Igen. Szeretem a csillagokat!

A Hajnalcsillag a hűség, és az új nap, remény szimbóluma. Azt hiszem ez az írásom is ezért született. Annak idején 

 

Hajnalcsillag balladája.

 

Egyszer a Nap, mikor elköszönt az égtől.

Sötétebbre vált az, a világoskéktől.

Fáradtan kutatva azt a pontot nézte.

Hol eljönni szokott éj első vendége.

 

Meg is érkezett az tétován, merengve.

Egy parányi csillag halványan derengve.

Szólt a Nap, én most nyugovóra térek.

Kialszom magamat, de ha visszaérek,

 

Amit most rád bízok, legyen nálad addig!

Ne mutasd senkinek, egy percre sem hagyd itt!

Miért sokan várnak, mitől azzá lettem.

Reggel megérkezvén, te gyújtod meg bennem.

 

Legszebb leszel tőle hajnalig ragyogva.

Tüzem őrzöd benne, szikrázva, lobogva!

Nem győzhet a sötét! Jön majd sok testvéred.

Te más leszel mint ők, mert Én benned égek.

 

Együtt vigyázzátok holnap reménységét,

S utolsó csókjával rásütötte fényét.

Izzó vörös gömbként lassan elsüllyedve,

Érkezett éjszaka a helyébe lépve.

 

Letekintve fentről, a földet mosolyogta.

Mint anya gyermekét, szépen betakarta.

Könnyű lepedőként terült a vidékre.

Végtelen sötétnek puha selymessége.

 

Sok kis apró testvér, népes nagycsaládból,

Együtt voltak most már, minden családfáról.

Hancúrozva játszott, egymással nevetve.

Ő csak nézte őket, mindenre figyelve.

 

Jócskán meghaladta éjfélt már óra.

Felhők közeledtek egymásra torlódva.

Szellő terelgetett egyre több, s vastagot.

Keresgették egymást, a hold, és a csillagok.

 

Mogorván, feketén, mindent eltakarva.

Nem is mozdult többé, csak megállt alatta.   

Remélte, ahogy jött, majd tovább is szalad.

Az viszont csak állt ott, jottányit sem haladt.

 

Hiába próbálta ékes ragyogással.

Szép szóval rávenni csillagcsacsogással.

Mert neki most fontos, ami következik.

Látnia kell azt, ki mindjárt megjelenik.

 

Végül esdekelve kérte, s könyörögve.

Sírva hullott alá két szeméből könnye.

Mire talajra ért, mindent beborítva.

Virágot, és fűt, fát, dús harmatba vonva.

 

Szíve alá kapva tüzét előhúzta!

Talán elmegy békén, ha azt megmutatja!

Jaj de elejtette, szegény, nem jól fogta.

Hangos csobbanással esett le a tóba.

 

Mint tőr ég kárpitját, kissé megkarcolta.

Sűrű sötét felhő, mint ha oszladozna.

Világosság támadt, először csak résnyi.

Közeledett a nap, nem látja, csak érzi.

 

El kellene bújni, inkább ne is lássa.

Sajnos lesz a Napnak szörnyű csalódása.

És mégis ott maradt, tétován topogva.

Lehorgasztott fejjel, hangosan zokogva

 

A Nap rámosolygott, arcát simogatva.

Nézd itt ragyog bennem! Ott volt lent a tóba!

Ahogy megérkeztem, láttam víz tükrében.

Meglátott a tó, és visszaadta nékem.

 

Elmondta hogy jó vagy. A lelkeket védted.

A gonosz viharfelhőt, az égről messze űzted.

Hűséges maradtál, hozzám a sötétben.

Drágakő lesz könnyed, sugaram tüzében.

 

Első voltál most is, aki rám találtál.

Utolsó ki elmegy, s este újra rám vár.

Millió ki elhagy, az éjszakát követve.

De Te Hajnalcsillag, megmaradsz örökre. 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.