.

Részlet: Wass akarattal: TÁROGATÓ HANGJÁN ANTOLÓGIA 2010 c. könyvből

Reggel óta nagy volt a készülõdés a Rév utcában. Apró legényke ismerkedik az egyensúlyozás mûvészetével, de még sokszor popsira esik. A kandalló kellemes melegénél üldögél a nagyapó, büszke szemmel
nézi csöppnyi unokáját, amint a kicsi emberke járni tanul. Nagymesternek nevezte el õt, az õsz szakállú apóka, hogy miért
azt hiszem, nem lesz nehéz kitalálni. Történt ugyanis, hogy ez a kis legényke lett a tanítója az öregnek. Amikor megszületett, az elsõ találkozásukkor a nagyapa igen csak toporgott, néhány szemvillanásnyit gyönyörködhetett csak az unokájában, mert cimborája várta a kocsmában. Már is késõn érkezett, amint, meglátta barátját, a kedvenc gépénél, nagyon dühös lett.Nem szerette, ha más kísérti a szerencsét a gépnél. Nem kellett sokáig zsörtölõdnie, mert hamar elfogyott a barát pénze, õ következhetett. Hamarosan mind a kettõjüknek üres lett a zsebe, elindultak hazafelé, azzal azelhatározással, hogy másnap ismét megpróbálják...
Ezen az estén váratlan látogatója érkezett: a Lelkiismeret. Nem voltak nagy barátok, ezért az öröm is elmaradt. Mindig félt ettõl a találkozástól. A vendég sarokba szorította, nem tehetett mást, a
feltett kérdésekre válaszolnia kellett. Ültek csendben, majd a Lelkiismeret rákérdezte: „Milyen az unokád?”
Hát... — hümmögött, kelletlenül — olyan kicsike.
„Minden gyerek kicsike, de milyen a szeme, kire hasonlít?” Most szégyellte el elõször magát, mert meg sem nézte, annyira sietett a kocsmába.
„Aztán mit vittél a menyednek?”
Ugyan mit vitt volna, volt egy ezrese, abból játszani sem lehet sokáig, nemhogy még ajándékot venni.
Ekkor hallotta a Lelkiismeret gúnyos kacagását. „Meg sem érdemled, hogy az a kis emberke egyszer nagyapának szólítson, vagy
a menyed egy tányér ételt tegyen eléd, ha beteg leszel.” No, ez hatott, mert az utóbbi idõben reggelenként gyakorta ébredt arra, hogy szakad a víz róla, és levegõ után kapkod…
Megijedt, elgondolkodott. Lehet, hogy máris beteg? Tényleg! Mi lesz vele? Annyira elszigetelte magát a fiától, most is másodszori felszólításra ment be a klinikára megnézni az unokáját. A gyerek sokszor hívta vasárnap ebédre, de minek ment volna, ha elmegy, vinni kell a kislánynak csokoládét, és azt drágának találta. Spórolt nagyon, hogy játszani tudjon, bízott a szerencséjében, hogy egyszer majd sokat nyer. Az éjszaka sem hozott álmot a szemére, a lelkiismerete éjjelre is vele maradt. Feltett még egy kérdést: „Mi lenne, ha lerombolnád a múltat és építenél egy jobb jövõt? A te korodban már sebesen fogynak a napok, ha most nem kapaszkodsz meg, késõbb nem lesz, miben…”
Ezek az utolsó szavak ismétlõdtek, zakatoltak a fülében, amikor egy csodálatos zöld rétre érkezett, álommanók kergetõztek a virágok között. Közöttük egy apró kis emberke, szõke fürtökkel, csillogó kék szemeivel nézte a manók fogócskáját. A kisfiú pont olyan volt,mint a fia pici korában. Egyszerre csak a kisgyerek kitárt karokkal futni kezdett felé, amikor odaért átölelte a térdét, és azt mondta:
— Nagyapa, Te olyan jó vagy, szeretlek!
Könnypatak indult el megfáradt arcán, végigfolyt bõre barázdáin át, õsz szakállára. Letérdelt a gyerek elé, és átölelte.
— Én is szeretlek — mondta remegõ hangon.
Hajnalban az öreg vekker ébresztette. Tükörképe láttán elcsodálkozott. Mintha megfiatalodott volna. Ezen a reggelen nem köhögött, nehézlégzése is elmaradt. Egyre csak az éjszakai álom járt az eszében. Lepörgött elõtte az elmúlt tizennégy év.
Az, az este, amikor a felesége bejelentette, hogy elköltözik, és elviszi a kisebb gyereket, a nagyobbat ott hagyja, így nem kell senkinek gyerektartást fizetni. Ez akkoriban történt, amikor megtudta, a feleségének alighanem új kapcsolata van. Alkalmanként, már akkoriban is átjárt a belvárosi játékterembe egy kollégájával, de még nem töltött ott sok idõt. A pénzes boríték ugyan apadt, mert fizetéskor az adósságot ki kellett fizetni.
Nem rendeztek jelenetet. Elváltak. A lejtõ egyre csúszósabb lett,
többé nem volt megállás. Az asszony is kéregetett pénzt a rokonoktól, az adósságot ráhagyta. Nõttek a felhõk a fejük fölött, aztán jött a kilakoltatás vihara.Végigpergett az élete filmje elõtte, egészen az unoka születéséig.
Szívébe éles fájdalom hasított, ahogy rádöbbent, mennyire felelõtlenül élt. Nagy elhatározásra jutott; Megváltozik! Hol kezdi el, még nem tudta, de a reggeli cigaretta elmaradt. Megszomjazott. Feltett egy fazék teavizet, s amíg a víz felforrt, ábrándozva, reménykedve szövögette, terveit a jövõre. Nem megy le délután a kocsmába, helyette bemegy a klinikára, megnézi az unokáját. Egész nap a babára gondolt. Kollégáinak büszkén mesélt a csecsemõrõl, az álombéli kék szemekrõl.
Eljött a munkaidõ vége, rendbe hozta magát és elindult a klinika felé. Amikor megpillantotta a baba csillogó szemecskéit, észrevétlenül a karjába csípett. Az álombéli kék szemek néztek rá, két apró kéz nyúlt felé. Csak állt, a könnypatak éppen azokon a barázdákon futott végig a szakállára, mint az éjszaka. Nézte a csöppséget, elmondhatatlanul
vágyott kézbe venni, megölelni. Ellenállhatatlan szükségét érezte kimondani; szeretlek. Aztán hallotta saját hangját,
amint kimondja:
— Kicsim, szeretlek.
Észrevette, a menye döbbent arcát, és hallotta kedves, halk szavát:
— Biztosan õ is szeretni fog, ha sokat lát majd téged.
Tehát mehet, várják akkor is, ha nem érdemli meg. Milyen jók hozzá, megmutatja, hogy méltó lesz a megelõlegezett bizalomra.
A fia is ott érte az apját, meg is lepõdött, hiszen elõzõnap oly sietõs volt az útja, egyáltalán nem számított rá, hogy találkoznak. Együtt indultak el a klinikáról, útközben az apa elmesélte találkozását a Lelkiismerettel, elmondta a tervét, hogy megváltozik, büszkén újságolta, már rá sem gyújtott, egy kisgyereket nem látogathat bagószaggal. Amint kimondta, maga is meglepõdött, nem emlékezett erre a gondolatra, talán a Lelkiismeret diktálta... — elmosolyogta magát a gondolatra.
— Apa gyere fel, van egy kis töltött káposztám, megosztom veled, — mondta a fia.
A kislánynak megfõzték a kedvencét, a tejberizst, megszórták csoki darával. Ellátták, majd lefektették. Az öreg leült a kiságy mellé és mesélni kezdett. Észre sem vette a vágtató perceket, addig mesélt, amíg a kicsi szemecskéje be nem csukódott. Akkor felállt, és kiment a konyhába, ahol a fia az edényeket mosogatta. Sokáig beszélgettek, ott maradt éjszakára, reggel onnan ment dolgozni.Egy hét múlva együtt vásároltak a piacon, a kocsmába nem ment többé, álmában néha kattogtatta a játékgépet az utolsó fillérjéig.Késõbb ezek az álmok is elkerülték.
Kis unokája szõke fürtjei göndörödtek, egyre jobban hasonlított az álommanók közötti kisgyerekre, aki kitárt karral futott feléje.
Teltek a hónapok. Egyre több idõt töltött a családdal. Újra barátra lelt, a Lelkiismeretben, vele boldogan idõzik, tudja,
benne nem csalódik. Pár hónap múlva fia szomszédságába költözött, a Rév utcába.
Az unoka megtanította a nagypapát emberként élni, büszke is az öreg, ifjú mesterére.
A Rév utcába új szomszédjuk költözött, most ismerkednek vele, úgy hívják, hogy Boldogság.

Vége az I. résznek

**Előző rész tartalma >>>

*Előző rész tartalma>>

Elsőrész tartalma >