Valamikor régen, szegényes, de lélekben gazdag boldog békeidőben, óriási szerepe volt a hitnek. Az emberek a szorgos munkával eltöltött hétköznapok után, illendően felkészültek a vasárnapra. Felvették ünneplőjüket és elindultak a templomba. Meghallgatták a példabeszédet, Istenhez felsétáltak az imahídon, és Szentlélekkel feltöltekezve, békésen hazamentek. Nem egymást követve méterekkel, hanem csoportosan.  Útközben megbeszélték a hallottakat, meghallgatták egymás véleményét. Az elejtett véleménykavicsokat összegyűjtötték, és beépítették a bölcsesség templomának fundamentumába, amit öregségükre felépítettek a fiaiknak és az unokáknak. Irigységnek, acsarkodásnak nyoma sem volt közöttük, nem is lehetett, hiszen a lelküket nem fertőzték meg. Akkoriban még ép testben ép lélek lakozott. A családok több generációja élt egymással, az erősek segítették a gyengébbeket. Az önellátáshoz sok munkáskézre volt szükség. Észrevétlenül tanították alázatra, szeretetre, és toleranciára egymást.

Amikor betette a lábát az idegen hatalom, az anyag a lélek fölé emelkedett, és minden erejével a megsemmisítésére törekedett.  A szószékekbe békepapokat (?) állítottak, a falu vezetésébe megfigyelőket ültettek, a nép közé hangulatjelentőket szerveztek. Megkezdődött a bomlasztás. Egyre kevesebben öltötték magukra az ünneplőt, a templomok kiürültek. Féltek, mert a hívő embert megbélyegezték.

Elsőáldozói emlékem ma is elkísér, ha fázik a lábam…

Nem az oltár elé sorakoztunk fel, a hittanterem előtti hosszú folyóson kaptuk meg az áldást, ahol végig éreztem a lábam szárán a methlaki hűsét…

Évekkel később, püspök is egy templom melletti sziklaoltár előtt bérmált meg. Igaz, nehéz idők jártak akkoriban, mindössze páran részesültünk a bérmálás szentségébe. *

Akkortájt hit helyett szabadságot hirdettek a fiataloknak, olyan szabadságot, ami temette a családi értéket. Rákosi apánk idejében született a szlogen.

 „Gyereket szülni lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!”

Megkezdődött a falurombolás. A földek téeszekbe vándoroltak, az emberek a városokba. A gyárak beszippantották a dolgos fiatalokat, kikbe belevésődött szülői mintaként a munka szeretete, és becsülete.

De, bizony a városban más világ várt rájuk, eléjük tárult a „szabadság”. Nem bánták meg, hogy elhagyták a falut. Szovjet típusra épültek a betonvárosok a kiskertes családi házak helyén. Főnyereménynek számított a fürdőszobás lakás, ahol a csapból meleg víz folyik. Ez volt maga a Kánaán, a sáros, latyakos, tanya és falu után.

Nem hiányzott sokáig a meghitt családi asztal, hamar elfeledték a nagy beszélgetéseket, az öregek bölcs tanácsait kimosta az agyból a propaganda. Bömbölt a rádió, zengett az emelet, az éppen aktuális slágerekkel…

A konyhákba elég volt egy pult, pár székkel, ahol ettek. Többtagú családnál ez részletekben volt lehetséges. A példabeszédet felváltotta a szeminárium, ami elengedhetetlen volt az országos átnevelő táborban.

Keresztelők helyett nyakkendős névadók következtek. A hatalom nem érte be ennyivel, tovább ment, meghirdette, „ne tűrj, ne szenvedj, válj el” családromboló akcióját, következő lépésként, megcélozva a tolerancia, a konfliktus megoldás képesség elsöprését. Sikerrel. Egyre többen váltak. Az egyik fél biztosan vesztese lesz, de megéri, mert újra szabadok lesznek, - így mérlegeltek sokan.

Nem egy vesztese lett! A gyerekek sérülten nőttek fel. Igen, sérülten! Mert azt tudomásul kell venni, hogy az egészséges fejlődéshez mindkét szülői mintára szükség van. Nem beszélve az egészséges nemiség fejlődésének kialakulásáról.

Tehát maradt az anya és a gyerek/gyerekek. Az anya nem pótolhatja az apát, sem érzelmekben, sem mintában. Egyszülős gyerekek sokasága kallódott el, kulccsal a nyakukban, galerikba tömörülve keresték az elveszett érzelmeket, a szeretetet.

Felnőtt fejjel már igényük sem volt a családra. Isten nevét, káromlásra használták, egymást túllicitálva. A közös étkezést, nagy beszélgetést nem ismerték. Anyjukat nem tisztelték, hiszen alig ismerték…

Mindig úton volt, dolgozott. Amikor fáradtan beesett az ajtón, mosott, főzött, takarított, soha nem ért rá mesét olvasni, játszani, kirándulni, társasjátékozni a szőnyegen, vagy türelmesen becézgetni, beszélgetni.

Ilyen mintát vittek magukkal a tarsolyukba, mikor elérték a nagybetűs ÉLETET.

Ismét fordult a sors kereke, vallásszabadság következett. Sikk lett templomba járni. Megteltek a templomok…

Kikkel? Kérdezem én tisztelettel? Azokkal, akikbe azt sulykolták évtizedeken át, hogy nincs Isten, és a papok bűnösek. Valóban sokan azok voltak, nagyon bűnösek, akik beálltak a szekértolók táborába, vagy besúgónak. De, nem lehet, és nem szabad általánosítani. Családunkban sem állt be apósom testvére, Lélek Gábor, ezért lett a Szegedi Csillag börtönének a lelkésze…  

Ott nem „árthatott” senkinek a példabeszéddel, igehirdetéssel, ami ugye nem az anyagelvű világról szól.

Szóval ott tartunk ma, hogy a templomokat megtöltik az ateista szellemiséggel átitatott „hívők”, akik mise és (gyónás nélküli) áldozás után egymást messzire követve elindulnak haza elégedetten, mert vége a műsornak, az új ruhájukat, cipőjüket, vagy az új méregdrága kocsijukat bemutatták…

Ateista eszmét hirdető asszonyok, régi káderek akkora karimájú kalapban jelennek meg, hogy ki sem látszanak belőle. Azt hiszik, ha kalapot öltenek, hívő úriasszonyoknak látszanak…

Mások tarka szabadidőruhában tesznek látogatást Isten házában, csak úgy beugranak, mert a szomszéd is oda jár...

Kevés az egyszerű, őszinte, magát adó ember az ünnepi miséken, és egyre fogyatkoznak.

A misézőknek eszük ágában sincs hazafelé menet a példabeszédet megvitatni, más véleményét meghallgatni. Őszintén megvallva, lehetőségük sem sok lenne, hiszen igazi hit nélkül úgysem értetenék meg, annak az üzenetét.

Belépve az ajtón, ruhájukat levetve futólépésben rohannak a távirányítóért, hogy mielőbb beálljanak a gyűlölködők sorába, vagy lássanak egy kis csihi-puhit valamelyik kereskedelmi csatornán.

Senki ne higgye rólam, hogy fanatikus hívő-, és nagytemplom járó ember vagyok. Nem csúszok, mászok az oltár előtt, hogy lássák, én is ott vagyok. Nekem sincs gusztusom az álszentek közé menni. Magányos farkas lett belőlem, egyedül járom az utamat. Akkor megyek templomba, amikor szükségét érzem, nem kötöm miséhez. Minden évben egyszer gyolcsfehérbe öltöztetem a lelkem, így húsvét táján, hogy kellő alázattal feltöltve fogadhassam Jézus Urunk feltámadását.

Otthon csendelek, napi szinten imádkozok, úgy élek, hogy tetteimmel örvendeztessem meg Istenemet. Ha eljön az óra és a lelkemet az Úr elé viszem, ne kelljen szégyenkeznem…
 

*

 

 *Nem akartam a cikkbe elhelyezni, de emlékeztetni szeretném az igaztalan álszent példáját, aki kijelentette, hogy gyermekként, sokszor bérmálkozott…

Minden ember, életében egyszer veheti fel a szentséget, senkinek se lehet többször!

 Talán ezért nem jutott el a notórius hazudozó, a pápai áldásig…