Valamikor még az első verseim egyike volt. A régi "Tárogatón" Fogadjátok szeretettel ahogy írtam 

 

Levelek búcsúja

 

Egyre több falevél hullik le a fáról.

Szárazon és árván, válik el az ágtól.

Nyárnak búcsút intve érkeznek meg sorban.

Zizegő bukfencet vetve lent a porban.

 

Nézem, s egyre többször eltűnődöm én is.

Most szürke az égbolt, de lehetne kék is.

Lehetne a nap is vidámabb és éles.

Bár süt még hét ágra, nem meleg csak fényes.

 

Elnézem odafönt, remélem, még várhat.

Maradt még sok levél,  takarja az ágat!

A szél hajlítgatva letépni próbálja.

De még él, van színe! Hiába cibálja.

 

Dühében közé csap a fa alatt lévőknek.

Alányúl, felkapja, hajtja, űzi őket.

Mintha szárnyuk nőne  szállnak tekeregve.

Élükön forognak  cigánykerekezve.

 

Meg van még a lombja rajta koronája.

Sudár Tölgyfa fenség Erdőnek királya.

Ki első a fák között. hisz a legerősebb.

Belől sok évgyűrű  ettől vastag bölcsebb.

 

Égbe nyúló ágán több még a zöld levél.

Csak néhány virít sárgán,  nemsokára leér.

Egymáshoz beszélnek zörögve, susogva.

Azért ki itt fent volt  nekrológot mondva.

 

Fent a fa hegyében majdnem ott legfelül.

Kettőt – hármat bólint, majd lent elszenderül.

Érett asszonyként ki ott veti meg ágyát.

Hol visszaálmodhatja zsenge leányságát.

 

Elindul lefelé, elereszti szára.

Nagy ívben forogva,  szépen vitorlázva.

Megérkezve halkan, többé nem kutatva.

Földön futó sorsát, csendben elfogadva.

 

Mellette a fűben némán kuporogva.

Nyárfalevél inog félig zsugorodva.

Tépett  hártyás testén apró erek írták.

Rozsdafolt tintával e keserű lírát.

 

Ez hát egy levélsors, ím,  beteljesedve!

Eső siratgatja, susog cseperegve.

Kövér könnycseppként  fűszálon megpihen.

Értük hullott föntről S szólt ez a rekviem.

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.