2012.02.13. 15:54, Miner
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer 7 testvér. Az egyik bocskoros volt, a másik gumicsizmás, a harmadik kócos hajú, a negyedik irhabundás, az ötödik bundasapkás, a hatodik morcos képű, és a hetedik meg törpenövésű.
Ezek jó testvérek voltak, és mindig együtt jártak. Szerencsét próbáltak, egymásközt mégsem civakodtak. Na, ennek csak az az egy titka volt, hogy a törpenövésű valahogyan olyan ügyes és okos legény volt, hogy az mind a hatot bírta irányítani, bírta bármire rávenni. Ami a lényeg, meg volt köztük az egyetértés és akármilyen kalandos életük volt, mégis mentek valamire. Néha el is jutottak egyről a kettőre, de onnan feljebb soha. Ám ők meg voltak mindennel elégedve, és eszükbe sem jutott megházasodni, egymást elhagyni.
Így éltek, míg nem egyszer egy napon elindultak újra szerencsét próbálni. Amint mentek, találtak egy mezei úton egy ligetet. Gondolták, ott lepihennek, tüzet gyújtanak, szalonnát sütnek, és lassan álomra hajtják a fejüket.
Hát amint ott szedték a rőzsét, száraz gallyakat a tűzre, rábukkantak egy almafára. A fa alatt a föld telis-teli volt sok, sok érett almával.
Na, mindjárt neki estek az almának és ették a testvérek, ették nagy örömmel. Ám, de akkor a fa odvából eléjött egy pöttömke vénség, kinek akkora szakálla volt, hogy hétszer a dereka köré kellett tekerje, mert különben rálépett volna.
- Hé, fiúk! - szólította meg őket minden köszönés nélkül. - Hé, kemény legények. Látjátok a Holdat, meg a csillagokat az égen?
Mert, szavamat ne feledjem, az égen akkor már megjelent a Hold és bizony a csillagok is elkezdtek fényesedni.
- Látjuk hát! - felelték neki és jókedvükben eszükbe sem jutott megkérdezni, hogy kicsoda a nagy szakállas pöttömke.
- No, ha látjátok, rajta, célozzátok meg és hajítsatok rájuk néhány almát. - biztatta pöttömke és ők hajlottak a szóra.
Vettek a kezükbe egy-egy almát és elkezdtek hajigálni felfelé, mert azt gondolták magukban, butaság azt hinni, hogy a holdat egy almával le lehet hajítani az égről, nagy butaság.
Hej, nagyot tévedtek ám, mert a Hold lepottyant és le az Esthajnal csillag is, de még a Fiastyúk egyik csibéje is.
Hát csak erre várt pöttömke. Odaszaladt, hóna alá kapta a Holdat meg az apróbbacska csillagokat és elszaladt vissza az odúba.
Akkor mondták a legények egymásra nézve:
- Mi volt ez? Hogy történt?
Na, de akkor éjjel olyan sötét lett a világ, hogy még egy tapodtat sem lehetett odébb moccanni. Reggelre már mindenki tudta, hogy valakik hajigáltak az égre.
- Hát, ha nem vigyázunk, a végén egy csillag sem marad az égen. Eltűnt a Hold lassan a csillagokat is lecélozgatják, mi lesz akkor az emberekkel?
Rögtön látták, a nagy veszélyt, ki is vezényeltek katonákat arrafelé, ahol a hét testvér éppen szedelőzködött, hogy folytassa útját. Ám amint a dombról lenéztek, észrevették a sok katonát. Ki lóháton, ki gyalog kapaszkodott felfelé a meredek dombra. Megijedtek nagyon. Nem tudták hova bújjanak, merre mentsék az irhájukat.
Elhatározták, egyenként felmásznak egy-egy fára, hogy ne legyen feltűnő. Nehogy észrevegyék a katonák, hogy hova bújtak.
Na el is bújtak szép sorban. A bocskoros felmászott az almafára, a gumicsizmás a mellette lévő szilvafára, a kócos hajú egy távolabbi tölgyfára. Az irhabundás mellette egy szilfára, a bundasapkás viszont a patak mellett egy sűrű lombú fűzfára hágott. A morcos képű pedig egy magas jegenyére, a törpenövésű maradt legutoljára. Na ő is kapaszkodott, hogy hova, és merre másszon, de neki nem jutott, csak egy akácfa.
- Ni mennyi alma a fán is meg a fa alatt is, óriási mennyiség. - és nekiálltak a katonák, lekapták a hátizsákjukat, és jól megpakolták almával.
Onnan, a fatetejéről a bocskoros látott mindent, de nem moccant, nehogy felnézzen valamelyik szemfülesebb baka, és észrevegye, s lelője onnan, mint egy nagy fekete varjat. Szerencséje volt, mert arra nem került sor, hisz a katonák úgy megrakodtak almával, alig bírták a hátukra venni a hátizsákot. Ám, de ekkor felharsant a kürt. A katonák kapitánya érkezett fel és kiadta a parancsot a sorakozóra.
Szaladt ám a sok katona sorbaállni, de akadályozta őket a sok alma. Mindjárt elkezdték hátukról levetni a terhet, mert így nem sikerült sehogyan sem a sorbaállás.
Mérgelődött a kapitány, osztotta a sok nyaklevest, rekcumozta őket, de aztán végre mégis sorrendbe álltak. Ez nem tetszett a tisztnek és büntetésből mindenféle irányba hajszolta, futtatta őket. Aztán este bevitte valamennyit a kaszárnyába és egy nagy áristomba záratta az összest, egytől egyig. Olyan sokan voltak a közlegények főleg, hogy annyi hely se volt, hogy leülhettek volna, így bizony állva aludták végig az éjszakát. Állva aludtak, mint a lovak.
Na, másnap mentek vissza kutakodni, de a katonák olyan fáradtak voltak, alig bírtak mozogni. Fájt a lábuk, kedvetlenek lettek és figyelmetlenek.
Megint átfésülték a dombot, de nem találták meg a legényeket. Hagyott a tiszt ott néhány őrszemet és a többit levezényelte a kaszárnyába. Noha tudta, hogy szégyent vallottak, nem tudott jobbat kitalálni. Este lemásztak a legények a fáról, és el szerettek volna menni, de akkor eléjött a pöttömke szakállas. Akkor elmondták neki, hogy mekkora bajba kerültek, de pöttömke csak úgy tett, mint aki nem is hallja. Megint bíztatni kezdte őket, hogy dobáljanak az égre almát, hajigálják csak a csillagokat, nem lesz abból semmi baj. Már szót is fogadtak volna neki, ha nem lép közbe a törpenövésű.
- Várjatok, - mondta - hadd váltsak néhány szót pöttömkével.
Akkor megfogta pöttömkét és berakta a tarisznyájába.
- Na mehetünk. - mondta és elindultak.
Könyörgött pöttömke, de ő hajthatatlan maradt, folytatták útjukat. Ment elől, ment nagy serényen törpenövésű és vitte a tarisznyájába kötve a pöttömke szakállast. Utána mentek a testvérei, ő meg elől vitatkozott a rabul ejtett gnómmal.
Persze, hogy meg akart szabadulni a fiúktól, ezért mindenféle gonosz tanácsokat osztogatott, de törpenövésű a tarisznyában hamar rájött, hogy testvére miben sántikál.
Hát csak hagyta, hogy beszéljen és mindig mást csinált, nem fogadott neki szót. Erre az dühbegurult és elkezdte követelni, hogy menjenek bé a kaszárnyába és vegyék fel a mundért.
Nem nagyon örültek az ötlenek, de törpenövésű mégis odavitte őket a kaszárnya elé. Ki is jött a kapitány, hogy mit ácsorognak a kapuban. Amikor meghallotta, hogy mind katonák akarnak lenni, azonnal felvette őket.
- Lesz még ennek böjtje. - mondogatta pöttömke a zsákban.
A kapitány meghallotta. Mindjárt kérdezte ki és mi van a zsákban, de törpenövésű letagadta. Váltig állította, hogy abban ember nincs, az az ő holmija. Engedélyt kért, hogy a raktárba elhelyezze, míg ki nem képezik, és aztán megmutatja, hogy mi van benne.
- Jó. - mondta a kapitány.
Nem volt sok ideje újoncokkal bíbelődni, rábízta őket egy tizedesre és elment a dolgára.
Meg is bánták azt a napot is amelyiken születtek, mert olyan kiképzés várt rájuk, hogy azt még a túlvilágon sem feledik majd el, ha egyszer oda kerülnek. Keserves idő, keserves abban még egy perc is. Nem az a hat hónap, de végül mégis átvészelték és hogy történt hogy nem, a kis törpenövésűből hamarosan tiszt lett. Egy napon leváltotta az ezredes a kapitányt ővele. Na, mikor a kapitány megyen kifelé a kaszárnyából, mert le is szerelték ott rögvest, mindjárt eszébe jutott, hogy miféle beszédet hallott a tarisznyából.
- Hoppá - kapott a fejéhez. - Hát persze, ezek engem átvertek, valami mégis volt abba, megyek és megkérdezem, ott van e még?
Na, szaladt vissza, és persze a raktáros ismerte, tisztelte. Mindjárt megengedte, hogy kibontsa a tarisznyát. Erre kiugrott belőle pöttömke:
- Hé, hát nem megmondtam, hogy nem lesz jó vége? Ugye, hogy a törpenövésű vette át a helyedet?
- Valóban ez szó szerint éppen úgy történt, ahogyan mondod - felelte az obsitos kapitány és nagyon dühös lett.
- Ne aggódj, - mondta neki - hisz velem is ilyen gonoszul bánt. Ehun ni, ebben a tarisznyában raboskodtam miatta, de most, ha összefogunk, elpusztítjuk mind a hetet.
- Hetet? - nézett rá - Miért hetet, hisz abból egy is elég, nemhogy hét. - Azért mert ők testvérek, és közülük a legravaszabb és a legkeményebb az a kis növésű.
- Ja. - fogta fel végre a másik. Ott azon nyomban megegyeztek, hogy nem hagyják annyiban a dolgot.
Másnap ment a gumicsizmás, kinek már rendes katona bakancs kopogott a lábán. Ment bé, és hívta a raktárost. Az oda is adta neki a tarisznyát. Visszatért, és elkezdett kutatni, de nem volt benne pöttömke. Mentek a raktároshoz, de az letagadott mindent. Ő nem látta, nem kutatta, mi van benne, tőle ne kérjék, mert nem tud semmit.
- Figyelmeztetlek. - mondta az új kapitány. - Abban egy gonosz gnóm volt, és ha kivetted, ki fog téged használni és bajba kerülsz. Mondd meg inkább, mert mi elbánunk vele. - mondta neki, de hiába.
Na, jól van, ha nem, hát nem. Másnap jött az ezredes, hívatta a kapitányt, hogy menjen fel az irodába, beszélni akar vele. Ment bé, hát ott volt megint a régi kapitány és vigyorgott rá. Rosszat sejtett, de nem mutatta, és akkor az ezredes azt mondta:
- Adj neki vissza mindent, fogd a testvéreit és fél órán belül tűnjetek el.
- Nem úgy van az ezredes úr! - felelte a törpenövésű. Nem ijedek meg én senkitől sem.
- Nem? - néztek rá és nem akarták elhinni, hogy velük mer szembeszállni ez a kicsi, piskóta vakarék. Ez? Aki nemrég még szinte mezítláb könyörgött, hogy bevegyék a seregbe?
- Nem félek, - mondta megint. De van ám egy kis bökkenő.
- Na és mi lenne az?
- Hát a Hold, meg az a két csillag az égről.
- Ja, igen. Pöttömke szerint ti vagytok a bűnösök, de előbb dobjatok le minden katonai cuccot, aztán vasra veretlek benneteket és átadlak a főispánnak. Úgy bizony, nem láttok napot többé.
- Ti pedig holdat, mert én tudom csak, hogy hol a hold és hol van az a két csillag.
- Na ha tudod, mondd meg azonnal!
- Nem mondom meg senkinek, hanem ha meg akarnak szabadulni tőlünk, adjanak írásbeli parancsot, hogy hozzuk vissza és mi visszahozzuk.
Úgy is lett, kapott a törpenövésű egy írásbeli parancsot, hogy ő, mint a kaszárnya kapitánya küldetést teljesít és egy héten belül vissza kell vigye a holdat meg a csillagokat.
Azzal mehettek isten hírével, de egy héten belül meg legyen ám az elveszett égi kellék.
Mentek heten, legelöl a víg kedélyű törpenövésű kapitány, utána a hat fiútestvér, mentek hogy teljesítsék az ezredes óhaját.
Egyszer csak a hat mihaszna rájött, hogy fogalmuk nincs hol keressék azokat a tárgyakat, hisz pöttömke levitte őket az almafa odún keresztül valahová a föld alá.
Elkezdték rágni a kapitány fülét, hogy így baj lesz, meg így meglakolnak, és hogy mekkora nagy bajba kerültek, elveszett emberek lettek valamennyien.
- Ezt kellett megérjük, hat hónapi szenvedés után? - mondták neki szemrehányóan. - Hát minek is kellett neked kapitányi rang? Maradtál volna te is közlegény, most nem innánk dölyfösségednek a levét, de nem ám!
- Sorakozó! - kiabálta a kapitány és azoknak szót kellett ám fogadni, hiába voltak testvérek. Kiszabta rájuk a büntetést és mentek tovább. Innen kezdve csönd lett, mert rájöttek ám, hogy a katonának jobb hallgatni és vakon teljesíteni a parancsot, mint ellenkezni a rangosabbal.
Elvitte őket a fához.
- Vágjátok ki. - mondta nekik és lefeküdt.
- Kár kivágni. - néztek össze és elkezdtek tanakodni. Menjünk oda és kötözzük meg. Gyenge legény, ni milyen törpenövésű, ne engedjük, hogy minket is magával rántson! Felkapjuk a régi öltözékünk, neked a gumicsizma, neki a bocskor, amannak az irhabunda és elmenekülünk. Kössük ide a fához, lakoljon ő, ha mindenáron tiszt akart lenni.
Úgy is tettek, valahogy csak elbántak vele. Kikötötték a fához és elindultak, de törpenövésű nem ellenkezett. Hagyta, hogy menjenek, hisz jól ismerte őket. Tudta, hogy ezt fogják tenni vele, fel volt készülve. Úgy is kötöztette le magát, hogy könnyen kiszabadulhasson, mert érezte, hogy pöttömke figyeli, mit akarnak tenni a fával.
Éjszaka elő is jött pöttömke. A törpenövésű kilépett a kötelekből és mindjárt nyakon csípte, bele megint a tarisznyába.
Mire észbekapott, megint csak ugyanoda került vissza, ahol volt azelőtt.
Alkudozni próbált, de hasztalan. A kapitány, kapitányosan kivágta magát, bármilyen ajánlatott is tett neki.
- Nem volt mit tennie, tapsolt háromszor és a föld alól a törpék előhozták a két csillagot, meg a Holdat és átadták a kapitánynak.
- Na, eresszél már szabadon, megkaptad amit kértél!
- Nem eresztelek.
- De hiszen megígérted.
- Meg, de így nem.
- Hát hogyan?
- Úgy, hogy adjál 3 szőrszálat a szakálladból, akkor mehetsz.
- Juj, nem lehet, mert abban van minden erőm, tudásom. Kérjél mást.
- Nem kérek, mert bármit is adsz, azzal nem érek semmit. Csak a te tudásoddal bírlak visszaküldeni oda, ahonnan jöttél.
Na akkor adott neki, mert megértette, hogy emberére akadt.
Utána nagy szégyenkezve bément az odúba és azóta sem látta senki, mert ha ennyire ravasz az ember, nincs az az erő, amivel elrabolná tőle égi kincseit. Sem a holdat, sem a csillagokat többé nem próbálta meg lelopni előle. Akkor törpenövésű elbújt, mert jól tudta, hogy a lelkiismeret visszahozza melák bátyjait és úgy is lett. Reggel visszajöttek és úgy tettek, mintha keresnék. Kiabálni kezdték a nevét:
- Demeter, Demeter, mi van veled? Élsz még, vagy meghaltál? Válaszolj, ha hallod!
- Élek hát. - mondta nekik és belefújt a sípjába. Sorakozót parancsolt, de azok megzavarodtak, mert egyiken sem volt már katonaruha.
- Mi ez a maskara? - kérdezte. Adok 3 percet, hogy rendbe kapjátok magatokat.
Volt kapkodás, de sikerült nekik, annyira kezdtek félni tőle.
- Hej ez a Demeter. - suttogták egymásnak, de ő csöndet parancsolt és délre már át is adták az ég kellékeit.
Az ezredes kiment, hogy keresse meg a másik kapitányt, de nem volt sehol. Na, jó akkor maradjon az én kapitányom, mondta Demeternek.
- Nem maradok, mert leszerelek.
- Jaj, csak azt ne tegye. - kérlelte az ezredes.
Demeter csak benyúlt a zsebébe és megfogta a három szőrszálat a pöttömke szakállából valót és máris kinevezte alezredesnek. Nem telt belé még egy hónap, az ezredesnek is mennie kellett. Demeter meg sem állt addig, míg tábornokot nem csináltak belőle.
- Na itt megállok. - mondta és ekkor a mesémnek is vége lett miatta. Ha ezt ki nem mondta volna, a mesém még ma is folytatódna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Boris Vanessza alkotása
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Köszönjük ezt a kedves mesét. Zord hideg estéken jót tesz a lelkünknek.