve

Melléhez szorítja, kucsmáját levéve

Mormol még néhány szót, halkan imádkozva

Ahogy a srácra néz, mintha apja volna

Csóválja a fejét, mit kimondani  nem mer

Férfiként halt Pestért, ez a gyerekember 

 

Magyar Pietá 1956. Tóbiás Klára szobrászművész alkotása

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.