Részlet: Wass akarattal: TÁROGATÓ HANGJÁN ANTOLÓGIA 2010 c. könyvből

Ponyvás, kamion gurult be a Vágy utcába. Óvatosan kellett az óriási kerekeknek araszolni, mert keskeny az út. Az autó megállt a ház elõtt, elkezdõdött a pakolás. Új lakó érkezett. Az ablakokban, az elhúzott függönyök mögött, leskelõdõ arcok bukkantak fel. Nézték, mi kerül le az autóról, közben találgatták, vajon ki lesz az új szomszédjuk. Az ingóságokból azt is tudni vélték, bizonyára tehetõsebb ember lehet, akivel ezután egy házban élnek. Az elsõ emeleti lakásba kerültek fel a platóról a bútorok. Csinos fiatal nõ dirigálta a rakodást. A kigyúrt rakodólegények szemlátomást készségesen teljesítették minden parancsát. Lassan kiürült az autó raktere, helyükre kerültek a tárgyak. Estefelé zene és kacagás hallatszott a lépcsõházban, ünnepelték a beköltözést. A vidám társaság valamikor hajnaltájban távozott. Lett is ebbõl másnapra susmus, „még meg sem melegedett, máris bulizik, hajnali vihogással veri fel a házat”, pletykálták a kispadon. Egész napra jutott téma a kényszer pihenõjüket töltõknek. Egykét fiatal nõt irritált az új lakó rendezettsége, látható jóléte, az idõsebbeket a szép régi faragott bútor, az intrikákat, pedig a mulatozás. Egy idõsödõ asszony árgus szemekkel figyelte, mikor futhat össze a lépcsõházban az új lakóval, hogy mielõbb  bemutatkozhasson.

Minden új lakó vele találkozik elõször, most sem volt másként. Udvariasan odament, bemutatkozott, és közölte, õ volt az elsõ beköltözõ. Annak ellenére, hogy ez a ház ma már „átmeneti” lett, vannak egy emeletnyien, akik nem mennek sehova, õk az õslakók. Ezt követõen kért egy kis pénzt természetesen kölcsön. Ki merne ellenállni egy „õslakó” kérésének. Mindenki belesétált a csapdába, ez történt Tündével is. Nem volt óvatos, gondolkodás nélkül átnyújtotta a háromezer forintot holnap utánig. Azért addig, mert Juli azt mondta, akkor kap pénzt és lehozza. Tehát az elsõ ismeretség megköttetett. Tündének tetszett az utca, fõleg a tó, partján az elmaradhatatlan gyereksereggel. Valahányszor, ha befordult az utcába, lelassította a lépteit. Nem járt munkába kocsival, szeretett sétálni, és emberekkel találkozni. Pszichológus, ez munkahelyi ártalom nála. Érdekelték a sorsok, emberek, fõleg a gyerekek, a majdani felnõttek. Azt tartotta, gyermekkorban dõl el az ember sorsa, hitt a szülõi minta fontosságában, a szerepek egészséges megélésében.

Tünde a középsõ lakásban lakott. Jobbról egy mérnök az édesanyjával, balról Edit, az elvált asszony soros barátjával, és a kisfiával. Nemigen találkoztak, mindenki más idõben járt dolgozni és haza. Ha véletlenül egyszerre nyílt ki két ajtó, akkor az egyik megvárta, míg a másik elmegy, s csak azután lépett ki. Érdekes elszigetelõdés ez a mai világban, nem szívesen találkoznak az emberek a szomszédokkal, így nem kell ismerkedni, beszélni, szükség esetén segíteni. Mindenki éli a maga életét, kicsi odújába húzódva. Teltek a hetek. A beköltözés óta nem volt buli, aki elment Tündi lakása elõtt, kellemes zenefoszlányokat, pánsíp trilláit hallhatta. Furcsállották, hogy minden este, azonos idõben világosság gyúlt a szobájában, szinte óramû pontossággal. Megszûnt a susmus. Amikor a postás érdeklõdött Baráth Tünde pszichológus iránt, már tudni vélték, hogy csakis az új lakó lehet. Tünde mindenkinek köszönt, a gyerekekre rámosolygott, megkedvelték a házban. Egyik alkalommal a földszinti Éva kereste meg, mivel közös tárolójuk van és nem látott ott idegen holmit, megkérdezte van-e kulcsa a tárolóhoz, mert ha nincs, szívesen odaadja az övét, míg készítettet magának. Tünde megköszönte a figyelmességet, és felajánlotta, foglalják el nyugodtan a részét, mert egyelõre nincs mit letenni, ha szüksége lesz a helyre, szólni fog. Behívta Évát egy teára, pár sütemény mellett elbeszélgettek. Kölcsönös szimpátia alakult ki a két ember között, noha más korosztályba tartoztak. A vendég félóra múlva felállt és elköszönt, a látogatási idõ betartására figyelt, udvariassága ezt kívánta. Attól fogva gyakran találkoztak. Nem telepedtek egymásra, de számíthattak a másikra, ha szükség volt a segítségre. Évike csendes szerény, segítõkész özvegyasszony volt, akinek Ausztriában dolgozik a fia egy kutatólaborban. Minden hónapban egy hétvégét itthon tölt az édesanyjánál. Éva sokat mesélt Balázs gyerekkoráról, iskoláséveirõl, tanulmányairól, csak a jelenérõl nem beszélt. Tünde nem faggatta, tiszteletben tartotta az asszony hallgatását, bár kíváncsivá tette a fiú körüli rejtély. Másnap többször gondolt erre.  A december csillogó  hó függönyt varázsolt estére, a tájra. A lány gyalog sétált haza, szerette a hóesést, ilyenkor vidámság költözött a szívébe. Eszébe jutott a gyermekkora, az édesapja készítette magas támlájú szánkó, hólabdázások a kiserdõben, ródlizás a körtöltésen és a boldog karácsonyok a nagyszülõknél, fent a hegyekben. Szép gyerekkora az édesanyja betegségéig tartott. Mikor édesanyja ágyba került, édesapját is megtámadta a rettegett kór. Fõiskolára járt, amikor szüleit elveszítette. Pszichológus hallgatóként is nehezen dolgozta fel gyászát.A kapuhoz érve kivette a kulcsait, és elindult az emeletre. Éppen felért, mikor elaludt a villany. Ahogy nyúlt volna a kapcsolóhoz, háta mögött kinyílt az ajtó. Hirtelen megtorpant, és kicsúszott a táskájában lévõ ülési jegyzetek tömkelege. Ott állt a papírhalmaz elõtt, érezte az arca lángvörös lett zavarában.

— Sajnálom, ha megijesztettem, rögtön segítek — mondta a férfi mögötte, és elé lépett. Egy pillanatra egymásba futott a tekintetük.

Furcsa remegés járta át a testét. Nem ismerte ezt az érzést, még nem találkozott vele. Elkezdték összeszedni a papírokat, amikor megjelent a férfi anyja az ajtóban, és rászólt a fiára:

— Péter mit mûvelsz? Neked fiam idõre kell menned, nem érsz rá udvariaskodni.

Ez alkalommal a férfi jött zavarba, átadta a kezében lévõ aktát, elköszönt, és elindult a lépcsõn. Akkor becsapódott az ajtó, eltûnt az öreg hölgy mögötte.

Lassan minden ismét a helyére került, megérkezett az otthonába. Nemsokára hozzáfogott az ülések anyagainak a rendezéséhez, közben felvillant elõtte a férfi szeme, és az öregasszony hangja, aki fiát fegyelmezte. Ezen az estén nehezen szenderedett el, s keveset aludt. Érdekes, kusza álma volt, reggel nem is tudta összerakni a foszlányokat. Évek óta álomnaplót vezetett. Ezen a napon üres maradt az oldal, elmaradt a szimbólumelemzés.

Karácsony elõtt nagyobb a betegforgalom. A szeretet ünnepe, a magányos embernek nagy teher. A múlt ilyenkor jelentõsebb szerepet kap, az emlékek megszépülnek, éppen ezért jobban is fájnak. Amint beért, a kiscsoport vidáman köszöntötte. Az egyik páciens odalépett és Mikulás csomagot nyomott a kezébe. Zavarba jött, meg is feledkezett ennek a napnak a jelentõségérõl. Nem értette, ez még nem fordult vele elõ soha. Talán fáradt, gondolta, de abban a pillanatban egy szempár villant be, a tegnap esti férfi, mosolygós szeme. Elhessegette magától a képet, igyekezett nem gondolni rá, fõleg a szigorú anya gúnyos megjegyzésére. Elkezdték a foglalkozást, ez a pszichodráma napja, ami mindenkit megnyit, sokszor igen kemény feladat elé állítva a szereplõket. Csodálatos eredmények érhetõek el vele. A foglalkozáson már teljesen a munkára koncentrált. Délben vidáman ment ebédelni a barátnõjével. Gondolkodott meséljen-e neki tegnap esti kalandjáról, végül úgy döntött, hogy hallgat. Valószínû ez másnak úgy sem jelent semmit, csak egy lépcsõházi pillanatkép. Délután, amikor az utcába befordult, a sorház ablakait kutatta, keresett egy ablakot a saját lakásának ablaka mellett, próbálta beazonosítani. Gyenge villanófényt látott, valószínû a televízió változó intenzitású fénye lehet. A többi ablak még sötéten ásítozott a téli kora estében. A kapun belépve a postaládához ment, ahol egy cetlit talált, Éva tette oda. A cetlin ez állt: „Kérlek, gyere be, nagyon fontos!” Azonnal az ajtajához sietett, becsengetett, pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, egy kétségbeesett asszony tekintete kapaszkodott belé. Érezte, hogy nagy baj lehet. A szokott helyre ültek, látta a két csészérõl, süteményrõl és a terítékrõl, hogy vacsorával várták. Éva rántott halat, majonézes krumplit tálalt elébe. Mozgásában volt valami furcsa bizonytalanság, ezt eddig soha nem látta a barátnõjénél. Megvacsoráztak. A teázásnál az asszony elmondta, nagy titkot fog megosztani, soha senkivel nem tudta megbeszélni, most viszont megõrül a tehetetlenségtõl, tanácstalanságtól. Minden döntését felelõsségteljesen hozott eddig, nem is bánta meg, mert az élet annak helyességét igazolta, ám ezúttal csõdöt mondott a bölcsessége, nem tudja, hogyan cselekedjen, jelen esetben mi lenne a legjobb. Ettõl a döntéstõl függ a továbbiakban a fiával való kapcsolata. A lehetõ legjobb döntést szeretné meghozni. Imádja a fiát, nem szeretné elveszíteni, de a jelenlegi helyzettel nem tud mit kezdeni. Aztán elkezdõdött a történet.

folyt. köv.