Miről is szól ez a kis történet?

A két jó barát, társ, a cirkusz világának nevettetői a bohócok nem éppen vidám történetéről, magánéletük válságba jutásáról. A csodálatosan szép kis táncosnőről, Helénről, a kis Adélról, a sokat dohogó, de lágyszívű emberséges vádorcirkusz igazgatóról és az önzetlen Igazi kollégáról, jó barátról, a konfliktus megoldását közbelépésével, a találkozáskor folytatott beszélgetéssel kikényszerítő Feri bácsiról. Amikor először feltettem a Tárogatóra ezen írásomat Gizuskánk a kórházban volt. Vártuk őt vissza, neki szántam, hogy minél hamarabb visszatérjen közénk. Így utólag csak annyit mondok. 

Köszönjük URAM!

Végül külön megköszönöm Drága szeretett Vicuskánknak a segítségét, hogy Ti is olvashassátok.  Fogadjátok szeretettel.

Bohóc rapszódia

 

A kis város állomásának a legszélső vágányára húzott lassan a lakókocsikkal, bódékkal megrakott szerelvény. Csikorogva lassított, s állt meg a rámpánál, melynek a magassága egy szintben volt a vagonok szintjével. A személyszállító kocsikból kiszálló férfiak megkezdték a vastag drótokkal spannolt, rögzített, rakomány kiszabadítását. A hosszú szárú erőkarokkal megtoldott vágókkal, egymás után pattintották el a vagon oldalánál, ahová befűzve voltak. Elsőnek a teherautók, traktorok, gördültek le a vagonokról, s vontatni kezdték, ami a vonaton volt. Felsorakoztatva, elkülönítve egymástól a különböző fajtájú kocsikat, ahogy majd elhúzni fogják a parkban arra a helyre, ahol a vándorcirkusz sátrát felállítják. Az igazgató figyelmesen körbejárva ellenőrizte, meg van e minden.

- Gyorsan, gyorsan emberek!  A mozdony már tolná ki a szerelvényt. - Szaporán, szaporán! Elsőnek azt vigyétek, amiben a sátor  és a  tartozékai vannak.  Ha odaértetek kezdjétek meg felállítani azt!  De jól nézzétek meg hová. – irányította szavaival az embereket a  férfi.

Felbőgött a teherautó motorja lassan komótosan neki rugaszkodott a széles, hosszú, ponyvával letakart, körbe kötözött pótkocsival. Az igazgató most az állatokat szállító nagy ablakos bódékhoz lépett. A lovak voltak benne, a szeme fényei. Nagyon szerette a lovait.

- Enni, inni adtatok nekik remélem?  - kérdezte a munkásokat.

­­­­­­-Igen, Igazgató úr. Természetesen.  Az volt az első!  S utána tiszta almot is kaptak. -válaszoltak az emberei.

- Jóóó! Rendben van. - mosolyodott el megkönnyebbülve, elégedetten.

 Megveregetve a vállát az öreg állatgondozónak. Két - három órába tellett, amire az utolsó bódék is eltűntek a rámpától. Kiürült és elcsendesedett az imént még emberektől, és járművektől, nyüzsgő rakodó tér.

A belvárosi parkban a fák közt már állt a sátor. Szabályosan, nagy oszlopokkal, keresztbe álló acél gerendákkal megtámasztva, kipányvázva magasodott felfele. Messziről látni lehetett. Mint egy nagy szürkés barna kupola, körülötte számtalan sárgás barna kocsi, színes forgatag. A lakókocsik ajtójához kis lépcsők támasztva, kordonokkal elválasztva. A sátor bejárata két nagy oszlophoz kötözve, mint rövid folyosó kiemelve. Kényelmesen be lehetett rajta járni. Ajtóként lógott rajta és takarta földig, egy nagy bordó függöny. A vándorcirkusz olyan volt, mint egy önálló kis település. Színes ruhákban fel alá járkálva tette a dolgát mindenki. A reggeli napsütésben az élénk, zöld fűben, a tábor szélén, kis karámban legelésztek az álatok. A fák lombja eltakarta a tűző, nyári naptól őket. Az igazgató arra járva, megállt kis időre. Végig nézte a kis falkát. Majd a lovait felfedezve, elmosolyodott. Elindult, és a legközelebbi lakókocsihoz érve. Bekopogtatott az ajtón.

- Igen!  Tessék! - hallatszott bentről egy női hang. Belépett.

- Szép jó reggelt! - köszönt.  

- Jó reggelt önnek is Igazgató úr. Remélem az lesz. Ebben a városban most játszunk először.

 - Csak azért jöttem, mert érdeklődni szeretnék Alfréd. Tudom nem könnyű most nektek. Hogy van a kislány? – kérdezte az igazgató együtt érző hangon.

- Sajnos nem sok jót tudok mondani. Az állapota nem változott.- lassan és tagoltan beszélt Alfréd. Hosszan maga elé nézve, lesütött tekintettel.

A felesége folytatta.

- Csak fekszik egész nap mozdulatlanul szinte. Nem reagál semmire. Alig eszik. Inni is keveset.  Az orvos már többször volt nála. Ő is csak széttárja a karjait, fejét csóválva.

– Higgyék el, megteszem, amit tudok.  De ISTEN kezében van sorsa.  Bármi megtörténhet. Sajnálom. Hazudnék, ha bármivel biztatnám önöket. - ezeket mondta az orvos

Hosszan elkomorulva nézett maga elé az Igazgató.

- Alfréd! Helén!  Tudom. Ennek a kis társaságnak nagy értékei vagytok mind a ketten.  Szinte nem létezik ez a cirkusz nélkületek Az emberek szórakozni, kikapcsolódni jönnek ide.  Óriási szükségem van mindkettőtökre. – Te, Helén, mint kötéltáncos és akrobata, kellemes jelenség vagy a puszta megjelenéseddel is! Drágaköve ennek a kis ékszerdoboznak. Ha a cirkuszt annak nevezem. S te, Freddi! Tegezte le, mint régi barátját meleg mosollyal ránézve.  Ebben a szakmában, zenés táncos bohócban, nem láttam még hozzád hasonlót!  

- Pedig van Igazgató úr. Van. - nézett Alfréd az ágy fölött függő képre szomorú fájdalmas mosollyal. Ami teljesen lehetetlen volt, talán még jobban elkomorulva. Hosszan elmerengve lesütötte szemét.

- Alfréd! Meg kell értenek! Nem várhatom el, hogy ilyen lelki teherrel játszani tudjatok. Sem te, sem Helén. Elmentem ameddig lehetett. Pihentettelek benneteket. A gázsitokat sem vettem el, nem is csökkentettem, mert szükségetek van rá. Meg kell értenetek. A műsoridőnek meg kell lenni. Nem  kockáztathatok,valami megoldást igyekszem találni.  De jelenleg nem látok mást. Le kell, hogy vegyelek benneteket, annak ellenére, hogy sajnos nem tudok hozzátok hasonló produkciót tálalni a közönségnek.

– Igazgató úr!- szólt Alfréd. – Kérem!  Adjon egy lehetőséget még, hogy ma este felléphessek! Én megpróbálom összeszedni magamat.  Legalább az orvost még most ki tudjuk fizetni. Kérem! – könyörgött kétségbeesetten Alfréd.

- Tudod, ebben a szakmában mivel jár egy bukás?! -kérdezte az igazgató.

- Tudom. - sóhajtott Alfréd. - Tudom.

Most az Igazgatón volt a sor, kivárt, majd hosszasan kifújva a levegőt inkább sóhajtotta.

- Jóóó! Legyen! Ennyi kockázatot vállalok még. - köszönt el a házaspártól, majd az ajtón kívül megcsóválta a fejét.

- Őrültség! Tiszta őrült vagyok én is már!  Olyat fogunk bukni, hogy kezünk, lábunk kitörjük!  De mi mást tehetnék? -gondolta magában. - Ez van.

Közben bent Helén szipogva sírt. – De te legalább fellépsz drágám!  Bízom benned! Sikerülnie kell!

Alfréd lassan emelte tekintetét. Helénre nézett. Tompán üresen fénylő tekintetében egy pillanatra kiengedett lelkét vasmarokkal szorító félelem, keserűség. Lágyan elmosolyodott, majd tovább emelve fejét az ágy fölött lévő képet nézte. A képen. Két bohóc volt látható. Kockás, hosszú kabátban, nagy kacsa orrú bakancsban, kifestve, vörös és zöld hajjal. Nagy kopasz homlokkal. Köztük egy szép testhez simuló rózsaszín ruhát viselő táncosnő állt, fehér harisnyanadrágban, arcán tündöklő mosollyal. Nézte egy kis ideig, majd lassan arcát két tenyerébe eresztve tűnődött tovább, mintha már nem ebben a világban élne.    

A kürt hosszan elnyújtva fújt.

- Na, a mai napra vége a munkának. - mondta a férfi, aki a műhelyből kifelé igyekvő emberek közt lépkedett. Az öltözőben a szekrényét kinyitotta, levetkőzött,derekára csavarta szoknyaként a törölközőjét. A zuhanyzóban a fogasra akasztotta, szappannal a kezében az egyik tusoló fülkébe állt. Kezére folyatva állította be a víz hőfokát. Amikor kellemesen melegnek érezte, aláállt. Egy lépéssel előbbre lépett, leszappanozta testét. Majd a simogató meleg vízben lemosta magáról a szappant. Megtörölközött és felöltözött. A törölközőt összehajtva nylonba csomagolta. – Hmmm, ma úgy is mosnom kell. Haza viszem és kimosom ezt is - gondolta és a táskájába tette. Felöltözött, megfésülködött,majd táskájával a kezében elindult hazafelé.

 A portán kilépve megállt. Némi gondolkodás után, a vendéglő felé vette útját.

- Most megiszom egy sört. - határozta el magában  A pultos lány elébe tette a korsó italt egy hajlékony műanyag lappal a felesleges habot lehúzva. A tárcáját előhalászta a táskájából, kifizette az ital árát, a  pultoslány kasszába tette a pénzt.

- Kedves egészségére!- szólt a lány udvariasan.

A férfi az egyik közeli üres asztalhoz telepedett le sörével. Már pont a szájához emelte a korsót, hogy jót kortyoljon belőle, de mintha valaki a vállára tette volna a kezét, s kicsit meglökte. Arra fordult. Nézett egy darabig. Belenyilallt! Ezt az arcot láttam már! Nagyon régen. Nem emlékszem mikor. Ismerem, tudom!

- Erik! Erik! Te lennél az? - kérdezte az idegen.

- Istenem! Hirtelen gyúlt világosság benne! A hang! Igen!  Feri bácsi! - mosolyodott el.

- Feri bácsi! Persze, hogy emlékszem! Feri bácsit nem lehet elfeledni! A fővárosi Nagy Cirkusz zenésze volt. Az ő hajdani kollégája.

- Üljön ide Feri bácsi. Igyon velem egy sört! Ezt nem gondoltam volna! – mondta örömmel az idősebb úrnak.

- Erik! Ezer éve nem láttalak! Megismertelek azonnal!  Pedig sokat változtál!

- Négy éve Feri bácsi. - válaszolta a fiatalabb.

– Erik! - csóválta a fejét hitetlenkedve az öreg. - Soha nem fogok rájönni miért? Ahogy eltűntél! A legnagyobb sikereitek csúcsán. Felfogni nem tudom! Miért? 

Erik vidámsága mintha megfagyott volna. Maga elé nézett lehajtott fejjel. Sokára és nehezen mondta ki ezt a pár szót.

- Oka volt Feri bácsi. Nem szívesen beszélek róla. Fogadja el. Okom volt rá. Becsomagoltam, és igyekeztem úgy elmenni, hogy lehetőleg ne tudja senki. - válaszolta

- Miért, és hová? Erik bántott valaki?  Mindenki szeretett! Egyről nem tudok, aki haragudott volna rád. Alfréd nagyon sokáig keresett, kutatott utánad. S Helén! Csak sírt! Nagyon szomorú még ma is, ha meghallja a nevedet. Te, van fogalmad, mit okoztál neki?  El tudod képzelni? - záporozta a kérdéseket az  öreg ember.

Erik mély szomorúsággal és olyan fájdalmas arccal nézett maga elé, hogy Feri bácsi megsajnálta. Ezt, amit most Erik érezhet tudta, hogy nem lehet megjátszani! Valami nagyon nagy fájdalmat okozott neki.

Erik mozdulatlanul ült, némán nézett valahová messzire. Elgondolkodott. Most először szembesült azzal, hogy nem térhet ki. Kérdezni fogják. Bárki, aki tudta a múltját, megkérdezi. Miért tetted Erik?  Lassan tért vissza a valóságba. Most végre megszólalt. Mintha nagyon félne, rettegne attól, amit válaszként hallani fog rá. Elsápadt.

-Feri bácsi! Mi van Helénnel, és Alfréddal? Meséljen róluk! - kérdezte az öreg embert.

Az öreg komótosan megvakarta homlokát. Majd mintha most ő lenne az, aki fontolgatná. Hogyan is kezdje el. Keresné a szavakat.

 - Egészségileg ők jól vannak. De… Hosszasan kivárt. Az elejéről kezdem jó? – válaszolta elgondolkodva az idős barát.

- Persze. - bólintott Erik.

- Amikor te eltűntél a cirkuszból nehezen tértünk magunkhoz! Alfréd is, mindig azt mondta, sőt a mai napig azt állítja a legjobb barátja vagy, és voltál! Soha nem tudta megérteni. Miért jöttél el?  S miért ezt a módját választottad? - felelte a jó barát.

 Helén összeroppant, azt mondta:

 - Arra kérem a jó ISTENT!  Akár hol van most.  Ne hagyja el! Vigyázzon rá!

Sokáig árnyéka volt önmagának mind a kettő. Elég sok időbe tellett mire visszatértek a porondra. Helén marad ugyanabban a számban, de Alfréd egyedül dolgozott tovább. Nem fogadott el társat maga mellé. Azt mondta neki ebben az életben egy társa volt a szakmában. Nem is lesz több! Meggyőződése,hogy azt felülmúlni senkivel nem tudná, s nem is akarja!

-Ez nála erkölcsi tényező! – így mondta.

Erik megilletődve hallgatta. Lesütött szemmel.

- Összeházasodtak Helénnel. Született három éve egy csodálatos szép kislányuk. - folytatta az idős ember. Erik arcán pirosság jelent meg és boldogan elmosolyodott.

- Na, előbb igyunk egy kortyot a találkozás örömére. - utána folytatom. Proszit - szólt Feri bácsi.

 - Egészségünkre! - Erik válaszként megemelte korsóját, és Feri bácsi korsójához koccintotta, majd hosszan nagyot húztak az italból.

Aztán folytatta a történetet tovább  Feri bácsi:

- A Fővárosi Nagy Cirkusz nem soká új produkciókat, új artistákat szerződtetett. Alfrédra továbbra is igényt tartottak, de Helén sorsa bizonytalannak tűnt.

 Lassan körültekintően fogalmazott. Részletesen elmondott mindent. Hogyan kerültek a vándorcirkuszhoz.  Alfréd nem írta alá a szerződést, amit felajánlottak neki, pedig elég szép gázsit kapott volna. Azt mondta, Helén nélkül nem!  Néhány hétig munka nélkül ténferegtek, minden lehetőségre figyelve.  Aztán összefutottam valakivel, akinek ismerőse a jelenlegi igazgató, akié ez a vándorcirkusz. Tegnap érkeztünk ebbe a kis városba. Erik csodálkozva nézett egy nagyot.

- Nem is tudtam. Cirkusz itt? És hol? - kérdezte érdeklődve.

- A város parkjában állítottuk föl a sátort. - folytatta a keresztkérdések után Feri bácsi. - Szóval ez az ember szólt nekem.  Égetően szüksége lenne egy tűrhető bohócra, a cirkusz társulatában.

 Én ismerek ilyet. Mondtam neki. Másnap Alfréddel megkerestük az igazgatót. Megkötöttük, és aláírtuk vele a szerződést.  Alfrédnek egy kikötése volt.  Ha Helénnel nem köt szerződést, ő sem jön. Az igazgató úriember volt.  Megnézte őket. - „Mert hozomra nem köt üzletet”. - gondolkodás nélkül szerződtette mindkettőt. Megkérdezett engem is:

- És ön uram?  Akinek ezt a két értékes embert köszönhetem.  Ön kicsoda? Mivel foglalkozik?

- Én Igazgató úr, a  Fővárosi Nagycirkusz zenekarában játszottam.- válaszoltam a kérdésre.

- Remek!  Milyen hangszereken? –kérdezte gyorsan az igazgató.

- Nézze, szinte nincs olyan fúvós hangszer, amin ne tudnék játszani. Természetesen ütős hangszereken is. – mondtam  erre.

- Akkor ön is az én emberem!  Hajlandó hozzám szerződni?- így zajlott az összeismerkedésünk és aláírtam a szerződést.

 - Alfréd és Helén összeházasodtak. - folytatódik tovább a történet,az öreg nyugodt szavaival. Erik megrezdült, majd elpirult. Nem tudta leplezni meglepetését, bármennyire is szerette volna. Feri bácsi is észrevette. Kicsit megállt, kivárt. Erik jelezte egy bólintással.

- Igen értem. Tessék folytatni nyugodtan. Figyelek!  - adta tudtára az öregnek.

- Az Igazgató rendes volt hozzájuk. Nagyon megszerette őket. Amikor észrevette, hogy Helén terhes adott nekik egy kényelmesebb, nagyobb lakókocsit. Megengedte azt is, hogy mindig ott álljanak meg ahol a legközelebb vannak a vízcsaphoz.  Bármire szükségük volt, előteremtette.  Elsőként gratulált, amikor a kis Adél megszületett. Nagy csokor rózsával és egy üveg pezsgővel érkezett.

- Lányuk született?- kérdezte Erik csodálkozó tekintettel.

-  Az bizony. De milyen! Azt mondják minden szerelemgyerek szép! De én ilyet még nem láttam. Mint azok a szőke, kis kékszemű angyalkák a freskókon. Nagyon szép kislány! –válaszolta Feri bácsi.

-  Kire hasonlít jobban?  - kérdezte Erik.-

- Nem tudom. Mindkettőtől örökölt vonásokat. –felelte az öreg.

- Csak az tudná eldönteni, aki látja. Ezt látni! Csodálatos! - a gyönyörűségbe megmerülve, átélve, lassan, hogy az ízéből semmit ne veszítsen, mondta ki ezeket a szavakat Feri bácsi.

Hosszú hallgatás következett. Mintha elakadt volna a beszélgetés. Erik tekintete kíváncsian függött Feri bácsin, ahogy a folytatást várta. Érezte, ami következik. Ahhoz most erőt gyűjt partnere. Tapintható volt a feszültség. Végre Feri bácsi folytatni kezdte, miután lassan, gondosan visszahelyezte a korsót az asztalra. Száját megtörölte Zsebkendőjébe. Erik is visszatette a maga korsóját. Gondosan megigazítva, mintha nem mindegy lenne, hogy áll a füle.

- A kislány Adél, 3 éves múlt pár hónappal. Először észrevették, egyre csendesebb, és tartózkodóbbá vált. Nem volt olyan eleven sem, mint általában. Hamar elfáradt. Helén is egyre nyugtalanabbul látta, máskor, amikor játszani szokott, akkor is inkább az ágyában hevert csak. Nem volt étvágya sem.  Az orvos többször megvizsgálta  Írt föl neki különböző gyógyszereket, vitaminokat.  De változás nem történt, ami a javulásra utalna. - mesélt  az öreg.

Erik döbbenten hallgatta.  Valami égetően fájni kezdett benne az elmondottaktól. Mintha Helén és Alfréd alakja tűnt volna föl előtte. Szomorúan egymásba kapaszkodva. Feri bácsi hangja rázta föl töprengéséből!

- Ma reggel az igazgató, bement hozzájuk. - Sajnos azt mondta nekik.,hogy nem tud tovább várni, ha Alfréd, nem tud fellépni estére. Mert tudja így képtelenség játszani! Le kell, hogy vegye a számát, mert olyan vesztesége lesz a cirkusznak, hogy utána lehúzhatjuk a rolót! Csend települt rájuk. Sokáig nem szólt egyikük sem. Gondolataikba merülve ültek egymással szemben. Csak a vendéglő nyüzsgése, hangulata visszhangzott dobhártyájukban. Erik, mintha  álmából ébredt volna Feri bácsi hangjától  

 - Erik! Veled mi van?  Mondj magadról valamit. - kérdezte  az öreg Eriket

 - Én? Feri bácsi, itt élek, amióta eljöttem onnan. - válaszolta a fiatalember.

 - És?  Játszol?  Hol? – kérdezgetett várakozón Eriktől.

 - Nem. Dolgozom egy gyárban. -felelte lassan.

 - Ez hogy lehet Erik?  Te ezzel a tudással? ISTENEM! Nem értem. Miért? - nézett értetlenül  a fiatalemberre.

- Oka van Feri bácsi.- hajtotta le a fejét Erik. Olyan szomorúsággal, hogy az öreg  nem merte tovább faggatni.

- El tudtál jönni?  Ott tudtad hagyni azt? Ami az életed volt. -folytatta szomorúan az öregember.

- Nem volt más választásom.- jött a válasz.

- Miért Erik? Miért? - újra hosszú csönd.

Majd mintha nagy súly alá szorult volna. Folytatta Erik:

- Mert az életemben nem volt, és nem lesz még egy olyan társam, barátom, mint Alfréd.  S én nem akartam keserűséget okozni neki.

Feri bácsi megütközve nézte. Kiitta sörét.

- Mennem kell.- szólt  a fiatalember

- Nagyon örültem Erik.-az öreg a kezét nyújtotta. Igazi meleg baráti kézfogással. De Erik nem engedte még el a kezét.

- Feri bácsi!  Azt szeretném kérni, nagyon kérem, arról, hogy engemet látott ne beszéljen senkinek. Főleg Helénnek, és Alfrédnak ne.

- Jó Rendben.- bólintott az öregember. – Mennem kell Még fel kell készülnöm az előadásra. - Ég óvjon Erik.

- Minden jót Feri bácsi. - Erik hosszasan nézett utána, ahogy becsukta maga után az ajtót, s kilépett az utcára.

Erik nem tudta, hogyan ért haza.  Felkavaró beszélgetés volt. Az a pár év, amit magányosan eltöltött felbolydult benne. Úgy érezte, sorsát elfogadva, és abba belenyugodva kell élnie. Nem akart emlékezni. Elásta a múltját. S most mégis. Újra előjött! Itt van! Azt hitte nem érezhet annál nagyobb keserűséget, mint amikor a Fővárosi Nagy Cirkuszból bőröndjével a kezében megszökött, és nem köszönt el senkitől! Nagyon erős lelkiismeret furdalása támadt a hallottaktól. Csak ült maga elé nézve, töprengve. ISTENEM! Teremtőm! Ha akkor ott maradok.. Talán Alfréd és Helén most nincs ebben a reménytelennek tűnő, nehéz helyzetben. És a  kislány..

- Jézusom! Nem tudom. Biztosan gyönyörű lehet, és Helén! Ó Helén. Hirtelen felugrott! Mintha valami az eszébe jutott volna. Egy gyors határozott mozdulattal nyitotta ki a szekrényajtót. Rövid kutatás után kiemelte a bőröndjét. Az asztalra tette. Kinyitotta.  Reszketett a keze az indulattól. Azt hitte soha többé nem fogja már kinyitni! Nem akarta látni, ami benne van! Ám az élet felül írta a maga forgató könyvét! Nem maradt benne hely tovább a nagy fogadalmaknak. Felhajtotta a fedelét.  Nézte ami benne van. Az az idomtalanul nagy kacsaorrú bakancs. Túl méretezett kockás zakó, rikítóan élénk, piros csíkos nadrág. S egy csúnya kócos paróka mintha zöld fűből lenne a haj rajta. Alatta egy kis fekete doboz,  különböző színű festékekkel, púderekkel, ecsetekkel. S végül legalul egy nagy bekeretezett kép. Két kikent, harci díszben pompázó bohóc állt rajta boldogan mosolyogva. Középen egy csodálatos szép, csinos, kis táncos nővel. Aki rózsaszín rövid ruhában, testhez simuló harisnyanadrágban állt köztük. Sokáig nézte. Arca egyre komorabb, határozottabb lett.

- Meg kell tennem! Megteszem, akármi is lesz. - visszahajtotta a bőrönd tetejét. Hallotta a cipzár hangját, ahogy lezárta vele a tetejét. Majd kezébe fogva elindult otthonról.

Az este kellemes levegőjével, illatával feledtette a nyári nap forróságát. Kellemesen cirógatva

 Fújt egy kis szellő. A sátor környéke megelevenedett Érkeztek sorban, jegyet megváltva egymás után a sátorban elfoglalták helyüket a nézők. Alfréd is készülődött az előadásra. Sorban szedte elő, válogatta ki a nagy bőröndjéből, amire szüksége lesz. A nagy kockás zakót felöltve, ellenőrizte, mindennek a helyén kell lennie. A számtalan zseb, ami a zakón található volt. Mind rejtett valami kelléket, holmit.  Most a kis fekete doboz került elő. Szedte ki belőle a kis tubusokat, tégelyeket. Maga elé téve, hozzá látott, hogy kifesse magát. Tudta a bohóc semmi emberi ábrázatot nem mutathat. A nevetés világában még takar a festék. Nem szabad érezni! El kell felejteni, ki vagy. Játszol, belesimulsz egy új dimenzióba mit te, magad alkotsz meg. Csak erre koncentrált most már. A tükörbe megnézte magát. Készen volt. Ekkor lépett be Helén mellé érve átölelte.

- Ne félj sikerülni fog!  Sikerülnie kell!  Sokan, HÁL’ISTEN nagyon sokan lesznek! S most is egyre gyűlik még a nép. Szép kasszasiker lesz, remélem.- bíztatta a párját a fiatalasszony.

Alfréd lágyan megölelte. Halványan elmosolyodott.

- Helén mielőtt porondra lépek, bármi is lesz. Tudnod kell. Nagyon szeretlek benneteket! -az ágyhoz lépett hosszasan nézte az ágyban fekvő csöppséget.

- Adél! Drága Kis Tündérem. Ha másért nem is. Remélem érted. Miattad, megsegít az ÚR! –suttogta a férfi.

- Segíteni fog Alfréd! Érzem, tudom! Nem tudom hogyan, de érzem, segíteni fog! Mert segítenie kell! - mondta Helén remegő elcsukló hangon.  

- Mennem kell életem. Maradj itt! Addig ne hagyd magára Adélt, ameddig én nem jövök vissza.  

Helén hosszasan átölelve csókolta meg.

- Vigyázz te! Nehogy csirizzé váljon a liszt. - próbált még egy utolsót mosolyogni Alfréd, mielőtt elindult a sátor irányába, az artistáknak elkülönített kifutó felé.

A park felé közeledve messziről megpillantotta a nagy tornyos sátort. Szokatlan izgalom lett úrrá rajta a látványától. Orrában érezve azokat a sajátos szagokat, illatokat, ami valamikor megszokott volt számára. Megállt, nézte egyre. Mint aki most érkezett meg az ígéret földjére. Majd érezte, száguldozni kezd a vére! Halántékán duzzadtak kidagadtak az erek, az izgalomtól. Ahogy lenézett a balkezében levő bőröndjére Markolta, mintha abba kapaszkodott volna.. Elmosolyodott. Ebben hordozta az ő titokzatos második énjét, mivoltát, mely valamikor egy világot jelentett számára. Két fülébe ivódtak azok az ismerős zajok, mit nap, mint nap hallott. A cirkusz arénájának hangulatát aláfestő morajlás, hangzavar fokozódott, ahogy a sátor felé közeledett. Bent már elkezdődött az előadás. A sátorból közben egy lovász fiú tartott a ketrecek irányába, hogy megnézze, minden rendben van-e az állatokkal. Megszólította: - Jó estét. Legyél szíves, gyere ide. Kérdezni szeretnék valamit. – mondta neki a férfi.

A fiú felé fordulva megállt előtte.

- Melyik lakókocsiba lakik Alfréd a bohóc, és Helén? -kérdezte a gyereket.

- Ott abban, tetszik látni?  - mutatott a gyerek a lakókocsi felé.

-  Igen. Köszönöm. –felelte az idegen.

Helén magára maradt Adéllal. Ahogy az idő telt egyre nyugtalanabbá vált. Közeledett Alfréd fellépésének ideje. Úgy érezte, ha csak egy percre is de oda kell mennie. Legalább egy pillanatra lássa Alfrédot. Majdnem megőrjítette a nyugtalanság Alfrédért. Az ágyban Adél lehunyt szemmel aludt. Nyugodtnak tűnt. Hála a JÓ ISTENNEK. Ő legalább semmit sem fog föl abból, amik most ezekben a percekben történnek. Most, talán egy percre, még alszik. Elindult a sátor bejáró felé, ahol a nézőknek fenntartott bejárat volt kialakítva. Résnyire széthúzta a bordó függönyt bekukkantott.  Alfréd fellépése ezután következik csak.  Még van egy kis idő. Várok kicsit.

Erik, mert ő volt az idegen kérdezősködő a lakókocsihoz érkezve hosszasan nézte az ajtót. A kiszűrődő zajokra koncentrált. Nem hallott semmit. A lakókocsiban csend volt. Csendesen óvatosan nyomta le a kilincset. Az ajtó engedelmesen kitárult. Belépett a lakókocsiba. Senkit nem látott, üresnek tűnt. De a derengő utolsó napsugár fénye a kis ágyra vetődött. Mintha csak mutatta volna. Ott van valaki. Ott nézd csak. A kis ágyhoz lépett. Megpillantotta benne az alvó kislányt. Nézte. Érezte valami melegség fut keresztül rajta, a feje búbjától, a lába ujjáig. Valami borzongás, olyan, amit még soha nem érzett. Nézte elbűvölve a kis sápadt arcot, lehunyt szemeit. Nem észlelte az idő múlását. Nem tudja mennyi idő telhetett el még ott állt. Csak azt.  Ilyen békesség nyugalom még soha nem volt, mint most, ott bent a lelkében. Majd az ágy szélére ülve, maga mellé tette bőröndjét. Nem tudta megállni. Gyengéden az ujja hegyével megérintette a kislány arcát. Leküzdhetetlen vágyat érzett. Add, URAM, hogy láthassam a szemeit. Kérlek! A kislányon finom remegés futott végig.  A két kis szem lassan kinyílott. Ahogy Eriket megpillantotta, érdekes nem ijedt meg. Érdeklődve nézte. Nagy kék szemeit róla le nem véve.

- Szia, Kis Csillag. –mondta neki Erik.

- Szia.- mosolygott vissza  rá.

 - Én Erik vagyok. Érted? Erik.- olyan mint Helén,gondolta magában.

 Az a két szem. ÚRISTENEM! Helén! Helén!

- Te Adél vagy igaz? Tudod, hogy nagyon szép neved van? A kislány arcán mintha végig futott volna egy kis szín, vonásai ott a szája szegletében  megmozdultak.

ISTENEM! ÉDES ISTENEM! Mosolyog. Soha nem fogja elfelejteni Erik, amit akkor abban a pillanatban ott érzett.  Mámoros gyönyörűséggel emelte föl a bőröndjét.

- Adél! Adél! Nézd, mutatok neked valamit. Elkezdett kipakolni a kofferből. Előkerült minden, amit magával hozott.  Várj picit Adél.  Nem megyek el, csak átöltözök.

 A másik helységbe lépett magával vitte ruháit. Kis idő múlva tért vissza, felöltözve bohóc ruhájába. Adél nézte, s úgy tűnt mintha mosolyogna.

- Várj! - csapott a homlokára. Ezt nézd meg! Előkapta a kis fekete dobozt, kiszedve belőle a tégelyeket, tubusokat. Festeni kezdte arcát. Piros, sárga, és főleg fehér festékkel. Vékony fekete vonalakat, íveket rajzolva, hogy az arcán a színeket elválassza egymástól.  A csoda bekövetkezett! Adél elkacagta magát. Először halkan erőtlenül. Aztán egyre erősödve, gyöngyöző döcögéssel. Adél kacagott, majd felülve Erik arca felé bökött mutató ujjával, megérintve.

Ekkor kinyílt az ajtó, hogy észre sem vették. Halálsápadtan, fal fehéren, Helén állt ott.  Nézett, mintha  kísértetet látna. Ahogy feléje fordultak mindketten. Adél megszólalt:

- Anya! Anya!.

Helén szinte sikoltva: - Erik! Erik!  Te vagy az?

- Mi történt itt? Adél! Adél!  Kislányom! Édes ISTENEM! Mi történt?  Köszönöm Jézusom! Köszönöm! Erik! Erik!  Hogy csináltad? Köszönöm neked ! Alfréd!

Van ISTEN! Mondtam, hogy segíteni fog! Kezeit összekulcsolva felfelé nézve, szinte tébolyodott áhítattal rebegte: – Tudtam! Tudtam, éreztem, segíteni fogsz URAM!  Tudtam, hogy nem hagysz el bennünket! - Erik nézte, felindulva Helént.

 Szemei elhomályosodtak egy pillanatra valamitől. Lenyűgözte Helén boldogságának látványa. Élete talán legnagyobb elégtétele volt ez a perc, ahogy a történtek lejátszódtak. Állt méltóságos komoly arccal, s nézte Helént.

- Hmm . Még mindig gyönyörű! –gondolta magában.

- Alfréd? Vele mi van?  Hol van most?- kérdezte Erik.

- Még egy akrobata csoport van előtte és ő következik.  Erik!  Hogy kerültél ide?  Adéllal mi történt?- kérdezgette Eriket az asszony.

- Magam sem tudom Helén. - lassan elmerülve a gyönyörűségben mondta ki.

- Ilyen boldognak nem éreztem még magamat,mikor kinyitotta a szemét, rám nézett. Nevetett hangosan. - mesélte szinte magának a gondolatait a férfi.

Helén felkiáltva vette át a szót: - Igen! Igen! Mintha villám vágott volna belém, amikor ideértem. Ahogy beléptem. Nem hiszem el! Erik! Édes ISTENEM!–mondta a nő zaklatottan még mindig. 

- Helén.-szólt Erik alig hallhatóan, most már nyugodt hangon.

- Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Azt mond, hogy  hol találom Alfrédot. Kérlek, vezess oda. Nem tudom mi, hol van. Elszoktam kicsit ettől a világtól.

Helén megilletődve figyelte szavait.

- Alfréddal kell most lennünk. Vezess oda kérlek.- suttogta a férfi.

- Azonnal Erik. Csak felöltöztetem Adélt. Őt is visszük! Ezt látnia kell Alfrédnak is.

- ISTENEM.- mondta szinte magának az asszony.

 Erik beleegyezően mosolygott, bólintott.

 Elindultak a sátor bejáratához. Helén elől, karján a kis Adéllal. Erik kissé lemaradva követte. Tetőtől talpig végignézve hibátlan alakját, amiből sütött a nőiesség. Adél, ahogy Helén a karjaiban vitte, átölelve, arccal Erik felé, kuncogva gőgicsélt:

- Anya. Anya. Erik.  Erik. - játszadozott a kislány a szavakkal. Újból kacagott azzal a gyöngyöző, kis döcögő nevetéssel. Közben ujjával Erik felé mutatott. Helén szorosan ölelte magához, simogatva, arcához húzva. A sátor bejáratához értek. Beléptek a kis folyosó- szerűen felállított ponyvák közé. A zenekar épen akkor húzta a tust, Alfréd belépőjét. Mindketten pattanásig feszült idegekkel figyeltek. Helén résnyire széthúzta a függönyt. Belesett rajta. Adélt most Erik tartotta a karjaiban. Fogta lágyan magához ölelve, az arcához simulva. A műsor elkezdődött. A taps bejött minden poénra. Inkább tartózkodónak, udvariasnak tűnt- Erik egyre nyugtalanabbul várt.

 - Ez nem jó így! Ennek nem így kellene hangzania. Tennem kell valamit! Ha már itt vagyok. Nem bánom akármi is lesz! Reszketni kezdett minden ízében! Adél is remegett a karjaiban. Ahogy Erik tartotta. Nem bírta tovább! Ahogy a bal kezével tartotta Adélt. Jobbjával zakója zsebéből előhalászta nagy piros gömb orrát.

 -  Helén! Helén! Fogd Adélt! –mondta és a földre mellé állította a kislányt! A modellező gumit hátra húzva felillesztette. Előhalászta a másik zsebéből zöldszínű parókáját, felhúzta fejére! A függönyt félre rántva beugrott a porondra!

Karjait széttárva, artikulátlan, visító hangon elordította magát!

- Produkcióóóó! - Egy másodpercnyi döbbent csend után feldübörgött a taps. A viharos belépőt honorálva! Mindenki kővé dermedt a meglepetéstől, szerencsére a közönség azt hitte, ez is a szám része, de Alfréd mozdulni sem tudott csak állt.  - Erik! – suttogva megdöbbenve.

A tapsot kihasználva, hogy ne hallja senki suttogta, széles mosollyal széttárt karokkal. Miközben a közönség felé fordulva tett egy teljes fordulatot. - Alfréd, játssz! Helénért!

Adélért! Nézd ott a függönynél!  Ott vannak!  Játssz!  Úgy, mint akkor, ott. Játssz, és emlékezz!   Alfréd zavartan bénultan állt. Szerencsére fegyelmezett, rutinos bohóc volt.

- Jó. Te irányítasz Erik. Figyellek. –válaszolta Alfréd.

 

A műsor elkezdődött! Vagy inkább folytatódott. Alfréd minden rezdülését követte barátjának. Nagyon mélyről a zsigereikből és előjöttek a közös emlékeikből, mikor, mi következett. A nézőtér karéjából egyre többször felhangzott a dübörgő taps. Alfréd is egyre magabiztosabbá válva belendült! A nézőtér viharosan tombolt! Sikítozott a nevetéstől. Csak Helén sírt,  hangosan,zokogva a boldogságtól! Arcát a függönybe rejtve. Majd hátra lépett elhúzódott hátrább. Nehogy meghallják. Bal kezében tartotta Adélt görcsösen magához szorítva. Jobbjával a szemeit törölgette zsebkendőjével. A záró poén után elemi hangerővel tört ki a tapsvihar! Dübörgéssel, sípolással, fütyüléssel ötvözve. Nem tudtak lejönni a porondról. Ha elindultak a kijárat felé, felerősödött! S ők visszajöttek meghajoltak újra. Alfréd bohóchoz szokatlan komoly arccal felemelte a magasba balkezével Erik jobbját. Olyan volt, mint amikor egy ökölvívó mérkőzés győztesét hirdeti ki a bíró. Majd ahogy a kijárat felé indultak, leengedve azt. Nem eresztette el.

- Most jössz velem Erik! Nem szöksz meg! Erik ment engedelmesen, lépkedve Alfréd mellett. Amikor már eltűntek a kijáróban a tomboló tapsvihar kíséretében magához ölelte, jól megropogtatva csontjait.

- Erik, te csirkefogó!  Csavargó! Te gazfickó! - szorította magához a régen látott barátot Alfréd.

 

Az igazgató döbbenten nézett, fel s alá sétálva a sorok közt idegességében! Az idegességbe vegyült egy kis felemelő büszke, mámoros boldogság is, („Az Én cirkuszom”) ahogy a dobhártyájában dübörgött a szűnni nem akaró tomboló, viharos, ünneplés, tapsolás, sípolás. Azt érezte csupán, valami rendkívüli esetnek a szemlélője!

Valami megmagyarázhatatlan, tőle teljesen független történésnek sodrában áll kiszolgáltatottan. Egy őrjöngve ünnepelt előadás epizodistájaként, melynek a forgatókönyvét valahol az égben írták.

- Mi történt itt? Mi volt ez, tárta szét a karját! Ahogy fordult mintha Feri bácsi arcának mosolygós ragyogását látta volna egy pillanatra. aki intett felé.

- Igazgató úr!  Tessék várni, jövök! – tűnt elő a tömegből Feri bácsi.

- Mi volt ez?  Mi volt ez Feri? - kérdezte izgatottan az igazgató.

 - Eszem megáll! Felfogni nem tudom mi történt itt? Csak azt látom, mindenki megőrült körülöttem! Lassan, magam is.

- Igazgató úr, azt hiszem mindent meg tudok magyarázni! - ért oda az igazgató mellé Feri bácsi.

– Tessék velem jönni!  Szeretném Ferikém! Nagyon szeretném tudni, mi a fene történt itt?! - mondta az igazgató,s elindultak lakókocsik felé.

 

Újra együtt ültek. Nem hárman. A plusz egy fő a kis Adél volt. A lakókocsiban Helén sürgött forgott, boldogan, mert Adél megszólalt: - Anya éhes vagyok!

- Készítek nektek is valamit - mosolygott rájuk Helén.

 

Alfréd törte meg a csendet: – Miért mentél el Erik?

Hosszú hallgatás volt a válasz. Erik nézte maga előtt a lakókocsi padlóját. Amikor már elviselhetetlen feszültség volt a levegőben. Megszólalt végre Erik:

- Egyszer láttam, ahogy Helént nézted.  Ugyanaz a tűz volt a tekintetedben, mint ami bennem éget.

 Helén letette a főzőkanalat,  és feléjük  fordult  tágra nyílt szemekkel.

- Alfréd! - Ne kérd  rajtam  számon azt, amire  te  magad sem voltál képes.- mondta szomorú fájdalmas rezignáltsággal Erik.

-  Mi az, amit ne kérjek számon? - kérdezte Alfréd. Hosszú hallgatás újra.

- Te sem tudtál ellenállni Helénnek!  Te viszont legjobb barátom vagy. Rengeteget tettél értem. - Ezért. - válaszolta Erik 

Alfréd nézte, lassan lágyultak, enyhülni kezdtek vonásai.

- Ma ahogy találkoztam Feri bácsival. Beszélgettünk.  Amikor elmondta, mi történt veletek. Jönnöm kellett!  Tartoztam neked ennyivel Alfréd. Pont, azért amit együtt alkottunk. Amit cserébe kaptam az élettől kárpótlásul. - mondta csöndesen a férfi.

Újabb hosszú elnyúlt csend után folytatta:

-  Megérte. ISTENEM!  Köszönöm! Csodálatos volt. Helén és Adél mosolya, öröme.  Ott láttalak benne drága barátom. Jobb férje tőled nem lehetett volna keresve sem Helénnek. Örülök, hogy ide jöttem. Megnyugodott a lelkiismeretem. –s most már folyamatosan beszélt Erik feloldódva.

- Lehet, hogy hiba volt eljönnöm, de akkor nem láttam más megoldást.  Nem akartam Helént döntési helyzetbe hozni!  Lehet, hogy neked is nagy keserűséget okoztam volna. Alfréd.

- Szamárság! Vágta rá!  Miért gondolod azt Erik, hogy én mást tettem volna?

- Gondolod nekem nem fájt volna? Nem gondoltam volna arra, hogy veled mi lesz? - szólt közbe Alfréd.

- Alfréd, az eltelt idő elég bölcsességet adott ahhoz, hogy a múltammal megbékélve vissza tudjak jönni hozzátok. És kettő, az a kettő dolog. Ahogy hallottam kacagni Adélt! S ahogy láthattam Helén boldogságát. Nem lesz még egyszer ilyen boldogságom, örömöm az életben. Akár hogy is folytatódik az életem.  Örülök, hogy ezt megtettem!  Meg tudtam tenni. - fejezte be Erik.

Gondolataikba elmerülve ültek egymás mellett.

- Nekem pedig meggyőződésem válaszolta Alfréd, ennyi év után is, hogy a jó ISTEN tőled odaadóbb, hűségesebb, jobb embert nem adott az életemben társnak.. Boldog vagyok, ha a barátomnak tudhatlak. És ezt külön, megköszönöm neked URAM!  - fejezte be Alfréd.

Szinte végszóra nyílt ki az ajtó. Az Igazgató és Feri bácsi lépett be rajta.

- Ő az, akiről meséltem önnek az előbb, mutatott Erikre Feri bácsi. Uram most láthatta együtt a két legnagyobb egyéniségét a szakmának.

 - Eltúlzod Feri bácsi.

 - Elfogult vagy.- hárították el a dicséretét mindketten.

- Na, azt már nem! Csattant fel az igazgató! Miről beszéltek ti itt? Miii?  Nem tudjátok, már most vásárolják elővételre a jegyeket, a következő előadásokra! Hogy gondoltátok ti ezt?  Törhetem a fejemet. Mekkora sátort kell, hogy csináltassak, hogy mindenkit fogadni tudjak! Mindig csak a bajom van veletek!  Kisasszony is végre szíveskedett meggyógyulni. Mire a tönk szélére kerülünk!  

- Igen! Hála ISTENNEK!  és Eriknek - vágta rá Helén, most már mosolyogva!

- És akkor idejön ez az Erik vagy, hogy hívják?! Ficsúr! És tönkre javítja a műsorodat Alfréd! Hogy gondoljátok ti ezt? Persze a kockázat az enyém! S amit ma itt műveltetek! Azt hiszitek, a cirkuszban vagytok?! Itt most már csak egyet fogadok el tőletek!  Itt van a papír, toll nálam. Megírom az új szerződésetek, és aláírjátok, de azonnal! Vagy törlöm a háromszoros gázsitokat belőle! Világos? - fejezte be hatásosan az Igazgató.

 Pörögve, szuszogva szinte egy szuszra ledarálva.  Egymásra néztek hárman. Helén szemei ragyogtak a boldogságtól. Így szólt:

- Erik. Elég volt az Önmarcangolásból, áldozatokból. Írd alá. Szépen kérlek. S mint régen ugyan úgy folytatjuk- tette hozzá Alfréd.

 

- Igazgató úr. Soha nem csapnám be. - szólt Erik lassan, és megfontoltan. - Így ahogy ma este Alfréddel játszottunk, egy életben csak egyszer lehet.  Mert a másodikba biztosan belehalnék. Majd elvette a papírt és aláírta.

 

 

Sokszor egy szó csupán, s keserű vagy boldog?

Élet tintájával sorokba rótt sorsod

Mert mi az miről néha az emberek írnak.

Csak az mitől olykor, a bohócok is sírnak.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.