Kép: Google képek sorozatból

mese

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, volt egy ember, amott Csíkban. Nem volt rajta semmi különös. Sem új csizma, sem új köntös, ó de hát mégis csak ő volt azért, hogy mesét mondjanak róla, majd meglátjuk, hogy miért.
Szép úri világ volt akkor még, és az volt a szokás, hogy malaccal kellett kiengesztelni azt, akinek a nevét eltévesztették. Így esett meg a mi Adalbertünkkel is, amint egyik nap ment éppen a komájához, és útközben mit ad Isten, szembetalálkozott a bíróval.
- Szervusz Adorján barátom, gyere már bé velem egy kupicára hívlak meg a kocsmába. Remélem nem utasítasz el. - mondta neki és mindjárt szólt is neki - dehogy, dehogy utasítom én vissza bíró uram meghívását.
- Feltéve, ha...
- Mi az, hogy feltéve, ha? - nevetett a bíró. - Talán valami jobbat szeretnél, mint a kisüsti?
- Nem bíró uram, dehogy. Szeretem én a kisüstit, és be is megyek kenddel, feltéve ha…
- Feltéve, ha? - mérgelődött a bíró. - Nyögd már ki fiam, mert erősen megharagszom, ha ezt még egyszer kimondod.
- Jól kimondom, bíró uram. Szívesen megyek a kocsmába feltéve, ha a kicsi malacot megkapom kendtől úgy a jövő héten.
- Kicsi malacot? Te Aladár, vagy mi is vagy te? Csak nem eltévesztettem a nevedet. Az Árgyélusát, hogy neked milyen szerencséd van. Akkor tényleg kell adjak neked egy kicsi malacot. - szívta a fogát a bíró és ezeket gondolta. - De rossz napom van. Éppen ma reggel fialt a kocánk, és már egyet elprédáltam. Hűha nem iszok többet ma, mert estére egy malackám sem marad.
- Adalbert vagyok bíró uram, Adalbert.
Az egész falu kacagott az eseten, csak a bíró nem, mert ő mindenkit úgy ismert, hogy álmában képes lett volna elsorolni az összest.
Bosszankodott is eleget, s mondogatta mindenfelé, hogy lehet, hogy pont ezt az Adalbertet nem bírta észbe tartani? Hogy lehet az?
Adalbert nem szólt semmit. Otthon jókat ivott, és ha az asszony rászólt, visszavágott nagy bölcsen, hogy lesz malac ne ijedj meg, nem halunk éhen. Úgy viselkedett, mintha az lenne a legfontosabb mindennél. Hiába mondták neki, hogy az csak egy malac, azt még etetni kell, másként nem lesz abból semmi, de hiába. Adalbertet nem lehetett meggyőzni sehogy sem.
Mások mentek ültetni, kapálni, de Adalbert nem sehova, csak várta a kicsi malacot. Látta a felsége, hogy ennek az embernek vagy elmentek otthonról, vagy igen sok terv keletkezett a fejében és attól nem tud létrejönni. Fogta magát és elment a bíróhoz panaszra.
- Jaj, bíró uram. - mondta fejcsóválva. Csináljon már vele valamit. Adja már oda neki azt a kismalackát. Nem tudom semmire rávenni, otthon várja a malackáját. Megbolondult, vagy mi lett vele, nem tudom.
- Jól van, no, ott az ólban 12, az egyiket fogd meg te jó asszony, és vidd haza neki, legyen már vége ennek az ügynek. Nem akarok többé erről hallani sem.
Úgy is lett, az asszonyka elővette a köténykéből a zsákot. Beletette a kicsi malacát és hazacipelte nagy szuszogva. Kiabálta oda az urát:
- Gyere, mert itt van a malacod, én kellett neked hazakínlódjam. Annyira sem mentél, hogy te hozd el. Jaj, jaj megvert az Isten, mi lesz velünk, mi lesz?
Örült Adalbert, mert a bíró mégis csak kiengesztelte, de hiába, a malacka nem akart enni. Csak visítozott és rá sem akart nézni az ételre. Na mi legyen, na hogy legyen? Gondolta, lemegy a kántorhoz, hátha lesz megint szerencséje. Úgy is lett, mert a kántor is eltévesztette a nevét.
Elsőre Adalárdnak szólította, mire Adalbert megrázta a fejét.
- Már hogy lennék én Adalárd? Kikérem magamnak, engem aztán senki ne nevezzen Adalárdnak, mert bicskát rántok!
- No, - húzta be nyakát a válla közé a kántor, - no megkövetlek Adelmár barátom, nehogy megharagudj én rám, nehogy nagy ügyet csinálj ebből, te! Barátok vagyunk.
- Barátok? - csattant fel Adalbert. - Az előbb Adalárd voltam neked, és most már Adelmár. Mit képzelsz, ki vagy te, hogy csak úgy keresztelgesd az embereket? Talán pap, vagy mi?
- Jó, na adom a malacot, mese nincs, még ma átadom. - védekezett a kántor és majdhogy nem Ajándoknak szólította, de aztán jobbnak látta, ha elhallgat, nehogy két malac legyen belőle.
- Na, ez jól sikerült, - ugrált örömében Adalbert, - mert most a malacaim ketten csak neki fognak enni.
Meg is kapta még az nap este. Másnap látta az asszony, hogy már két malac van. Kérdezte az urától:
- Mi van veled, téged már senki nem ismer ebben a faluban? Vigyázz, nehogy te is úgy járj, hogy mikor mész valahová, eltéveszted valakinek a nevét, mert oda kell add ebből az egyiket. Jól vigyázz, inkább maradj itthon és nem lesz semmi baj.
- Á, kizárt dolog. - nevetett a férje. - Van ám nekem annyi eszem, hogy ne mondjak neveket.
Eközben a kántor elment panaszra a bíróhoz, hogy milyen kutyalelkű ember az az Adalbi, vagy mi a, mindig elfelejti a nevét. Na, a bíró hasát fogta, úgy nevetett, Hát persze, örült, mert így legalább kiderült, hogy más is téved, nem csak ő.
Telt, múlt az idő, és a malackák megnőttek, szép süldők lettek.
- Levágjuk őket, vagy megtartjuk? - nézett Adalbert az asszonyára. – Mi a véleményed, szólj valamit, mert erősen szépek, sajnálnám levágni.
- Hát ez nem is lehet .- kacagott az asszony - nem lehet már, mert a kannak valót ki kellett volna herélned. A gönnét meg tényleg kár levágni, jó mangalica koca lesz abból.
Úgy is lett. Az idő meg csak telt és Adalbertnek kezdett dolgozni. Amikor a világra jött a sok kis malac, volt izgalom. Nyolcat ellett a koca, Adalbert meg reszketett. Egész nap a tentaceruzáját nyálazta és írta szorgalmasan a falubéliek neveit. Annyira féltette a malacait, hogy éjjel sem volt nyugta, minden kutyaugatásra felriadt.
Egyik reggel azt mondta az asszonynak, hogy Ő nem bírja tovább. Süssön neki pogácsát, mert útra kel. Egy időre eltűnik, szerencsét próbál, hogy addig se találkozzon senkivel, mert ő jobbnak látja, ha szétnéz a világban. Veszekedett vele az asszony, hogy mi lesz a sok malaccal, mi lesz a kocával, meg a kannal? Annak mondhatta.
- Majd csak lesz valami, ne búsulj. - felelte és még napkelte előtt kiosont a faluból.
Ment hetedhét ország ellen, jókedvűen fütyörészve.
- Ezt szeretem én. - mondogatta. - Idegenbe senkit nem kell ismernem, de jó így.
Már egy hét is eltelt, a pogácsa is elfogyott, de ő még mindig nem talált semmi olyant, amibe megkapaszkodjon. - itt nem állnak szóba az idegennel. - gondolta. - Megyek odébb majd csak találok valamit. De nem talált máshol sem, és arra kezdett ráébredni, hogy vagy visszafordul és gyümölcsösöket dézsmálgatva csillapítja éhségét és hazatér, vagy folytatja útját míg összeesik és vége mindennek. Ennyi volt az élete.
Hát amint töprengett,  odajött egy vén ember és megszólította:
- Adalbert fiam én felfogadlak. Három nap az esztendő nálam, gyere, és ha kiállod, bőségesen megjutalmazlak.
Örült nagyon, mert úgy érezte, a vénember az életét menti meg. Beállt szolgálni, gondolkodás nélkül. Első nap egy nagy jegenyefára küldte fel a vénség és ő elkezdett mászni, de nagyon magas volt a fa. Félni kezdett annyira, hogy reszketett, mint a nyárfalevél. Azt sem tudta minek mászik, de nem mert megállni, csak mászott, mászott. Már lement a nap is mire felért majdnem a tetejébe. Jöttek a varjak, csókák. Összefogdosta őket egy nagy zsákba és egy kötélen leengedte.
Látta az öreg, hogy ügyes ember, reggel intett neki, hogy lejöhet. Na, ezt megúsztam, de nem jól gondolta, mert alig pihent valamit, megint felküldte. Most egy zsák seregélyt fogdosott össze. Megint lemehetett, de aztán már küldte is vissza.
- Mért nem szólt, hogy le se szálljak? – kérdezte.
- Ne félj, - mondta a vénember, - ezt még kibírod, aztán letelik az esztendő.
Úgy is lett, éjfél felé látta, hogy a fán sok vadgerle van. Zsákba gyűjtötte azokat is és engedte a kötélen lefelé. Akkor azt mondta neki a vénember:
- Aludjál, mert megszolgáltál.
De Adalbert nem bírt aludni, pedig nagyon álmos volt. Egyszer csak lekoppant a szeme, látta a varjakat álmában. Az egyik azt mondta:
- Na most elaltatom és estére ebből is varjú lesz.
Hú erre megijedt és felugrott. Hát az öreg ott állt és meg akarta kuruzsolni, hogy legyen belőle varjú, de mikor látta, hogy felébredt, fogta magát is kiment a szobából. Megint lekoppant a szeme. Most a seregélyek mondták, hogy "Ebből is mindjárt seregélyt fog varázsolni."
Gyorsan felébredt és a fura vén varázsló, - mert most már tudta, hogy az - kiment megint a szobából. Harmadszor is lekoppant a szeme, és akkor mondták a vadgalambok, most ebből is vadgalamb lesz. De jól jár, mert mi tudjuk azt a forrást amelyikből, ha iszik, megint emberré válhat. Na erre megnyugodott és nem ugrott fel, hanem aludt tovább. Reggel nézte magát, hát egy igazi vadgerle lett belőle. Jött a vén varázsló, s azt mondta, na Adlerkám repülhetsz.
Azzal feldobta a levegőbe és csodák csodája, tudott repülni.
Volt nagy öröm. Adalbert repült, de érezte, hogy nem sokáig. Hisz a varázsló is eltévesztette a nevét. Ezért a varázslat, már úgy sem ért sokat.
Repült is ész nélkül, nehogy hamar lejárjon a varázslat. Ha már malacot nem kérhet a varázslótól, hisz van odahaza elég, akkor hát repüljön
Egyszer lenézett és éppen az ő házukat pillantotta meg. Leszállt a nádfedeles házikó tetejére. Látta, hogy a felesége kiengedi a malacokat és mondogatta:
- Jaj, de szépek vagytok, de aranyosak. Bár csak maradna sokáig az uram, nehogy hazajöjjön és odaajándékozzon titeket valakinek.
- Hátha csak ez a baj, teszek róla, hogy ne jöjjön. - mondta Adalbert és elkezdett repdesni mindenfelé.
Egyszer szóltak neki, hogy ehun van az a forrás, ha akarja, megtörheti a varázslatot.
- Nem kell, - mondta nekik, - nem kell, mert tudta, hogy ő nemsokára ember lesz. S azt mondta :
- Szegényen nem akarok hazamenni, a varázslótól sem kérhetem bérem, inkább várok még vele.
- Nem várhatsz, - mondták, - mert, ha innen elrepülsz, hiába térsz vissza, már nem segít a forrás sem rajtad. Mi is úgy jártunk, pedig mi kaptunk jutalmat is, mégsem vihetjük haza sosem, mert elszalasztottuk az alkalmat. Legalább neked legyen eszed.
Megfürdött a forrás vizében és mindjárt ember lett belőle. Akkor a galambok megmutatták az eldobott kincseiket, megtömte vele üres tarisznyáját és elindult hazafelé.
Talán még most is repül, ha közben haza nem ért.