Admin fotó

Fogadjatok szeretettel Az Álom-novellák 4-t.

 

 

Évekkel ezelőtt történt egy januári napon, amikor éppen délután szundikálni akartam.

Mialatt aludtam, furcsa képek jelentek meg előttem. Egy elhagyott, megfagyott világot láttam, s egy férfit, aki igyekezett eljutni a település egyik végéről a másikra, hogy segítséget hozzon a kislánya számára.

A gyermek lázas beteg volt, s nagyon gyenge, hisz már napok óta nem ettek semmit.

Éjszaka volt, mikor végső kétségbeesésében útnak indult, hogy élelmet és orvosi segítséget szerezzen a kint tomboló hóvihar ellenére.

Nehéz szívvel indult útnak, s hagyta magára a beteg kislányát, de tudta, úgy nem segíthet rajta, ha mellette marad, hisz akkor mindketten éhen halnak.

Maga miatt nem aggódott, csak a kislánya miatt, neki élnie kell.

Neki még van esélye egy jobb életre, ha felnő. Ő még kitörhet a szegénységből, és megváltoztathatja a bolygó sorsát.

A bolygóét, melyen valaha a Fény dominált, mígnem egy szörnyűséges napon a sötét összeesküvés a porig rombolt mindent.

Az addig virágzó, békés, a felemelkedéshez közelálló Marsot a bűnbe, a mocsokba taszította.

Aztán amikor kiszipolyozták a bolygó utolsó energia tartalékait is, akkor odébbálltak, nem törődve a még megmaradt lakossággal, akik bármilyen szegénységben is éltek, nem akarták elhagyni a lakhelyüket.

Legalábbis így szólt a Krónika, ahol feljegyezték a Mars történetét, s ezt mindenkinek tanították az iskolában.

Azok, akik itt ragadtak a bolygón abban reménykedtek, hogy a Fény Urai egyszer majd visszatérnek, s újra felvirágoztatják a bolygót.

Ezért reménykedett ő maga is, hogy a kislányának – ha majd felnő – lesz lehetősége egy jobb életre. Ehhez azonban életben kell maradnia. Bízott benne, hogy a település másik végén élő emberek között akad majd valaki, aki segít rajtuk annak ellenére, hogy már régóta magányban élt a gyermekével, s csak ritkán lépett kapcsolatba velük a felesége halála óta.

Az asszonya a gyermekük születésébe halt bele alig egy évvel ezelőtt, de nem kellett volna így történnie.

Azelőtt, hogy a kislány megszületett, jól éltek. Nemcsak bőségben, de szeretetben is, s megbecsült tagjai voltak a közösségnek.

Annak a településnek, amely sokáig kitartott a sötét összeesküvők ellen, nem hagyták magukat kizsákmányolni.

Az itt élő emberek nagyon bíztak abban, hogy idáig nem ér el a sötét uralom keze.

Ebben azonban óriásit tévedtek. Alig egy évvel ezelőtt a sötétek egy csapata lerohanta a településüket, kifosztották és legyilkolták a lakosság jó részét.

A férfi és az asszonya ekkor épp a városka központjában tartózkodtak, amikor azonban hallották a lövöldözéseket a környező utcákban, menekülni próbáltak.

Nem sokkal később az asszonyt azonban találat érte, ami normális körülmények között nem lett volna súlyos, ő azonban gyermeket várt.

Bár a férje azonnal a karjaiba vette, s rohant vele az orvos házáig, az már csak a gyermeket tudta megmenteni.

A férfi szörnyű fájdalmában ekkor döntött úgy, hogy a kislánnyal együtt a magányba vonul.

Nem akart többé a közösség tagja lenni, s főként nem szerette volna, ha a gyermeke odatartozott volna.

Megesküdött rá a felesége halálos ágyán, hogyha kell az élete árán is megvédi a gyermeküket.

Az elmúlt egy évben ez sikerült is. Távol tartott tőle mindenkit.

Abból éltek, amit még a feleségével összegyűjtögettek, azonban egy hónappal ezelőtt kezdtek kifogyni az élelemből.

Ráadásul az időjárás is zordra fordult, nem volt lehetősége arra, hogy a kertjében megtermelje legalább a zöldségeket, és a gyümölcsöket.

Ekkor döntött úgy, hogy ő csak minimálisat eszik, a kislánynak nagyobb szüksége van az ételre a növekedéshez.

Mégis egy héttel ezelőtt be kellett látnia, hogy még így sem kerülheti el azt, hogy ne kerüljenek az éhhalál közelébe.

Ekkor kezdte úgy érezni, hogy segítségre van szüksége, s vissza kell térnie a közösségbe, amelyet a felesége halálakor hagyott el.

Tudta, ha visszakapja a munkáját, ismét lesz pénze, hogy eltartsa a gyermekét, mégis habozott az indulást illetően.

Most azonban, hogy a kislány megbetegedett, már semmi kétsége nem maradt afelől, hogy el kell mennie segítséget hozni.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták, míg távolodott a házuktól, s megszaporázta a lépteit, de mihamarabb elérje a települést.

A hóvihar egyre jobban erősödött, de nem törődött vele. Amikor azonban odaért a városka széléhez a látvány, ami fogadta, ledöbbentette.

A házak romokban álltak, sehol egy teremtett lélek. Nem értette, hová tűnhettek a közösség emberei.

„Lehetséges lenne, hogy mindegyiküket meggyilkolták azon a szörnyűséges napon, amikor ő a feleségét vesztette el?”

Hiszen azóta egyszer nem jött el ide, hogy egy jót beszélgessen velük, vagy visszakérje a munkáját. Semmit sem tudott róluk.

„Az is lehet, hogy csak rejtőzködnek vagy pedig elmenekültek?” - gondolkodott tovább, s be-bekukkantott a házakba, amelyek azonban mind üresen tátongtak és úgy tűnt jó ideje senki sem tartózkodott bennük.

Mire a városka végére ért, feladta a reményt, hogy rátalál valakire.

Úgy döntött, visszafordul, s majd otthon kitalálja, hogyan tovább.

Nem jutott azonban túl messzire, hiszen a napok óta tartó éhezés, és a mai gyaloglása teljesen kimerítették. Elfogyott az ereje, s a földre rogyott, hogy pihenjen egy kicsit, azonban amikor pillanatokkal később megpróbált újra felkelni, nem sikerült megmozdulnia. A lábai nem engedelmeskedtek neki. Többször is neki rugaszkodott, de eredménytelenül. Végül feladta, tudta, hogy itt már csak egy csoda segíthet.

Végső kétségbeesésében az Égiekhez fohászkodott, kérve őket, hogy a kislányát legalább mentsék meg. Aztán megadta magát a sorsának.

Szomorúan hunyta le a szemét, remélve, hogy az imája meghallgatásra talál, s ha a volt barátai közül valaki majd rátalál a megfagyott testére, akkor megkeresi és megmenti a gyermekét.

Arcán könnyek peregtek le, amik aztán odafagytak rá.

„Bocsáss meg lányom! Nem tudtam rajtad segíteni!” - suttogta maga elé, majd örökre lehunyta a szemét. Angyalok vették körül, s ezalatt lejátszódott előtte az egész élete, megmutatva neki az összes pozitív és negatív cselekedetét.

Ezután pedig azt is látta, hogy az azelőtti életében szintén férfiként élt, ugyanitt a Marson, akkor tábornok és reformer volt, de a sötétek legyőzték őt és a társait, meghiúsítva ezzel a bolygó felemelkedését.

Mialatt továbbfigyeltem a felbukkanó képsorokat, rádöbbentem, hogy ez a férfi valójában Én voltam, s a második előző életem momentumait láttam, azonban nem értem rá sokáig ezen gondolkodni.

Az angyalok ezután megmutatták, hogy néhány férfi és nő – akik korábban a barátai voltak – rátaláltak a fagyott testére, s ezután ellátogattak a házába, s a kislányt magukkal vitték, és meggyógyították, s ettől kezdve közöttük élt a Marson, a bolygó belsejében, ami éppen maradt, miután a Sötétség Urai a felszínt teljesen elpusztították.

A fény gyermekei iderejtőztek el, hogy egy nap, ha ismét elég erősek lesznek, megdönthetik a sötétség hatalmát.

Ezután az Angyalok újabb képeket mutattak, ami már a jövőmet vázolta.

Megmutatták, hogy a következő életem a Plejádokon fog „játszódni”.

Az Alcyone lesz a hazám.

Ott egy olyan élet várt rám, amit nemcsak jutalomként kaptam, hanem – szándékaik szerint, ha vállalom – felkészülés lesz a következő életemre.

Ekkor képeket láttam erről az Életről is, hogy el tudjam dönteni, szeretnék-e leszületni oda, és segíteni majd ezt a gyönyörű kék bolygót a felemelkedésben.

Sok mindent láttam, jó és rossz dolgokat, semmit sem titkoltak el előlem.

Ennek ellenére tudtam, hogy a bolygó akkori törvényei szerint a leszületésem után – mire beszélni kezdek – semmire sem fogok visszaemlékezni.

Amikor azonban rákérdeztek, hogy vállalom-e a Föld nevű bolygóra való inkarnálódást, mint a Fény egyik küldötte azonnal „igent” mondtam.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de a kalandvágyam legyőzte bennem az ellenállást.

Az Angyalok boldogan mosolyogva öleltek át a fényükkel, s intettek, hogy kövessem őket.

Az Alcyonera utaztunk, ahol Fénytestben élhettem addig, míg eljött az időm a Földre való leszületésemre.

Mialatt a Földön Atlantisz virágzott, majd hamarosan el is bukott, s az emberiség egy része, aki megmenekült a sziget pusztulása után, s különböző földrészekre szóródott szét, ezalatt „Én” Fény testemben az Alcyonen különleges kiképzésen vettem részt több ezer társammal.

Ők mind vállalták, hogy velem együtt, illetve utánam inkarnálódnak le a Földre, hogy azt a Teremtő terve szerint a Fénybe emeljék.

Mindannyiunkat úgy tanítottak, s olyan védelemmel láttak el, hogy még véletlen sem bukhassunk el a sötét összeesküvők ellen vívott harcunkban.

Hiszen, ha a Föld elbukik, akkor az Univerzum is vele bukik.

Így születtem le több társammal az első indigóként a bolygóra, hogy aztán felnőve közösen leromboljuk a régi materialista világot, majd megálmodjuk és létrehozzunk egy új gyönyörűséges világot, ahol minden ember, állat és növény békében, bőségben, szeretetben él.

Elfogadva, hogy mindannyian Egyek vagyunk.

 

Vége

 

Pécs, 2012. január 17 – február 15.

 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.