Egyszer egy kis madárka, szállván ágról ágra, eltévedt és majdnem egy másik madár fészkében kötött ki. Véletlen, a közelben leselkedett a szarka, aki észre is vette és kiabálni kezdett:
- Fészekrabló, fészekrabló!
Jaj, a szegény kis madárka úgy megijedt, majdnem elájult ijedtében. A közelben volt szajkó madár is, aki mindenkit tudott utánozni. Most sem bírta ki, közbekiabált, hol a szarkát, hol meg az ijedt kis madarat figurázva ki. Erre a ravasz szarka elszállt szó nélkül, mert jobbnak látta kerülni a feltűnösködést.
Ám, de a kis madárnak nem volt félnivalója, mert kit bántson egy zöldike, hiszen ő zöldike volt.
- Hej, te zöldike asszonyság, látom a fészekben szép csízek fiókái tátognak. - mondta a szajkó és nyelt egyet. Dajkáljuk őket mi ketten, míg a mamájuk oda van. Beleegyezel?
- Semmi pénzért. Isten őrizz! Kicsi az én karom ahhoz, ám a tiéd, kománé, Mátyásné asszonyság, látom öt fiókát is el tudnál egyszerre ringatni, olyan derék asszonyság vagy.
- Mi tagadás. - büszkélkedett Mátyásné szajkó asszony. - Mi tagadás, az egészet csízfészkestül el tudnám ringatni. - és elkezdte utánozni a csízek mamájának énekét:
- Csííz, csiriz, mindjárt itt a rovar íz!
- Csííz, csiriz, mindjárt itt a rovar íz!
- Hagyja már Mátyásné, mert magának akkora kobakja van, ha közel hajolna a kis csízgyerek elefántnak nézné!
- Engem? - mérgelődött szajkó kománé.
S akkor a kis csíz is megjelent. Sárgászöld ruhát viselt, szigorú fekete szélekkel. Főleg a szárnyán nagyon divatosra rendezte a tollait.
A vidám zöldike észrevette és felnevetett.
- Csíz mama, megjöttél? Mátyásné éppen most akarta tisztába tenni a fiókáidat.
- Ó, milyen figyelmes, csak hogy rossz hírem van számára. Ugyanis a szarka éppen az ő háza táján gazdásodik.
- A szarka? - csodálkozott Mátyásné. - Az imént ment el, tudta hol vagyok, miért szaladt előre? No, majd kiderül. - kiabálta és sürgősen odébbállt.
Zöldike is sietve elköszönt, rosszat sejtve haladt fészke felé. Nyugtalanság fogta el. Éppen ma keltek ki a kicsik és tessék, máris veszélyben lehetnek. Jaj, még gondolni is rossz rá. De tévedett, mert az örökzöld bokrok közé a szajkó bárhogyan szeretné képtelen behatolni.
Ez megnyugtatta, főleg mikor meglátta, hogy egy magányos ágon a párja énekelget. Ám ekkor a karvaly odakapott. Éles csőre nem kímélte.
A kicsi, sérült madár védelmet keresve, a fészkébe menekült.
Ebben a pillanatban elcsöndesedett a környék. A kertek gyümölcsfáin elnémultak az énekes madarak. Tengelicék és kenderikék, ökörszemek és csalogányok riadtan tekingettek körbe. Az eget figyelték, melyen mint a nyíl, süvített nagy sebesen a karvaly, keresve a következő áldozatot.
Ekkor szajkóéknál Mátyásné is megsejtett valamit és szomszédjához, a jó vastag csőrű meggyvágóhoz sietett.
- Mi történt szomszéd, mi ez a nagy csönd?
- Karvaly támadt zöldikére. - pityegte a meggyvágó.
- De nem vitte el. Láttam, nem volt a csőrében semmi.
- Nem, mert elmenekült, még visszatérhet. Szólni kellene szarkatépőéknek.
El is indultak és felkeresték a szarkatépő fészkét.
- Mit akartok? - kérdezte haragosan, mert éppen egy vörösbeggyel alkudozott amikor megzavarták.
Gyorsan elmondták neki, hogy a karvaly a környéken vadászik. Szarkatépő hirtelen felborzolta tollait és harciasan kiáltott:
- Utánam! - és már repült is.
Mindenki követte, csak egy barázdabillegető állt még az egyik földbuckán és farkát beillegetve hallgatott.
- Menjetek csak, - mondta, - addig én megnézem a sérültet.
Fent a levegőben elkezdődött a nagy hajtóvadászat. Néhány vadgalamb is betársult, és mikor a karvaly hátranézett, már egy egész madársereg üldözte. Nem ijedt meg, hisz olyan gyorsan, mint ő, egyikük sem képes repülni.
Ám, de mégis menekülnie kellett, mert sok lúd disznót győz, tartja mondás.
Ezalatt a barázdabillegető felkereste a partifecskéket. Mindig barátai voltak, most is szívesen fogadták. Elmondta, hogy Zöldike megsérült, jó lenne, ha befogadnák az egyik vájatba.
Megegyeztek és attól a naptól kezdve a löszfalba vájt másfél méter mély járatba gondozták, míg teljesen fel nem épült.
Már kezdtek sárgulni a fák levelei, mikor előjött zöldike párja.
A természet szép sárga levelekbe öltözött, lilás lett a fáknak törzse és a távolban szarvasbőgések tompa hangjai visszhangozták, hogy eljött az Ősz.
Zöldike bánatosan himbálódzott egy magányos fa ágán addigra nagyon megváltozott. szomorú volt, mert szinte nélküle múlt el a nyár. Ekkor felnézett a magasba és egy árnyékot látott elsuhanni fölötte. Ösztönösen leguggolt, nehogy újra karvaly legyen az, aki szinte rárepült, de a párja volt. Örömükben össze-vissza puszilták egymást. Végre ismét együtt lehetnek. Most már jöhet bármi, ketten semmitől sem félnek. Égbe szállva csicseregtek, kergetőztek, mert az élet nem állhat meg, és jöhet még sok tél, sok tavasz, zöldikééknél megy tovább az élet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Állatmesét szerettem volna, de ez inkább olyan elbeszélés lett.
Tetszett nagyon!