.

A férfi egész éjszaka démonokkal harcolt a domboldalon lévő temető kápolnája előtt. A résnyire nyitott ajtón át szeretett volna betérni, mikor útját állta a sötét sereg. Észrevette, hogy a bejárattal szemben egy lefelé vezető lyuk tátong, ahonnan sorban jönnek fel a fekete erők. Ismerős hangon szól hozzá a csuklyája alól valaki, azt hajtogatja, hogy nem kell félni, saját érdekében óvják attól, hogy a kápolnát válassza, helyette ígérnek titkokat feloldó beavatást.

Kérik a tenyerét, ijedten kulcsolja össze a kezét, nem adja. Ekkor két csuklyás odalép, szétfeszíti az imára kulcsolt kezet, és a tenyerébe rajzol egy jelet. Égő fájdalmat érez, kiabálni kezd. Kiáltása visszhangzik a térben, de elnyomja a hangos nevetés. Az ereje fogy, lábai rogyadoznak, nem tud ellenállni, megy a démonokkal a fekete lyuk felé. Leérve egy nagy tágas teremben találja magát. Ismerősei is vannak, még sem védi meg senki, borzong, és fázik.

A falon árnyak ringatóznak sejtelmesen. Félelme egyre nő. Szemével hunyorog, az árnyak alatt szimbólum töredékeit véli felfedezni, szeretné beazonosítani, úgy talán megtudja, miért hozták ide, mit akarnak tőle.

Az egyik szimbólumot tisztán látja. Nem! Ez nem lehet, felismeri a rettegett jelet. Azért hozták ide, hogy a beavassák, megtörjék!  Arra akarják rávenni, azonosuljon egy eszmével, egy csoporttal, ami távol áll tőle.  Azt nem, soha! Ha szabadulása után a kezében marad a jel, inkább a halált választja.

 Réka a fiatal, csinos tanárnő sziluettje suhan át előtte, aki óvta őket a szimbólumok meggondolatlan használatától. Fülében csengtek a szavai.

 - A nemzeti szimbólumok használatát kifejezetten ajánlom, mert erősítik az öntudatot, de ne feledjük az ismeretlen, vagy ismert idegen szimbólumokkal nem tudhatjuk, mit vonzunk be. Gondoljunk, arra hányszor látunk különböző tanfolyamokat, ahol szimbólumokat tanítanak. Vannak közöttük ismertek és ismeretlenek. Ezek nagy tömegben használva erőket szabadítanak fel, amelyek lehetnek építők vagy romboló hatásúak. A szándékot azok tudják, akik a tematikát megalkotják. A legfontosabb, hogy megtanuljunk, szelektálni...

Eltűnik a lány képe, csak egy szimbólum marad előtte. Fájó tenyerét kifordítja…

Ebben a pillanatban felébred, nedves testére húzza a takarót, reszkető kézzel keresi az olvasólámpa gombját. A világosság szétterül a szobán. Két kezét tenyérrel felfelé a szeme elé emeli. Semmi jel, nincs beavatás, nyugtatja magát. Hajnali negyednégy. Már nem álmos. Az álombéli ismerőse hangját próbálja azonosítani, nem megy. Megfájdul a feje. Kimegy és főz egy erős teát, és pár szem kekszet keres. Már tenné a szalvétára, mikor feleszmél, nem ehet, nem ihat, éhgyomorra kell menni reggel a kórházba, hátha szükség lesz még egy vérvételre. Előveszi a leleteit és böngészni kezdi. Nem sokat ért belőle, tele van latin szavakkal. Azt tudja, hogy nagy baj lehet, mert látta a másik betegnek kiadott leletét, ami tele volt írva, az övé alig pár sor. Fél a teleírt oldalaktól. Gondol egyet, bekapcsolja a gépét, nem nagy ügy ma kideríteni a diagnózist, csak be kell pötyögni, és olvashatja az ember fehéren, feketén a kórrajzát, sőt színes képekkel illusztrálva még láthatja is sejtjeit, szerveit.

Úgy döntött, a magyarázatot és a perspektívát szakemberre bízza, megbízott az orvosában. Kikapcsolta a gépet, leleteit visszahelyezte a mappába.  Elindult a hálószobába és visszafeküdt az ágyába. Rettentő éhség vett rajta erőt, hallani vélte gyomra korgását.

Eszébe jutott a katonaság, ott sokszor volt éhes. A szabadtéri gyakorlatok, friss levegő, és a mozgás, mindig jó étvágyat hozott. Szemei előtt megjelentek a becsomagolt házi finomságok. Mennyi íz. Érezte ízlelőbimbói incselkedését, egyre nehezebben viselte az éhségét, orrába a friss rétes illata szemtelenkedett. Szemei előtt megjelentek a téli disznótorosok, amit még melegen kaptak meg, mert volt közöttük egy volános fiú… Tőle tanulták, hogyan lehet a posta megkerülésével, leghamarabb hozzájutni a csomagokhoz. Egy kis zsebpénz a buszvezetőnek és célállomástól végállomásig utazik a pakk.

Emlékszik, milyen nagy izgalommal, tágra nyílt szemekkel várták, mi kerül elő a dobozokból. Körbeülték a bajtársukat, aki testvériesen szétosztotta az elemózsiát, nem is oly sokára, már csak a szemetesből kikandikáló kartondoboz és annak barna, gyűrött csomagolópapír ruhája emlékeztette őket a tartalomra, no meg a kantinok szendvicsei maradtak árván, azon az estén. Egy pillanatra látta a fiúk arcát maga előtt. Sokáig gondolkodott, mi lehet velük?

Kezébe vette az éjjeliszekrényen lévő könyvet. Két napja nem lapozott bele. Nála ez szentségtörés, amióta megtanulta a betűvetést, számára a könyv az élet. Akármerre néz, mindenhol könyv van körülötte. Szerencséje volt, Évát is a könyvtártárban ismerte meg. Harminc éven át gyűjtögették a köteteket. Szegény asszony nem tudta befejezni a sorozat utolsó kötetét…

Nem kötik le a sorok, inkább zenét hallgat. Pár perc múlva Chopin Polonaize kápráztatta el. Észre sem vette az idő múlását, csak a Ballade in G. Minor, op 23 térítette magához.

Eljött az idő, készülni kell, egy óra múlva az osztályon kell lenni. Sebtében öltözködött. Összekapta magát, mappáját a hóna alá csapta és elindult. Háromszor kerülte meg a kórházat, mire parkolni tudott. Kétszer ment vissza a kocsihoz. Először a szemüvegéért, azután a mappáért, amit az ülésen hagyott, amikor letette, mert a szemüvegét kereste. A lift előtt többen várakoztak. Megy gyalog, igaz, hogy a hatodik emelet, de amint elnézi, körülbelül a harmadik turnusban kerülne rá a sor. Nyelve lógott, alig kapott levegőt, mire felért. A folyosón, a padokon sorban betegek ülnek. Köszönését sem fogadták, mindenki a maga bajával volt elfoglalva. Tíz perce ülhetett ott, amikor a lift felől ismerős hangot hallott.

Úristen, hasított belé a felismerés, az éjszakai hang, az ismerős démoni kacaj. Nem! Ez nem lehet, mit vétett!  Még most is, sosem lesz vége?

Felállni készült, hogy itt hagy csapot, papot, nem akar találkozni ezzel az emberrel. Még sem tette, maradnia kell, a lelete miatt.

Az ismerős a közelébe ért, széles vigyorral, köszöntötte, és rákezdett emelt hanggal. Most érkezett a személyzeti lifttel. Neki nincs ideje ki várni a tömeget, az idő drága.  A fia telefonált a főorvosnak, mindjárt behívják.

-Egyébként, hogy van a család? Nálunk tegnap nagy bulit csaptunk. Az unoka balett vizsgán piros ász volt. Jaj, hát van ám még más újság is, az asszony önmegvalósító tanfolyamra jár. A lány pedig, minden héten…

Árpád Innentől kezdve semmit nem hallott. Évekkel visszament az időbe, abba az irodába, ahol közölték vele, hogy csökkentik a termelést, két mérnökre nincs szükség. Neki menni kell, mert a másiknak egyetemre járnak a gyerekei, és kell a pénz, meg egyébként is, nézze meg, itt a kollégája indoka, hogy miért van szükség, a méltányos elbírálásra. A főmérnök felemelt egy apró betűkkel tele írt levélpapírt. Margók nélkül, teleírva, szinte érezni lehetett a betűk fuldoklását. Amint meglátta a kolléga levelét, azonnal tudta, neki itt nincs mit tenni, csak csomagolni. Felesége grafológiát tanított, az évek alatt sok mindent megtanult, azt is, hogy aki kitölti soraival az egész teret, az nem néz másokat, az önös érdek, az akaratérvényesítés olyan fontos számára, hogy azt bárkin keresztül gázolva képes a saját érdekeit képviselni, képtelen a közösség érdekeit figyelembe venni. Számára a brillírozás, az önfényezés a fontos, mindenáron.

Azóta tudja, hogy a betűk beszélnek.
Nem lett boldog, mert eszébe jutott az egész oldalt kitöltő lelete. Felállt, szólt a volt kollégának, hogy elnézést, de neki le kell menni, valamit a kocsiban felejtett, majd elindult a kijárat felé. Ott állt meg, ahol nem hallani a démoni hangot. Várt egy darabig, vett pár mély lélegzetet…

 Egyszer csend lett. Visszament a folyósóra, és leült. Sokáig nem nyílt ki a főorvos szobájának ajtaja, majd kilépett rajta egy megtört, leesett vállú ember, akinek fénytelen szeméből csorogtak a könnyek.

A folyóson néma csend lett. Árpád odalépett volt kollégájához, megfogta a vállát és megkérdezte.

- Segíthetek?

Nem jött válasz, csak egy néma bólintás.

Lekísérte a kocsijáig. A férfi elmondta, most közölte vele a főorvos, hogy előrehaladott rosszindulatú daganata van, ami valószínű áttét. Holnap megkezdik a primér tumor keresését.

Árpád vigasztalni próbálta.  A modern terápiák lehetővé teszik a teljes gyógyulást, előre haladnak a kutatásokban, naponta lehet hallani bíztatásokat. Azzal köszöntek el egymástól, hogy telefonon keresik egymást.

Furcsa érzése támadt, amikor Péter után nézett, egy rajzot, egy jelet látott annak a mappáján, azt a háromszöget és valami jelet körülötte, amit éjszaka a démonok rajzoltak a tenyerébe.

Még egyszer ránézett a mappára, de már nyoma sem volt.

Elindult vissza az osztályra, mikor a padsorhoz ért, a betegek elmondták, már szólították. Az asszisztensnő pár perc múlva behívta. A főorvos elkezdte beszámolóját. Nyomatékkal közölte, érdekes esettel állnak szemben, olyan problémára derült fény a vizsgálat során, ami fiatalkorban szokta kettétörni a beteg életét. Egy fejlődési rendellenességgel kell szembesülniük . A szakirodalom leír pár spontán gyógyulást, de eddig nem találkozott vele.  Most itt áll előtte leírva, egy egész lapot kitöltve, hogy ez a gyógyulás tökéletesen bekövetkezett. Tehát a tüneteket pszichoszomatikus problémák okozzák. Talán a lelki megrázkódtatás után a szervezete nem tudott regenerálódni. Engedje el a félelmeit, adjon esélyt magának, hogy visszanyerje, a testi-, lelki-, szellemi harmóniáját. Próbálja meg átrendezni az életét a megváltozott körülményekhez. Táplálkozzon rendszeresen és egészségesen. A gyásza feldolgozásához kérjen pszichológus segítséget, ha egyedül nem tudja megoldani. Hat hónap múlva tünetmentesen szeretné látni.

Első útja a temetőbe vezetett, elmesélte asszonyának a napi történéseket, úgy ahogyan eddig mindennap megtette, majd megkérte, ne haragudjon, de ezután csak hetente egyszer jön ki, mert meg kell erősödni, hogy ismét dolgozni tudjon újra. A napi beszélgetéseket ezután otthon folytatják...

Sokat tanult az álmából, Péterrel való találkozásból, a teleírt oldalról, és a főorvostól.