2012.02.23. 20:49, miner
Hol volt, hol nem volt, volt valahol egy okos kisfiú, akit Matyinak hívtak. Hát ez még az öregeken is túltett, bármit kérdeztek tőle, megfelelt. Igaz, hogy nem pont úgy, mint ahogyan azt mások iskolában tanulták, de azért a maga módján csak neki lett igaza. Na, azt is kezdték mondani az öregek:
- Hej, nem jól van ez így! Amióta ezt a Matyi kölköt felfedezték, egyfolytában kényeztetik. Velünk mi lesz? Hisz, mi már mintha nem is lennénk bölcsek, egyre ritkábban kérdeznek.
- Ó, sajnos kezd igazad lenni. - bólogatott egy másik öreg, a háttérben. - Matyinak már hányszor, de hányszor kikérték tanácsát a fülem hallatára, de bezzeg engem, aki mellette álltam, még egyszer sem kért meg senki, hogy elmondom-e véleményem az ügyben, vagy helyeselek a Matyijának?
Erre minden öreg lehajtotta a fejét és a legbölcsebb közülük ezt válaszolta:
- Tudjátok mit mondok? Lehet, hogy ezt érdemeljük, nem tudom, de úgy tűnik ezt.
Történetesen arra járt a Matyika is és elgondolkodott, mert alapjában véve nem volt ám ő annyira rosszcsont. Elsétált egy nagy gesztenyefa árnyékába és csak nézett maga elé. Egy kellemetlen, rossz érzés szállt a kis szívére és nyomta, mintha egy mázsa lenne. Hát éppen arra szaladgált a szomszéd kislány és meglátta a kisfiút ott szomorkodni. Mindjárt meg is szólította:
- Szervusz, Matyika, minek szomorkodsz, mintha egy tyúk ellopta volna a zsíros kenyeret a kezedből?
- Jaj, nem mondhatom én azt el senkinek. Olyan dolog az, hogy azt a kislányok még nem érthetik. Férfi dolog az, ne is faggass!
- Ni, ni ! - nézte meg most már más szemmel a kis Matyit a kislány. - Hát persze, aki férfi, az bizony már kiskorában is férfi. - ismerte el tisztelettel. - Hát akkor én mentem. - és odébb akart állni.
- Várj! - kérlelte Matyika. - Elkísérhetlek? Én is éppen arra lakom, hiszen mi szomszédok vagyunk.
- Elkísérhetsz, hogyne, akkor menjünk. - és mentek hazafelé.
Útközben A fiú elmondta, hogy útra kel, mert itthon már kezdi elvenni az öregek elől a kenyeret, szerencsét szeretne próbálni.
- El akarsz szökni előlem, na megállj! - fenyegette meg ujjával a lány. - Ez nem lenne szép tőled.
- Nem dehogy, hova gondolsz? - mentegetőzött Matyi. - Kicsit körülnézek, aztán jövök én. Majd meglátod, hogy nem feledem el ezt a szép falut és tégedet sem.
Így fogadkozott és haza sem ért már mondta mindenkinek, hogy mit akar, Hát az édesanyja nagyon megijedt.
- Micsoda, egy ilyen pöttömke, csak úgy a nagyvilágba? Azt nem. - de az apja nem találta furának a dolgot, hanem így okoskodott:
- Aki még a vén bölcseknél is bölcsebb már most az ne üljön itthon tétlen. Itthon semmi nem lenne belőle. Itthon megkopna a fénye, de ha elmegy már most, ha beállít, mondjuk egy nagyvárosi hivatalba, és azok ott bent meghallják, miket tud ez a gyerek, bizony nem fogják parlagon hagyni ekkorra tehetségét.
A család tagjai bánkódtak, hogy elmegy Matyika, de az apjuk beszéde büszkévé tette őket, így mind örültek, vagy legalábbis úgy tettek, mintha örülnének, és bele egyeztek:
- Hadd menjen hát, Isten segítse útján.
Ment Matyika kezében egy kétszer nagyobb bottal, mint amekkora ő maga. A hátán egy akkorra átalvetővel, hogy az sokszor a földet súrolta.
- Lassan menj Matyika, ne siess - kérlelte az anyukája könnyes szemmel - mert neked még nőnöd kell. Lassan menj, hogy legyen időd nőni is menetközben. Jaj, istenem ilyen kegyetlen embereket ki látott még? Egy ekkora csöppséget csak úgy kilökjünk az ajtón a farkasok közé? Mi? Azt hiszitek szép dolog ez?
- Ne búsuljon egyet sem édesanyám. - vigasztalta készségesen, míg elbicegett a kapuig. - Ne féltsen engem, mert meg tudom én magam védeni, majd meglátja.
Na, jó ment a legény, amíg ment, de aztán már csak a szél tolta hátulról, de ő mégsem űlt le. Számtalanszor megállhatott volna, de mindig így okoskodott:
- Ha megállok, elalszok. Valaki, ha erre jár, még azt hiheti, hogy elszöktem hazulról. Ám ha megyek, akkor meg azt hiszik, csak ide a közelbe megyek és nem lesz semmi baj.
Jól sejtette, mert akik látták, mind viccesnek találták a nagy átalvetőt cipelő gyerkőcöt, de egy sem hitte volna el, hogy tíz háznál odébb tudja vonszolni. Mily nagyon meglepődtek volna, ha másnap egy másik faluba menve megint felfigyeltek volna a kölökre és harmadnap meg egy harmadik faluban.
Így haladt a kis okos. Ment, hogy több legyen, mint mások. Találkozott félelmetes farkasokkal, de nem ijedt meg tőlük. Azt mondta nekik:
- Ó az ember félelmetesebb és veszélyesebb, mint ti.
Erre a farkasok nagyokat orgonáltak neki, és egy jó darabig elkísérték, sőt még a batyuját is segítettek vonszolni. Találkozott medvékkel, de azoktól sem félt. Azt mondta nekik:
- Az ember kiszámíthatatlanabb. Higgyétek el, én megbízom a medvékben. Erre a medvék barlangba vitték a viharok elől és átvezették a sziklás hegy hágóin.
Találkozott később haramiákkal, akik viszont azt hitték, hogy valami kísértetet látnak és kereszteket hányva magukra, fürge lovaikra ugortak és gyors trappban elmenekültek előle.
- Menjetek, csak menjetek. Vesztetekbe mentek, ti görbe úton járó, betyárkodók, mert nem szívesen szolgálnám az ilyeneket.
Végül egy nagy kolostorba ért és a papok csak néztek rá, hogy ki fia lehet?
- Nem idevalósi születésű vagyok. - mutatkozott be Matyi. - Idegenből jöttem, hogy tanuljak, mert amit tudok, az nem sokra elég.
- Lássuk mit is tudsz te fiam? - és kezdték vizsgáztatni.
- Okos, okos, hümmögtek, elképesztően okos, de túl fiatal ezekhez. Hej, hej, te Matyika, játszottál te már életedben?
- Nem én, egyszer sem, tisztelendő Atyám! Nem volt nekem időm affélékre.
- Nem? - csodálkozott el a plébánosok plébánosa. - No, és mikor akarsz játszani, ha most nem, amíg még egy kevéske ideig gyermek vagy, Mikor?
-Jaj, hát én nem arra születtem. - büszkélkedett Matyika, és meglepte, hogy a papok nem mosolyognak, nem bólogatnak. - Mi lehet ezekkel? - töprengett. - Csak nem játszani küldenek mindjárt?
De nem úgy lett, hanem a saját szomorú gyermekkorukat kezdték panaszolni:
- Óh, én egyszer fogtam meg egy kis szőrlabdát, de nem hagyták, hogy belerúgjak. Jaj, még most is érzem, mennyire fájt.
- Én egy hosszú karóval próbáltam árkokon átugrálni, de nem sokáig. Már kezdtem jókat repülni, amikor kicsavarták a kezemből.
- Ne is mondd, engem az ugrókötéltől fosztottak meg.
- Engem pedig egy magam készítette móriskától. Cérnával működtethető forgó volt az és hogy surrogott a cérnája.
Csak mondták, mondták és ő csodálkozva hallgatta. Végül megkérdezte: - Akkor hát mi a teendő? Mit tegyek, hogy még okosabb legyek, mire hazaérek?
- Eredj ki fiam az udvarra és játsszál, amíg csak lehet. Játsszál szépen, ne ostobán, nézd meg a többi gyermeket, hallgasd, milyen mondókákat tudnak, és tanuld meg azokat is. Kergesd a labdát, másszál fára, legyél rabló-pandúr, vagy énekelj a hintán, mindegy, hogy mit, a lényeg, hogy játsszál sokat.
- Na, úgy is lett. Játszott a fiú, nagyon sokat játszott. Egy nap azon kapta magát, hogy kezd belefáradni a sok játszadozásba. Már esteledett. Gondolta meglátogatja a papokat. Be is kopogott.
- Ni csak, ki van itt? Megjöttél Matyika, hisz már vártunk, gyere ülj csak le, mi járatban vagy minálunk?
- Ó, hát én már kijátszottam magam, és gondoltam bejövök egy kis beszélgetésre. - mondta Matyi és lehajtotta a fejét.
- Mi a baj, Matyika, csak nem búsulsz? – néztek rá. – Mondd el nekünk – bíztatták jóindulattal.
És akkor ő hirtelen kimondta:
- Haza szeretnék menni. Biz erre csönd keletkezett.
– Haza? – néztek rá csodálkozva. – De hiszen te tanulni jöttél, és még neki sem fogtál, már mennél?
- Mennék kedves tisztelendő Atyám, mert nagy út áll előttem, a sok játék alatt mindegyre azt éreztem, hogy nagyon hiányzik valami.
- Mi az, ami hiányzik, mi lehet az?
- Az egy hang, tisztelendő Atyám, az egy hang, egy hívó szó. Anyám és Édesapám hangja. Tudja, amikor játszottam a többi gyerekkel, a játék végén minden gyermeket hívták a szülei, de engem nem hívhatott senki. Ez nagyon hiányzik. Szeretnék idejében hazaérni. Még van egy kevéske idő, és ha addig nem érek haza, többé sosem mondja majd senki, hogy fiam gyere, eleget játszottál.
A papok megértően bólogattak, aztán áldásukat adták rá, és felpakolták, mintha ők lennének a szülei. Hátára tették a nagy átalvetőt, de az már nem tűnt oly nagynak, hogy a földet szántsa. Ezért hazafelé már az útja is könnyebb lett. Volt ideje gondolkodni. Végigazon töprengett, miként szólítsa meg édesanyját. Hogyan szóljon édesapjához? Eszébe jutott sok minden. Eszébe a nagyapja is. Ekkor egy kissé elszégyellte magát. Talán nem kellett volna, talán nem illett helyettük okoskodni, de az már a múlt. Ahogy hazatér, bocsánatot kér, minden másként lesz, és szaladni kezdett. Szerencsére arra jött egy szekér. A gazda jó ember volt, felvette a taligába, ott már többet töprenghetett.
Nagyon várta a pillanatot, de hát nem rohanhatott, a szekérbe fogott lovak lépésben haladtak. Várnia kellett, de végül mégiscsak hazatért, és ment végig a falun, de nem szólította meg senki. Integetett ismerősöknek, de azok sem értették, mit akar. Hát persze, annyira megnőtt, hogy már meg sem ismerték, gondolta félve. Vajon mit szólnak a szülei? Ők majd felismerik, vagy végül ők sem ismernek rá?
Így tépelődött, ám amikor meglátta édesanyját, csak szaladt feléje. Átölelte és örült, mert mindenki felismerte, hogy ő a Matyi. Főleg a szomszéd leány. Egy szent hoppra hozzáment feleségül…Matyiból tényleg nagy ember lett, de nem felejtett el játszani soha.
Tán még ma is játszik és csak azt az egyet bánja, hogy amikor visszatért, sok öreg bölcset már nem talált életben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
ez igazán egy nagyon-nagyon szép történet volt Miki!