admin fotó

Hol volt, hol nem volt, volt hetedhét országon is túl, hol a bolhát hét patkóra verték, hogy a nyűgben és a súlyban meg ne botorkázzék, volt egyszer egy álmodozó legény. Az apja fazekas inasnak akarta adni. El is küldte, de az csak ámult-bámult és az agyaghoz alig nyúlt, hiába unszolta a mester.
- Ne félj ettől fiam, nem ragad ez a kezedre. Markold már meg jó legényesen és vágd oda tisztességesen arra a korongra. Hányszor beszéljek még hozzád? Elvonod a figyelmet a szorgalmasabbaktól. Igyekezz, mert elfogy a türelmem és elzavarlak, ha mondom.
Na, annak mondhatta, mert minden kis sarat lemosott magáról. Többet mosta a kezét, mint a korongja közepét. Már el is akarta zavarni a mester, amikor a legényt mégis el kezdte érdekelni a fazekak zománcozása. Egész nap ott figyelt, hallgatózott, kereste, kutatta, hogyan lesz zománcos az edény. Tetszett a mesternek, hogy a málészájú ennek a szép mesterségnek legalább ezt a részét érdekesnek tartja. Gondolta, azért is megtréfálja, és azt mondta neki:
- Hát, fiam, nagy titka van ám annak. Olyan nagy, hogy azt még te sem fejtheted meg!
- Na, ezt nem hiszem. - vágott vissza a legény és talpra szökkent. Majd én megmutatom, de mondja meg, és én megmutatom.
- Dehogy mondom, inkább igyekezz, mert sosem lesz belőled fazekas, ha így lopod a napot.
- Bármit megteszek, ha megmondja. - felelte a fiú és keményen a mester szemébe nézett.
- Bármit? - nevetett a fazekasmester. Ezt nagyon könnyen kimondtad fiam, de mi lenne, ha azt kérném, hogy egy fazekat készíts el, itt most, mindannyiunk előtt? Mi is lenne?
- Azt is megoldom, ha kend parancsolja. - válaszolta könnyedén. mindjárt le is hajolt, és két ujjal, pipogya módon felcsípett kevéske agyagot. Kényeskedve a korongra csapta és szinte alig ért hozzá, mégis egy nagyon szép formás bokály lett belőle.
Még a mester is megcsodálta, és nem akarta elhinni. Rá is mordult, mint aki attól tart, hogy kitolt vele a legény.
- Ezt hogy csinálod? Olyan szép vékony a fala, mintha papírból lenne. Ilyent még a feleségem se tudna.
A legény elnevette magát, és azt felelte:
- Nem árulhatom el, míg kend el nem mondja, honnan a zománc és hogyan kell zománcozni?
Erre a mester gyanakodni kezdett. Arra gondolt, ez a fiú kineveti őt, hisz nagyon szépet tud, akkor nem lehet, hogy tud mindent, s csak heccből kérdezősködik? Azt felelte hangosan:
- Na, hát úgy tudd meg ez a zománc a Zománckönnyek forrásából való, de ne kérdezd tőlem, hogy merre lehet az a forrása, mert azt, én magam sem tudom..
Na, ezzel nagy szöget ütött a fiú fejébe. Egész nap a Zománckönnyek forrásán kezdett járni az esze. Nemsokára fel is kerekedett, hogy és mondta:
- Egy életem, egy halálom, de, ha addig élek is, megpróbálom megkeresni azt a helyet.
- Ne butáskodj fiam, intették a tapasztaltabb emberek. - Nincs olyan forrás, nem is volt, nem is lesz. Hidd el nekünk, ha mondjuk.
Na, annak mondhatták, mert ő álmában is a Zománckönnyek forrását látta. Nem is marasztalták többet. - Hát, ha nem hiszi, akkor csak hadd menjen. - mondogatták, - hadd tapasztalja meg ő is, hogy kitalálás az egész. A mester találta ki, hogy megtréfálja, de ő komolyan vette, majd csak rájön, és akkor visszatér.
Volt a fiúnak, akit Gyulának hívtak, volt neki egy réz fokosa. Ráakasztotta a tarisznyáját, amibe belerakta a hamuba sült pogácsát, melyet az anyja sütött és elindult. Ment fel a hegyekbe, és valahányszor találkozott egy-egy pakulárral, azoktól hiába kérdezősködött, sem az üveghegyről sem a zománckönnyek forrásáról nem tudott semmit sem. Legutoljára egy öregasszonnyal is összetalálkozott, de már addigra úgy elfáradt, hogy szinte hasra esett előtte.
- Na! - nézett rá a vénséges, vénasszony. - Gyula fiam, el ne ess, hisz már több mint 100 éve várlak. El ne essél te kedves vendég! Térj be házamba, majd én puha ágyba teszlek, kipihentetlek. Gyere bé, mert nagyon rég várlak fiam.
- Adjon a jó Isten minden jót néked, öreganyám. - köszöntötte a fiú és nem győzött csodálkozni, hogy ez a vénséges vén banya honnan tudhatja a nevét.
De már nem volt ereje ezeken töprengeni, mély álomba zuhant, és amikor felébredt, egy gyönyörű szép réten találta magát. Vele szembe egy lány állott és az ő rézfokosát fogva a kezében megszólította:
- Te Gyula, fogd a fokosod és kövess engem, de jól vigyázz, ha kígyót, békát látsz, bele ne vágd a fokosod, mert azok nem fognak bántani téged. Ám, de ha embert látsz, védheted magad a fokosoddal, noha annak sincs nagy jelentősége. Egyet kell tudnod, hogy a tündérek meg fogják próbálni elvenni a fokosodat, és ha elbírják venni tőled, úgy eltűnök, többé sosem láthatsz. Vigyázz a fokosodra.
Azzal elindultak. Mentek, mentek egy szép tó felé. A tónak a szélén vadkacsák, vadludak és hattyúk úszkáltak. A tó közepe felé meg gyönyörű tavirózsák nyíltak. Gyula látott kígyókat, de mivel tudta, hogy veszélytelenek, nem is bántotta őket. Nem bírta megállni, hogy végig hallgasson, halkan megkérdezte, hogy ez lenne a Zománckönnyek forrása?
Ekkor a lány megharagudott rá és elkezdett szaladni, ő pedig utána, de akkor elejébe álltak a tündérek és a fokosát megpróbálták elszedni. Csak hogy Gyula résen volt és csapkodott feléjük, noha csak a levegőt csapkodta. Azért csak volt haszna, mert a tündérek eltűntek. Ment tovább, most meg valami krétaképű lidércek jöttek elő. No, azokat se hagyta, hogy bántsák, odavágott legényesen és volt visítás, kutya-macska nyávogás, de legalább elmentek azok is, békén hagyták. Végül utolérte a lányt, mire az megfordult és azt kérdezte:
- Tudod te Gyula, hogy ki vagyok én?
- Tündérleány vagy. - felelte neki. - Biztosan Tündér Ilonának a lánya.
- Így van. - bólogatott a lány. - Ilike a nevem, mert édesanyám Ilona, és soha Ilona nem lehetek, csakis Ilike.
- Ó, kedves Ilike, oly szépen hangzik az én fülembe a neved, hogy ha te azt tudnád, bizony meghatódnál attól.
- Ne is mondd, te Gyula, álmoknak Gyulája. Zománckönnyek forrásának egyetlen élő szemtanúja, nézz ide, erre a sziklára. - és egy varázspálcával megütötte a sziklát.
Hát, amikor megérintette, annak oldalán egy nagy rés keletkezett és folyt, folyt belőle és zúdult le a mélybe a bánatos tündérlányok könnye, mint a vízesés, mert az valódi tündérlányok könnye volt.
- Pedig mindenki azt hiszi, hogy a tündérek sosem rínak, sírnak, de hát akkor most mégis mi ez? - nézett a lány szemébe és észre sem vette, hogy neki is eleredt a könnye és majdnem belecsöppent a zománckönnyek közé.
Ám, de Ilike tündérlány odaugrott és tenyerét kinyújtva felfogta a fiú könnyeit. – A te könnyeid nem keveredhetnek a halhatatlanok könnyei közé- mondta és elpirult. Hiába tusakodott, hogy minden jól végződjön mégis történt valami. Ilike attól a perctől fogva, szerelmes lett ebbe az egyszerű fazekasba. Megfogta a kezét és odavitte a forráshoz.
- Ebben kell mindkettőnknek megfürödnünk, ha azt akarod, hogy velem maradj.
Gyula szegény nem fogta fel, hogy mit mond a leány, annyira megkedvelte. Egy hang nélkül levetkőzött és beleugrott a zománckönnyek forrásába.
- Jaj! - sikoltott fel a lány. - Ne! Nem szabad egyedül. Elsietted. Most már hiába is mennék utánad, nem lehetünk egymásé soha. Elsietted.!
Gyula elmerült a zománckönny gyémántkristályos levében, mint mikor olajba merül a fehérre pucolt hagyma. Magáról mit sem tudva feküdt ott. Ilike bánatos szemekkel utánament és könnyei patakban folytak, mikor a partra vitte. A fiú mindjárt életre kelt, de valami különös dolog történt vele. Mintha zománccal öntötték volna le, úgy csillogott. Olyan lett, mint egy zománcos fazék.
- Te már ilyen maradsz.
- Mert elsiettem? - hüledezett Gyula, - mert annyira akartam, - sóhajtott - tényleg annyira, nagyon!
- Ne bánkódj, most már sosem hallhatsz meg! - mondta Ilike és menni készült.
- Ne hagyj itt, kérlek! - kérlelte Gyula.
Ekkor Ilike meglátta a fokost. Felemelte, hogy átadja és csoda történt. A fokos képes volt feloldani a varázslatot. Gyuláról lement a fényes máz. Megint olyan lett, mint régen, de most már százszor erősebb és legényesebb, mint előtte.
- Nem vagy már fényes és érzéketlen kőzománc. Visszakaptad minden képességed, sőt százszor megújultabban létezhetsz. Ez igazán csodálatos. - mondta a tündérlány és máris mosolygott, mert újra felcsillant a remény, hogy mégis egymásé lehetnek. s akkor elindultak. Körbejárták a forrást, majd beléptek a könnyzománcos tóba. Ott örök hűséget fogadtak egymásnak.
Amint Gyula és Ilike egybekeltek, Gyulában elkezdett sajogni valami. Hírtelen arra ébredt, hogy neki vissza kell térnie Székelyföldre. De hogyan csinálja, mert most már nem hagyhatja itt a tündérek országát, hiszen éppen akkor kellett volna belelépnie az élet és halál vizébe, amikor a tündérek megállították.
- Várj! - mondták neki. - Várj, mert neked még kételyek vannak a lelkedben. Nem léphetsz még sehová sem, de van egy javaslatunk. Itt ez a korsó, töltsd meg színültig és szaladj vissza. Adj a százéves nénikének, adj a fazekasmestereknek, és adj a barátaidnak ebből a zománckönnyes tiszta anyagból. Amikor szétosztogattad, térj vissza hozzánk. Ilike türelmesen vár rád. Eredj, ne késlekedj, oly rövid az emberi élet, mire visszatérsz, ők talán már életben sem lesznek. Menj, ne várj egy percet sem, siess!
Mikor Gyula elment, a tündérek körbeállták a tavat és elborították virágokkal. A virágok elkezdtek fényesedni. Pont olyanok lettek, mint a mázas edényeken a rózsák, meg a tulipánok. Gyula visszatért és ahol elhaladt, mindenhol csöppentett egyet a mesterek mázolós edényébe. Mindenki örült, hogy visszatért a fiú. Örültek a székely lányok is. Az egyik közülük, Gyulának is megtetszett, el is akarta venni. Ám éjjel, mikor aludt valami nedveset érzett és felébredt. Hát ott állt mellette Ilike tündér, a párja. Megfogta Gyulát és elvitte a 100 éves vénasszonyhoz.
– Csinálj valamit, mert Gyula alighogy visszament, engem nyomban el is felejtett.
Ezt úgy mondta, hogy a férje ne hallja. A vén banya bólintott és elővette a lavórt. Töltött abba zománckönnyeket, és mondta:
- Na, Gyula gyere, áztasd meg a lábad .
Hát amint elkezdte áztatni, úgy kezdte elfeledni a tündérlányt. Próbából Ilike elejébe állt, de nem tudta ki lehet. Nézte, nézte, hírtelen eszébe jutott a székely leány. Felugrott és elkezdte a fokosát keresni.
- Hol a fokosom, mert haza szeretnék menni,.
Na, azt kereshette, mert Ilike elvitte, nehogy megint feloldja vele a varázslatot.
- Keresd meg, ha idehoztad, itt kell lennie, de ha nem, eredj, keresd annál a lánynál, akit elcsábítottál.
Erre Gyula megharagudott rá és köszönés nélkül elment. Haladt sebesen, be is ment a lányhoz és követelni kezdte a fokosát, mert megérezte, hogy azzal sok mindent tisztázna, hogy most ki is lett ő valójában. De nem volt ott a fokos, és a lány szülei megrökönyödtek.
- Mit képzel ez a zománcos bajuszú? – kérdezték a lányuktól.
- Jobban teszed, ha elkerülöd. Kosarazd ki és menjen másfelé.
Szegény Gyula örökre agglegény maradt, mert mindenki azt mondta, hogy csak a csillogást keresi, a külső máz vonzza, de hogy kiben mi van belül, ahhoz ő érzéketlen. Hej, pedig lehetett volna másként is, de a fokos nem került elő, a nélkül meg képtelen volt a varázserőket legyőzni. Ám ha a fokos előkerülne, az én mesém is tovább tekeredne. 
Itt a vége futok véle, arra le Csíksomlyó felé.