Kép: Boris Vanessza alkotása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csutora. Na, arról azt mondta mindenki, hogy az a fekete időkre való. Jaj mind kérdezték, hogy miféle fekete időkről is van szó, de nem mondták meg, aki tudta hallgatott.

Egyszer aztán kezdtek gyülekezni a felhők Magyarország egén. Na, akkor most vegyük már elé a csutorát.

Hát az úgy volt, hogy abból kellett inni egy kortyot és akkor a baj elment másfelé. Jó is volt az, mert a nép nem szerette a háborús, békétlen időket, hisz ennek a népnek, dolgos magyarnak nem kellett háborúznia. Nem kellett ráfanyalogjon a foga a más mezejére, magtáros pincéjére. Nem is készült soha, nem fegyverkezett, nem gyakorolta a népirtást sem.

Ám de, volt a faluban egy ember, egy olyan, akinek fontosabb volt a tele erszény, mint a falu békéje. Gondolt magában egy nagyot és azt mondta este a feleségének:

- Emlékszel, Matild, hogy mi ketten mennyit szenvedtünk?

- Nem emlékszem, miről beszélsz, te Kázmér? - mert úgy hívták azt a hitvány bestét.

- Miről, miről? Hát elfelejtetted mennyit dolgoztunk a tűző napon, mennyit cselédeskedtünk ezeknek? Na, de most eljött a mi időnk, megbosszulom én, ha addig élek is. Nem fogják megúszni, hogy annyit dolgoztattak.

- Jaj, ne beszélj így, hát kiről beszélsz? Hiszen mindenki kapált, nem csak mi ketten. Mindenki aratott eddig is és ezután is a falu végez, mindent.

- Jó, de engem különösen hajtottak, engem különösen megdolgoztattak. Csodálkozok, hogy milyen hamar elfelejtetted.

- Én nem vettem észre, de ha úgy érzed, hát akkor biztosan úgy van. - pirult el a asszony és lehajtotta a fejét. Sehogy nem tetszett neki, hogy az ura miket állít a faluról, de mit tehetett volna?

Nem mondhatott ellene, mert az a Kázmér hirtelen haragú, mindenkire gyanakvó lézengő ember volt. Jobban tette, ha elhallgatott, nem érdemes az ilyennel vitatkozni.

- Most aztán emberükre találnak, most aztán meg tudják ki voltam és ki vagyok én valójában. - fenyegetőzött tovább és kárörvendő arccal nézte az égen gyülekező feketeséget.

Másnap azt mondta az asszonynak:

- Na menjünk csak, aztán te bemész a kocsmába és elkéred a fekete csutorát, a többit majd én intézem.

- Jaj, én nem megyek oda! Félek, mert azt nem adják oda senkinek, mindenkinek oda kell menni, ha inni akar a csutorából. Miért éppen nekem adnák oda? Miért?

- Mondd azt, hogy otthon betegen fekszik anyukád, hazudjál valamit, vagy lopd el valahogy. Nem érdekel, bemész és kihozod nekem, megértetted? - parancsolt az asszonyra.

Mit tehetett volna szegény Matild, bément és elkunyerálta a csutorát, hogy csak tíz percre adják oda, majd viszi vissza azonnal. Nem sokáig marad, és jön, máris visszahozza, ne aggódjanak.

- Hát jó, - mondta a kocsmáros - de úgy tudd meg, az a falué, nem az enyém, de itt hagyták nálam, hogy a falu népét megóvjam. Minden lélek számít a faluban, mindenkire szükség van. Természetesen a betegek is ihatnak a csutorából, de abba ne töltsetek semmit, hozzátok hamar vissza.

Matild keze remegett, amikor átvette a csutorát és kivitte a fondorlatos Kázmérnak. Nem is akarta neki átadni, de a férfi keményen kicsavarta a kezéből és meggyorsította lépteit. Matild alig bírt utána loholni.

- Várjál, ne siess! Hé, Kázmér, miért rohansz, miben sántikálsz? Mit akarsz a falu egyetlen közös tárgyával? Nem tehetsz azzal semmit, mert az mindenkinek fontos.

- Mi? - nézett vissza gúnyosan az ember. - Ez a jelentéktelen fekete csutora? Te tényleg elhiszed, hogy ennek lenne valamilyen ereje? Ne legyél már te is gyermek, hisz ez csak részegítő italokat tároló ivópalack. Ne higgyél a babonaságokban. Felejtsd el, mert ebben a pillanatban odavágom, hogy széjjel megyen.. - és oda is vágta, de a csutora mégsem hullott darabokra.

- Nem baj, még jó is, hogy nem törött el, majd tudom, én mit kezdek vele. - morogta Kázmér.

Hazament, felvette vasárnapi ruháját és elindult zsebében a fekete csutorával. Ment, ment, míg a kertek alatt lopva, lopakodva ki nem ért a faluból. Ott aztán szaladni kezdett, meg sem állt, míg az ellenség sátrait el nem érte. Ott mindjárt észrevették, lekötözték és vitték a tábornok elé. Jelentették, hogy elfogtak egy gyanús alakot. Valami csutora van nála és azt mondja, hogy a tábornokkal akar beszélni.

Látta a tábornok, hogy árulóval van dolga, behívott két markos legényt és 25 botot számoltatott ki máris, megérdemelt jutalomként.

Kiabált Kázmér, hogy ne értsék félre, ő nem egy ellenség. Igenis jó híreket hozott, ne verjék meg. Hagyják szóhoz jutni, mert hamarosan meggyőződhetnek róla, hogy milyen fontos, amit majd ő elárul nekik.

Na, miután agyba-főbe verték megint maga elé rendelte a tábornok, de most már Kázmér nem volt ám annyira dölyfös, használt neki a hasábfával való kenegetés. Odaállt remegve és az életéért kezdett könyörögni.

- No így no, így kell bánni az árulókkal - nevetett a tábornok. - Mit is képzeltél rólunk, te Kázmér? Azt hitted le tudsz minket fizetni egy csutorával, vagy mi a fenét akarsz?

- Kegyelmes uram, el kell mondanom, hogy egy fontos tárgyat hoztam és ennek ilyen, meg ilyen tulajdonsága van. A falu népe ezzel menekül meg minden támadástól, ezzel a csutorával. Ebből isznak, és mindig megmenekülnek. Katonáid megvakulnak és kikerülik a falut.

- Katonáim megvakulnak? - nevetett a tábornok. A falu iszik, mégis a katonáim lesznek vakok? Na, ezt aztán jól kieszelted. Adjatok még neki 25 botütést, ne beszéljen többé ilyen hazug módon az én katonáimról.

Úgy is lett Kázmért ismételtem megbotozták, s akkor odaadták neki a csutorát, hogy igyék belőle. Hát ivott is, de az sem volt elég, addig itatták, míg a csutora kiürült. Akkor ott leesett és a tábornok megparancsolta a katonáinak, hogy kenjék be korommal tetőtől-talpig. Úgy is lett, majd megfogták és elvitték a falu határába, és ott elengedték. Hej, nagyon meglepődtek az emberek, mikor meglátták, de még jobban meglepődött a felesége.

- Hát veled mi lett Kázmér, hol jártál, merre a fekete csutorával? - kérdezte urától, keresztet vetve magán.

- Matild, Matild, nagyon megjártam a csutorával. Kérlek, hozzál ki az udvarra a csöbörben forró vizet, mielőtt meglátna valaki, hadd mossam le a magamról a szégyent.

Matild hozta is szaporán, de már késő volt. A falu megtudta, hogy miben sántikált és attól a naptól kezdve Korom Kázmérnak kezdte szólítani.

Mérgelődött Korom Kázmér, hogy neki ezt ne mondják, de hiába, rajta maradt a név, a csutora viszont eltűnt. Na, azt sajnálta mindenki, mert amíg meg volt, haszna is volt, de mióta elveszett, csak a baj éri a falut. Igaz volt, mese volt, aki majd megtalálja, hozza vissza, mert egyre nagyobb szükség lenne rá.

Ebből a meséből az a tanulság, hogy mindenki igyekezzen jó viszonyba lenni mindenkivel a faluban ahol él, hogy baj esetén ne kelljen elárulnia társait, mert mint látjuk az ellenség nem fog dicsérő oklevelet kiállítani részére.