Kis szeleburdi, pajkos kiskutya volt, mikor megismertem sok évvel ezelőtt. Barnás-fekete szőre fodrászt nem ismerve mókásan lógott a szemébe, helyenként világosabb foltok díszítették az amúgy sem hétköznapi fejecskéjét.

Nevét arról az ízletes, közismert ételről kapta, ami szinte minden magyar család étlapján megtalálható a forró nyári estéken.

Lecsó…hm. Vicces név!
Ahogy gazdája az öreg Varga bácsi meghalt, szinte fogalommá vált a kiskutya a Balaton-parti kis faluban. Hónapokon át vitatkoztak, veszekedtek a falubeliek azon, hogy ki vegye magához szegény elhunyt egyetlen hagyatékát: Lecsót.
Figyelték egymást az emberek, heves szóváltások alakultak ki arról, hogy ki eteti többet, kinél mennyi időt tölt el a kiskutya, aki hamarosan megoldotta e nehéznek tűnő kérdést: minden éjszakát az állomáson töltött, a fedett peronon. Füleit hátracsapva, vidám farkcsóválással sietett ki minden érkező vonat elé, hogy kedves csaholással, illendően köszöntse a leszálló utasokat.

Bizony, jó dolga volt, amit igyekezett is meghálálni! Mindenki ajtajában megállt kicsit, s halk kaparászással jelezte érkezését. Igazi magyaros vendégszeretettel fogadták minden családban!
Ha pár napig nem jelentkezett valakinél, az aggódva próbálta keresni: „nem láttátok Lecsót? Napok óta nem járt nálam!”

Megszűnt a veszekedés, az irigykedés a falubeliek között. Lecsó mindenkié! Ez így van, és nem is lehet másképp! Az ételmaradékokat félretették neki, hogyha majd jön, meg tudják kínálni. Az állomáson annyi finomság halmozódott fel kis berendezett kuckójában, hogy a kiskutya, kinek igazán volt alkalma vendégszeretetet tanulni, gyakran más kis négy lábúakkal is megosztotta az elemózsiát. Ilyenkor aggódva figyelték a vasutasok, és az éppen arra őgyelgő emberek, nehogy a többi kutya elegye az övék elől. Mert ők ugyan nem idegen, „holmi jött-ment” állatnak hozták, hanem Lecsónak!

Azt hiszem, ha most hirtelen meg kellene alkotnom a „Boldogság” szobrát, akkor egy bozontos, barnás-fekete színű, szelíd tekintetű kiskutyát alkotnék. De nem csak ő volt boldog, hanem a környezete is! Hétpecsétes titkokat osztottak meg vele, sétálni vitték, és ha unatkoztak a gyerekek, Lecsóhoz küldték őket játszani, aki fáradhatatlan partner volt a kergetőzésben, labdázásban pedig párja nem akadt!

Az évek úgy múltak fölötte, hogy pajkosságából, kedvességéből semmit nem veszített. A kis balatoni faluban, pedig igazi összetartó ereje volt a Mindenki Kiskutyájának, mintegy közös felelősségvállalásnak, közös örömforrásnak, mintegy közös ajándéknak, melyben az Úr Isten éppen őket részesítette.

Történt egy téli napon, hogy a Budai testvérek szánkózni mentek a befagyott tó jegére. Természetesen, Lecsó elmaradhatatlanul ott csaholt mellettük. Egyszer csak a kiskutya megtorpant, és hangos ugatással jelezte, hogy nem hajlandó tovább menni.

-Gyere már Lecsó! Na, ne kéresd magad, gyere már! – hívták, de ő nem követte őket. Ijedten szaladgált le-föl, s időnként nyüszítve jelezte, hogy valami baj van készülőben.

-Mi a baj?” – álltak meg a gyerekek is. A kiskutya hangos, megálljt parncsoló ugatással hívta fel a figyelmet a leselkedő veszélyre. A testvérek kissé bizonytalanul körülnéztek, s ekkor vették észre, hogy nem messze tőlük, már felengedett a jég…Ha még pár métert mentek volna előre, bekövetkezett volna a tragédia.

Ezután, ha még lehetséges volt, az eddiginél is nagyobb becsben tartották, még nagyobb tiszteletnek és szeretetnek örvendhetett, s legendákat zengtek hősies cselekedetéről.

Az állandó nyaralókkal ugyanígy megbarátkozott, illetve ők barátkoztak meg vele. A feléjük tett ritkább – talán csak inkább olyan udvariassági – látogatásokból a helybeliek büszkén nyugtázták, hogy azért a kis kedvencük szívéhez ők állnak közelebb.
Gyakran az idegenek is megcsodálták a barátságos kis jószágot. Ha esetleg fel merték tenni azt a csacska kérdést, hogy „kié ez a tündéri kis kutya?”, csak annyit mondtak, hogy „hiszen ez Lecsó” – s hitetlenül mosolyogtak az ilyen nagy fokú tudatlanságon.