2012.02.03. 22:58, Miner
Egy kép az emlék pupilla ablakában,
Szomorú vagy vidám, hányszor elmosottan.
Folytak a könnyek, folytak mint csapból
az óbor, mámort vittek abba alkonyatkor.
Szép és tökéletesre sikerült élesen friss,
talán egy arc, melyen a jókedv sem hamis.
Egy szekér ment az úton, valaki látta,
hogy benne ül az élet mostohája.
Két lovacska húzta, fék nem vezette,
tudták az irányt, hisz angyal szállt felette.
Hátul sok édesanya, kezében kosár,
szedték össze, mit a szekérből kidobtál...
Egy pap jött leghátul, áldva a mostohát,
fel nem szentelte a sok édesanyát.
Ott voltam és ezt látva elfehéredtem.
Miért hagyja mindezt szótlanul az isten?
töprengtem volna, de elvittek katonának,
idegen szóval vezényeltek és káromoltak.
Aztán leszereltek és jött a házasság,
szürke nappalok, fehér éjszakák.
Nem volt ház, nem voltak emberek,
zátonyra futott az élet mégis élek.
Később a gyermekeim vádoltak okkal.
"Apám mért szórsz el mindent két marékkal?"
Akkor már kezdett csikorogni a kerék,
mi értem forgott, azt gondolta elég.
Akkor már eltűnt a rokonság is,
mindenki idegen, barát nincs.
Göröngyös ablaküvegen sima porszem,
ha elsötétedik, te ragyogj nekem.
Keret nélküli, kitépett lap a látvány,
nem mondd el semmit, nem okítván
szólítja meg a bámuló néptömeget.
Taposni való lom lesz, jelentéktelen,
de ami benne van, én szenvedtem.
Nem veheti el senki, nem eladó,
egymást vonja, mint szekerét a bányaló.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Úgy érzem ez az életed..Gratulálok ehhez az őszinteséghez, mert példaértékűnek tartom. Köszönöm, hogy olvashattalak. Mindenképpen a legjobbak között van a helye ennek az írásnak!