Ibolya létrehozta az ESŐEMBERKE alapítványt

Esőemberke

Alig voltunk pár hónapos házasok, amikor férjem azzal az örömhírrel jött haza, hogy a Fiatal Házasok Otthonában kapunk lakást. Saját otthon! Igaz, bérleti díjat fizetünk, de kevesebbet, mint egy albérletért. Egy szoba, kis fürdő és
a belépő, mely egyben konyha is. Nekünk, ifjú házasoknak, maga a fényűzés!
Csak mi ketten! Ide már jöhet egy új kis emberke.

Nem sokáig késett. A gólya hamarosan meghozta csöppnyi leánykánkat. Mint első gyermekes kismama, én is a tökéletest akartam adni az én kicsikémnek. Az ételt csak az orvos utasítása szerint! Pelenkamosás kézzel, vasalás, főzés, takarítás.

Délután indulás ki a szabadba, hisz a friss levegő nagyon fontos a fejlődéshez. Az otthon egy forgalmas főút mellett volt, így én a kevésbé forgalmas mellékutcákat, parkokat kerestem. A többi kismama az épület előtti padra telepedett le, mellettük sörösüveg, szájukban cigaretta. Lábukkal néha meglökdösték a babakocsit. A homokozóban játszó gyerekre rákiabáltak:  
- Ádám! Ne verekedj!  
Nem tudtam közéjük beilleszkedni, inkább a magányos sétákat választottam.

Két hónap múlva szembe jött velem egy kismama, ő is babakocsit tolt. Bekukucskáltunk egymás kicsinyére, összemosolyogtunk, beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült egy házban lakunk. A délutánokat ettől kezdve már egy kedves kismamatárssal töltöttem.

A kicsi gondozása, apró kis örömök, az első mosolya, felülése, felállása, mind fontos megbeszélnivaló két kezdő anyukának. Volt miről beszélgetni. Persze, más téma is előkerült: munkahely, foglalkozás, könyvek. Ibolya mérnök.
A férje is, csak éppen katonaidejét töltötte az egyetem után. Akkoriban egy évet kellett katonáskodni egy egyetemet végzett fiatalembernek.  

Az első találkozásból egy életre szóló barátság lett. Kislányainkat is barátnőkké kovácsolta össze az együtt töltött gyermekkor, a közös kirándulások, a vasárnapi vendégségek, téli szánkózások, szilveszterek, balatoni nyaralások.  

Szilvike, Ibolya kislánya négy éves volt, amikor István telefonált. Megszületett kisfiúk, Tamás. Boldogan mentünk babalátogatóba. Gyönyörű kis vasgyúró nézett ránk kék szemével. Mindenki a kicsit becézi, Szilvike odaviszi játékait hozzá. Én kicsit irigykedek, mert egy három hónapos terhességem elhalt és most hiába szeretnék kislányomnak testvérkét, a jó Isten nem akarja. A spontán vetélés lelkileg mély nyomott hagyott bennem. Minden kisbabára úgy néztem, bárcsak az enyém lenne! Ma már tudom, jót akart nekem a Mindenható.
Az a gyerek nem lett volna egészséges. Lányom után hat évvel született kisfiam, aki okos értelmes,
most egyetemen tanul. Kisfiam megszületése még nagyobb öröm volt a baráti társaságnak.
A két kislány majd babázik, a kisfiúk, pedig autóznak – tervezgettük a jövőt.

De Ibolyáék kisfia valahogy lassabban fejlődött, mint a többi gyerek. Volt már tapasztalatunk, így aggódva figyeltük, hogy még mindig nem fordul hasra.
- A kisfiúk nehezebben mozognak - próbáltuk vigasztalni Ibolyát.
Az orvos is türelemre intett, így hát vártunk. Bár később, mint a többi kicsi, de végre Tamáska is elindult.

Két éves kor után újabb gond: nem beszél.

- Látod! Mégiscsak elindult, ő olyan kis kényelmes – nyugtatgattam az aggódó édesanyát.

Három éves korban már bizonyos volt, hogy Tomival nagy probléma van. Sokkal lassúbb a fejlődése, nem korának megfelelő. A szülők orvostól- orvosig hordták gyermeküket, míg egy győri szakorvos megállapította a döbbenetes tényt: a kisfiú autista, mégpedig a súlyosabb fajta.  

Ibolya és István, ez a két csodálatos ember, mindent megtettek sérült gyermekük fejlődése érdekében.
Bíztak a lehetetlenben, gyógyítható lesz az autizmus.  Az emberek összesúgtak:
-    Miért nem adják otthonba? Ott gondoskodnának, vigyáznának Tamásra, Istvánék, pedig járhatnák a világot, utazások, kirándulások, színház, szórakozás.  

De Ibolya sziklaszilárdan igyekezett fejleszteni Tomikát. Az iskolában két elhivatott gyógypedagógussal megtanították olvasni, írógépen írni. Amikor István szülei meghaltak, az örökségből egy nyaralót építettek egy közeli tó mellett, ott töltötték a szabadságukat a külföldi utazások helyett. Mi is gyakran vendégeskedtünk.
Ibolyáék mindenhová velünk hozták Tamást. Az emberek megbámulták az ügyetlenül mozgó, nehezen beszélő gyereket, szinte bántó volt. Legszívesebben rájuk kiabáltam volna:
- Mit bámultok? Egy csodálatos anyát láttok, aki sérült gyermekét nem hagyta magára, aki, naponta megküzd vele, és nem adja fel!   
Aztán eljött Tamás 18. születésnapja, és a kegyetlen tény, hogy nincs tovább iskola, dolgozni, kellene, elfoglaltságot találni. De hol? Ibolya minden helyet megpróbált, de nem talált.
Végül egy kedves gondozót fogadtak, aki vállalta a sérült fiú felügyeletét, amíg a szülők dolgoznak. Ibolya egyre többször gondolt arra, mi lesz Tomival, ha már ők nem lesznek?
Miért nincs olyan otthon, ahol az autista felnőttek a 18. életévüket betöltöttek kaphatnának ellátást, törődnének velük? Tájékozódott, kutakodott, járta a hivatalokat, a polgármesterhez is gyakran bekopogtatott.
Talált egy ír mintát, ahol a szülők összefogva, szponzorokat keresve, felépítettek egy otthont az autista felnőtt gyermekeiknek. Ekkor úgy döntött, ő is felépíti fiának a házat, ahol biztosítva látja, hogy Tamás jó helyen van, ahol a szülők eltávozása után is helye lesz az ő kisfiának. Megalapította az ESŐEMBERKE Alapítványt. Összegyűjtötte a megyében élő autista gyermekeket. Tíz éve, hogy Ibolya ezt az álmot megálmodta. Tíz éve keres segítőket. Ibolya töretlenül kilincselt, telefonált, levelezett. Alapítványa szépen gyarapodott, ahogy aktái is sokasodtak. Egyre több segítőre talált. Egyre többen látták meg benne a csodálatos anya gigászi küzdelmét gyermekéért. És végre! Két évvel ezelőtt a város adományozott egy telket az alapítványnak.
Aztán a szociális minisztérium is támogatta, sőt az önkormányzattól is kaptak újabb segítséget. Így elkezdődhetett az építkezés. Mindezt összefogta, irányította egy erőskezű, erős lelkű asszony.  Tegnap meghívót kaptunk a Holnap Házának avatására. Holnap Háza, mert arra a holnapra készülnek, ahol a szülők már nem tudják fogni gyermekük kezét, de tudják, hogy jó helyen van.
Az avatáson ott volt a szociális miniszter, városunk polgármestere, az építtető kft, a szponzorok. De én csak Ibolyát néztem könnyes szemmel, ahogy elmesélte, mennyire bíztak abban, hogy Tamásból tudnak önmagát ellátó, felnőtt embert nevelni és jött a megmásíthatatlan tény, gyermekük autista, nincs lehetőség. De a Holnap Házában biztosítanak minden sérült embernek megfelelő életkörülményt felnőtt korban is.