Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rendes szántó-vető lélek. Minden tavasszal kiment szántani, vetni, végezte a dolgát, ahogyan kellett.
Már azt hitte, soha nem is fog történni vele semmi, ám de egyszer amint ott szántogatott, hírtelen beborult az ég. Nagy fekete felhők gyülekeztek a feje fölé.
Na, azt mondta az ökröknek:
- Megázunk ma, úgy nézem.
Erre az ökrök, mintha megijedtek volna, csavarták a nyakukat annyira, hogy a járom is szétment. Hiába kiabált, az állatok megvadultak és mentek neki az erdőnek.
- Hé, csá, bé, hóbé...- kiabálta nekik, de hiába ment utánuk.
Közben nem nézett hátra, pedig a háta mögött egy nagy óriás lépkedett.
Az óriás csak lehajolt és felkapta a két ökröt és azzal eltűnt. Volt jószág, nincs jószág
Ment hazafelé. Amint hazaért, kérdezte a felesége:
- Te ember, hát hol hagytad az ökröket?
- Én sehol, valami nagy óriás elvitte őket.
- Ugyan ne is mondd, úgy sem hiszem el. Miért pont a mi két girhes jószágunk kellene neki? Ő ugye egy óriás, és találhat magának a mienknél különbeket. Annak sincs szeme? Nem látta, hogy milyen soványak, megviseltek?
- De látta, - mondta az ember, - de mégis ennek a miénk kellett.
- Tudod mit ember? - dühösködött a felesége. - Eredj és kérdezd meg tőle, mi a fészkes fenéért vitte el, és most velünk mi lesz ökrök nélkül. Nem paraszt a paraszt, mert minden évben felszántódtak a földjeink és most maradjon parlagon?
- Megyek is, és vissza sem jövök, míg ide nem adja az árát.
Na feltarisznyált neki a felesége és ő ment, hegyen-völgyön keresztül. Szólongatta, hívogatta az óriást, de bizony mind kiabálhatott, nem látta még a nyomát sem.
Egyszer, amikor ment keresztül egy erdőn, leült falatozni. Hát amint evett, odalépett elejébe egy zöldruhás öregember.
- Hej fiam, megéheztem én is, adj egy falást, és én elmegyek a dolgomra.
Adott is jó szívvel, az öreg pedig elfogadta, és mindjárt meg is köszönte.
- Ne köszönje, mert nekem is ez a falás az utolsó.
- Hogy, hogy? - nézett rá az a zöldruhás vénember. - Szántóvető embernek legalább kenyere legyen. Ha neki sincs, akkor kinek van?
- Nekem mindég volt, de most ni hogy jártam, az óriás elvitte az ökröket.
- Az óriás? - nézett rá csodálkozva a zöldruhás vénség.
- Az hát, de én addig megyek, amíg meg nem találom, és megmondom ám neki, hogy ez nem volt szép tőle.
- Hát én mégis azt mondom, ne menj utána. - mondta a zöldruhás. - Ne menj, hanem inkább itt van, adok neked két hangyát, vidd haza, és fújj rájuk. Olyan ökrök lesznek, hogy te még olyan erőseket sosem láttál, de vigyázz, nehogy az óriás ezt is elvigye, mert többet nem adok ám.
Na, úgy is lett. Hazavitte, ráfújt és láss csudát, olyan két ökör állt az udvaron, hogy az asszony megijedt:
- Te Mózsi, kinek a barmát hajtottad el, mert ha a bíró megtudja, börtönbe kerülsz. - mondta rémülten.
- Attól te ne rettegj, kaptam a zöldruhás vénembertől. Az egy erdei ember, és jó szívvel adta, ne búsulj.
De az asszony csak búsult, hogy ez a két ökör sokkal szebb, sokkal, de sokkal tápláltabbak.
Hát akkor megyek szántani. - vidult fel a szántóvető és el is ment a két ökörrel. Nagyon boldog volt, ám egyszer csak megint mintha kezdett volna béborulni.
- Hijnye no. - mondta ijedten, mert eszébe jutott, mit is mondott a zöldruhás vénember.
Az óriás közeledik! Mit tudjak kitalálni?" - gondolta ijedten. - Én ezt a két ökröt senkinek nem adom, senkinek.
Mit gondolt, mit nem, kifogta az ökröket és szaladt velük bé az erdőbe.
De az egyiknek a szarva megakadt egy fába, de akkor már ott volt az óriás. Lehajolt, hogy azt ő megfogja.
- Hű, az apád nemjóját! - kiabálta Mózsi. Hagyod békén az ökröket, te nagy tolvaj! - kiabálta és a fejszével odacsapott a nagy óriás kezére. Hát biztosan megcsíphette a kezét, mert azonnal elengedte a jószágot.
- Még jó, hogy hoztam magammal ezt a fejszét, - nevetett Mózsi, - mert, látom elment a kedve, elkapta a kezét.
Erre az óriás letérdelt és addig rimánkodott Mózsinak, hogy az nem bírta tovább hallgatni. Fogta a két ökröt és átadta neki.
Na, ment haza este, hát megint a két ökör sehol.
- Na, tudod mit? - kiabált a felesége. - Többé haza sem gyere!
- Hej! - mondta Mózsi. - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. - azzal ment vissza az erdőbe. - Na most már nincs amit enni, az asszony nem pakolt, de mégis jó lenne a zöldruhás vénembert megtalálni valahol. Mit csináljon, mit találjon ki? - töprengett.
Belenyúlt a zsebében, és hát elcsodálkozott, mert volt abban három szem dió. Mindjárt egyiket elővette, megtörte és enni kezdett. Máris jött az a zöldruhás vénség, és kért ő is a dióból.
- Tessék, itt van, de ne kérdezd tőlem az ökröket, mert az óriás megint felfalta.
- Nem baj, itt van két másik hangya, vidd haza és többé ne kerülj a szemem elé.
Ment haza és bizony otthon volt a két ökör. Na az asszonyt is megörvendeztette. Ki is békültek, de akkor az asszony azt mondta:
- Van még egy kis szántani való, de most elmegyek én az ökrökkel, te pedig maradj itthon, főzzél, takaríts.
- Azt már nem. - ellenkezett a szántóvető. Mióta itt élek, mindig én szántottam, most is én fogok.
- Nem fogsz. - rikácsolt az asszony és máris összevesztek.
Na béfogta az ökröket a járomba. Mikor ült fel a saroglyára, ott állt az asszony is, és bizony az is elment a mezőre.
- Hadd lássam én is azt az óriást. - mondta neki de hiába várták, csak nem akart jönni.
- Na, jó menjünk haza, mert ma nem jött az óriás.
Elindultak az ökrök szép lassan döcögve. Ők meg bóbiskoltak a saroglyán.
Egyszer csak ott termett az óriás. Vitte az ökröket. Ekkor az ember kiabált, de az asszony csöndbe maradt. Szépen leszállt a szekérről és megragadta az óriás lábát. Na, azt foghatta, mert az meg sem érezte.
Fogta magát, ráült az óriás csizmájára és az elindult. Vitte Mózsi feleségét. Egyszer csak megállt. Hát ott voltak az óriások mind. Az egyik észrevette az asszonyt.
- Ni, ni, miféle hangya emberkét hoztál ide?
Na felugrott a székelyasszony az asztalra, úgy forgott a nyelve, mint a motolla.
- Hé, ti ökör tolvajok, a Mózsi ökreit adjátok vissza.
- Na felállt erre az óriás király. Elkezdett csodálkozni, hogy miket mondd ez az asszony.
- Kinek az ökreit hoztad el? - nézett az óriásra.
Akkor az mindent bevallott.
- Hát lopni küldtelek én? - kérdezte tőle dörgő hangon a király. - Mert lopni bizony egy óriásnak sem engedélyezi senki.
- Azonnal fizesd ki amit elhoztál és többé ne merd ujjal sem érinteni szegény asszony portékáját. - adta ki a parancsot.
Akkor az óriás, mit tehetett mást, elővette az aranyait és kifizette mind a hat ökröt. Kapott az asszony pontosan számolva hat aranyat.
Na, de akkora nagyok voltak a pénzek, hogy egyedül nem bírta el. Gondolkodott, mit tegyen. Azt találta ki, hogy szól az óriás királynak, vigye már haza, ez az óriás, ha már idehozta.
- Persze, hogyne. - bólogatott a király, és ráparancsolt emberére, hogy vigye vissza azonnal a hangya asszonyságot.
Így esett meg, hogy az óriás felkapta a hat darab aranyat és fel a Mózsi feleségét és visszaballagott a mezőre. Mózsi éppen ott állt. Amikor lehajolt, letette az asszonyt és a hat aranyat. Az óriás azzal el is ment.
Az asszony pedig azt mondta Mózsinak:
- Hozd ide a saroglyát. - és beleült.
Maga mellé vette az aranyakat. Mózsi hazahúzta a szekeret. Másnap az egyik arannyal hat ökröt vásárolt a másik öttel pedig egy tisztességes házat jó nagy kerttel és gyümölcsössel.
Volt öröm, Mózsi béreseket fogadott, és kiküldte őket szántani. Többé sosem ment ki szántani, otthon hallgatta a madarak dalolgatását és mindig arra gondolt, hej ha azaz óriás ifjú korában jött volna, hej de jó lett volna.
Tán még most is ezeken töpreng, ha meg nem halt.
Mindig újra és újra elámulok a fantáziádon Miki! A mese eseménydús, izgalmas - egyszóval: Remek!